Négy évvel ezelőtt szóltunk már dr. Nebojszki László aktív bajai kutatótanárnak arról a nagy vállalkozásáról, hogy végre felfedi a helytörténészek, néprajzosok, biológusok, meteorológusok, táplálkozáskutatók, agronómusok stb. előtt a Bach-korszakban a mi vidékünkről keletkezett összeírások rejtett titkait. Valójában az akkori vidék alatt az egész akkori Szerb Vajdaság és Temesi Bánság területét kell értenünk. Egy rejtekező – bár nem teljesen hozzáférhetetlen – irategyüttesről van szó, amely hála több öntudatos tudornak, máig épségben megmaradt a temesvári múzeum irattárában. A gyűjtemény utolsó kezelőjéről és őréről, Ormós Zsigmond temesvári főispánról kapta nevét, mint azt már Nebojszki László első könyvében meg is írta, s recenziómban magam is említettem (Magyar Szó – Kilátó, 2018. június 2., 3., 125. sz., pp. 25.).
A hozzáférés ma már valamennyivel könnyebb, bár még mindig akadályokba ütközik a felhasználás módja, pl. a Vajdaságba került mikrofilmekről nem vitték át más hordozóra a könnyebb használat érdekében, s fénymásolat sem készíthető a lapokról. A most megjelent könyv a gyűjtemény egy újabb részének tartalmát fedi fel magyar nyelven (is).
Az első könyv valójában a Bácska egykori két felső járásának anyagát tartalmazza, s annak vajdasági hozadéka 7 észak-bácskai település: Bajmok, Béreg, Gádor, Küllőd, Körtés, Regőce, Őrszállás kismonográfiája. A most megjelent folytatásban – amit nem tudunk eléggé megköszönni dr. Nebojszki Lászlónak – már csak a mai vajdasági Bácska Duna menti, azaz közép-bácskai járásainak 20 településéről, azaz a hajdani középső járások falvairól készült összeírások találhatók. A szerző tudatosan választja (északról délre haladva) a feldolgozott területeket, s reméljük, majdan sorra kerül a dél-bácskai terület, azaz az alsó járások anyaga is, hogy utána a telecskai, a Tisza menti és a Csajkás kerület járásai is olvashatóak legyenek magyar nyelven (is). Ugyanis nagy munkát vállalt a szerző azáltal, hogy az eredetileg gót betűs német nyelvű szövegeket átírta a mai latin ábécére, majd pedig le is fordította mindezt magyar nyelvre. Így lett ez a könyve a mi Nyugat-Bácskánk egykori életében kalauz, amely sok máig változatlan dologról is szól, de olyan anyagot, adatot is közöl, amelyről mindeddig nem volt tudomásunk. A feldolgozott 20 település az akkori hivatalos nevén: Apatin, Bezdán, Bogojeva, Bresztovác, Csonoplya, Doroszló, Filipova, Karavukova, Kernyaja, Kupuszina, Monostorszeg, Nemesmilitics, Ószivác, Ósztapár, Priglevia-Szent-Iván, Rácmilitics, Szonta, Újszivác, Vepróvác, Zombor.
A sokoldalú kérdőív nem minden pontjára adtak választ a falusi jegyzők, akiknek tisztje volt ennek kitöltése, illetve ha adtak is, leginkább szűkszavú említést tesznek helységükről. De tudnunk kell, hogy a vesztes magyar szabadságharc után ki lehetett jegyző egy-egy faluban, s az adott személy vajon ismerte-e a települést, ahol rendeletből szolgált. Mégis vannak erényei is a leírásoknak, ugyanis néhány település fekvéséről, történetéről, népességének eredetéről is kapunk információt, a vallásáról és vallási szokásairól is, a templomokról, az iskoláról, zarándoklatokról, a doroszlói csodáról, az állattenyésztésről, a legeltetés idejéről, a gasztronómiáról, halászatról és halkereskedésről, gabonakereskedelemről, vásárokról és piacokról, közlekedési viszonyokról, az iparágakról, termesztett haszonnövényekről, gyümölcsökről, flóráról és faunáról, a határbeli földterület összetételéről, használásáról (szántóföldek, kertek, kaszálók, szőlők, legelők, erdők, nádasok, mocsarak), a természeti környezet sok apró mozzanatáról, a gasztronómiáról, étel- s italfogyasztásról, az ünnepekről, lakodalomról, a menyasszonycsók szokásáról, a mulatságokról, zenéről, dalokról, hangszerekről, a házépítési hagyományokról, a házbelső leírásáról, a népviseletről, a szokásokról, a babonákról, többet az időjárásról, a hold állásáról, a kárt okozható viharok elhárítási lehetőségeiről, az egykorvolt épületek romjairól stb. A nyelvjárási sajátosságokat nemigen vehetjük figyelembe, ugyanis fordításról van szó, s a jegyző leginkább a német nyelvű szólásmódot jegyezte le, már ahol németek is éltek, s ezen a vidéken márpedig alig volt olyan település, ahol ne éltek volna. A folkloristák figyelmét felkeltendő szólok arról a két szövegről, amely mifelénk talán ismeretlen (de ezt majd megmondja a mesekutató): Csonoplyán jegyezték le A szegény ember három fia című mesét, Ósztapáron pedig Marko Kraljevićről egy történetet. Nem kis felfedezése lehet ez a vajdasági interetnikus mesehagyományozódásnak. Az e vidéken élő németek, magyarok, szerbek, bunyevácok, sokácok jellegzetes karakterjegyei felszínesek, de fontos életmozzanatai kerültek leírásra, megörökítésre az 1859−1860-ban lejegyzett lapokon.
A könyv mindkét nyelven, németül és magyarul is hozza az anyagot a mintegy 950 oldalon, több térkép- és fényképmelléklet kíséretében.
