Naponta üti meg fülemet egy-egy megjegyzés, vagy akár – mint éppen ma is, az ügyes riporter piaci „véleménykutatása” nyomán – sok ember nyilatkozata: régen jobb volt, mint most, a XXI. század útvesztőiben. Nem rémisztgették betolakodó migránsok Európa békés lakosságát, nem robbantgattak a nagyvárosokban vagy gázoltak el tehergépkocsikkal a járdán sétáló gyermekeket és felnőtteket; nem nyomorgatta titokzatos és megállíthatatlan pandémia a világot; nem vetült a III. világháború árnyéka oly sötéten a földgolyóbisra, mint éppen mostanság…
Persze, háborúk mindig voltak, hiszen a legyártott fegyvereket el kellett használni, az újakat pedig kipróbálni. Így aztán a migránsáradat elindulása előtt félelmetes méretekben lezajlott az Arab Tavasz, l999-ben megtörtént Szerbia és Koszovó bombázása. Azt ne is mondjuk, hogy hazug okok és a világszervezet döntése nélkül. És ne firtassuk, miért is, mert belebonyolódunk a történelem gubancaiba. Közeledve húsvéthoz, rádöbbenünk: az emberi gonoszság és gyarlóság nem ismer határt a pusztításban.
És vajon kihasználják-e az emberek, a családok a szebb napokat? Tudnak-e békében, összetartásban, szeretetben élni?
Ismerek nagyon rokonszenves embereket, főként lányokat és asszonyokat, akik kimondottan félnek, féltek boldogok lenni akkor, amikor valóban bőkezű volt hozzájuk a sors, és mindent megadott nekik: tiszta örömöt, nyugalmat, egészséget, sikert… Szemükben ott láttam pislákolni a félelem lángját: jaj, vége ne legyen ennek, mint minden szépnek és jónak; mint magának a legtartalmasabb életnek is!
És kérdezték is, valami fanatikus hittel: ugye sohase lesz ez most már másképp – akik szeretik egymást, örökre szerethetik; akik becsülik és barátként tisztelik a másikat, sohasem maradnak nélküle… Pedig tudhatnánk, nincs a földkerekén hamisabban csengő, felelőtlenebb szó a mindörökkönnél, hiszen minden-minden véges bennünk és körülöttünk: a puszta létünk és érzéseink, sőt maga a világ is, amelyben apró porszemek vagyunk.
Talán a bennünket érhető félelmetes veszteségre készít fel bennünket testileg és lelkileg is a nagyböjt, amely ugyan a vallásos élet része, de mélyen beleitta magát a néphagyományba, és évezredes szokásokkal bástyázta körül magát.
Az orvosok és művelődéstörténészek kacérkodnak a gondolattal, hogy az önmegtartóztatás valamiféle ősi tudás kamatoztatása, és sajátos módon szövődik egybe a keresztény rituáléval, lévén ez utóbbi is lényegében egy bonyolult jelképrendszer, amelyet sohasem szabad leegyszerűsítve értelmezni.
Főként ilyenkor – nagy ünnepek előtt – ütjük fel a Bibliát, és töprengünk el egy-egy szimbolikus leírásán. Ha világunkról a lehető legtöbbet szeretnénk megtudni, ismernünk kell a történelem egyik legnagyobb szellemi értékét.
Böjtölhetünk hát a saját egészségünk érdekében; böjtölhetünk készülődve a szörnyű eseményre, amikor elárulják, megkínozzák, megalázzák és keresztre feszítik – megölik az Emberfiát, aki majd harmadnapon feltámad…
Negyven napon át megkíméljük gyomrunkat a nehéz ételektől – a kutatók különben is azt mondják, éppen annyi kell ahhoz, hogy a téli disznótorok után kellőképpen méregtelenítsük szervezetünket. Jöhet aztán majd a húsvéti sonka, kolbász, tojás; a bőség újbóli zavara!
Bár indulatainkban, ártó szándékainkban, kárörömünkben is tudnánk böjtöt tartani! Persze nem azért, hogy utána annál többet ártsunk egymásnak, hanem, hogy szelíden örüljünk az Emberfia feltámadásának! A jóság és szeretet végtelen győzelmének!
