5. rész
Ez szociális lázadás volt? Úgy érezték, hogy van itt egy osztály, egy közösség, amely végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe került, vagy volt ennek nemzeti színezete is? Szóltak-e írásaikban a magyarság helyzetéről is?
– Az én esetemben ez egyszerű volt. Temerinben a szegény emberek mind nincstelen magyarok voltak, akik nem jutottak földhöz, nem jutottak házhelyekhez, ugyanakkor az állam elvette a nagybirtokokat és oda telepítette a dobrovoljacokat. A szerbek 8–10 hold földet kaptak házzal együtt, a magyar munkások nem kaptak semmit. Én ezt rettenetes igazságtalanságnak éreztem. Mindez a szocializmus, a marxizmus tudománya nélkül, azoktól függetlenül, a valóságban létezett. A marxista művekhez ott, Temerinben én nem is jutottam hozzá. Később Belgrádban az egyetemisták között már volt ilyen mozgalom, közöttük volt sok kommunista meggyőződésű fiatal. Én azonban nem tettem különbséget az osztályharc és a magyarságunk fölemelésének, megsegítésének kérdése között. A királyi Jugoszláviában – különösen az 1929-ben bevezetett királyi diktatúra után – a szociális igazságtalanság magyart, zsidót és németet egyaránt sújtott. Tele voltunk félelemmel és szorongással.
Ilyen körülmények között kellett volna az elszakított Délvidéken magyar irodalmat teremteni. A sajtónk tele volt a Pécs–Baranyai Szerb Köztársaság menekültjeivel, a „pécsi emigránsokkal”, akik megszállott hirdetői voltak a marxista tanoknak. Az újvidéki lapok közül az Andrée Dezső szerkesztette Reggeli Újság a helybeli klérus lapja volt, annak hetente megjelenő mellékletében, az Irodalmi Újságban erőteljesen jelen volt a keresztény-konzervatív meggyőződés, írói köre ragaszkodott a hagyományos magyar irodalmi értékekhez. A Reggeli Újság újságírója volt Tomán Sándor, Blazsek Ferenc, Kende Ferenc, hozzájuk csatlakozott Csuka Zoltán is.
Szabadkán Fenyves Ferenc lapja, a Bácsmegyei Naplóból lett Napló viszont biztosította az emigránsok számára a megszólalás lehetőségét. A határozottan balra tolódó Napló konkurenciának tekintette a Reggeli Újságot, minden leírt és közölt sorával küzdött ellene. Hamarosan Fenyves is megcsinálta a maga heti mellékletét, amelynek az eléggé semmitmondó Irodalom címet adta. Nála publikált Havas Emil, Borsodi Lajos, Csuka János, Szegedi Emil, Haraszti Sándor és Kisbéri János is, de ott kezdte újságírói pályáját Majtényi Mihály, Lévai Endre és Kolozsi Tibor is, Szántó Miklós pedig Zomborból küldte írásait a laphoz. Később csatlakozott hozzájuk Börcsök Erzsébet, a kiváló novellista is.
Aki Szenteleky Kornél levelezését olvassa – amit Csuka Zoltán szerkesztett sajtó alá és a Szenteleky Társaság adott ki valamikor a ’40-es évek elején – annak egyértelművé válik, hogy az ő programja a kisebbség önmagára találásának programja volt. A couleur local igénye-elvárása azt hirdette, hogy írjunk a saját sorsunkról, a saját helyzetünkről. Szabadkán Fenyvesi Ferenc és a Napló köre azért támadta, mert tőlük távol volt a magyar nemzet és a magyar kisebbség sorsának a kérdése. Őket a világforradalom győzelme során megvalósuló kozmopolita és proletár testvériség látomása kísértette meg.
– A Napló körül tömörülők valóban kozmopoliták voltak, mert az egy nyitottabb, egy világra tekintő, nemzetközi hagyományokat figyelembe vevő, azt ápoló, onnan tanuló és azt szeretők közössége volt. Ez talán azzal magyarázható, hogy soraikban sok volt a pécsi emigráns. Kommunista meggyőződésükből eredően ők a magyar problémákkal, a közösség sorsának alakulásával, a magyarság gondjaival egyáltalán nem törődtek. Szenteleky Kornél körében viszont rendszeresen napirendre kerültek olyan kérdések, amelyek a magyarság szempontjából, a kisebbségi sorsának alakulása tekintetében életbevágóan fontosak voltak. Központi kérdése volt ez az írói világuknak. Ezért húzott az emberek szíve a Reggeli Újság felé.
És a szabadkai Őrtűz, majd később a Híd írói körével mikor találkozott?
– Én részt vettem a Híd folyóirat alapításában, írásom is megjelent az első számok egyikében. Akkoriban gyakran jelentkeztem Temerinnel – a temerini parasztok sorsával, a munkások életével foglalkozó – szociográfiai írásokkal. A Híd indulásakor a népkörös fiatalok lapja volt, az ifjú nemzedék szociográfiai folyóirata. Akkor lett baloldali, amikor évekkel később az illegális kommunista párt lapja lett. A folyóirat eredeti arculatának föladását nagyon sokan Lévay Endre számlájára írták, ami eléggé megviselte őt. A visszaemlékezéseiből tudom, azzal vádolták, hogy szándékosan játszotta át az akkor már bejáródott és jól menő folyóiratot a munkásmozgalom kezére. Én nem tudom, mennyi volt benne a szándékosság, de az igaz, hogy akkor a polgári és a népies társaságok folyóirat nélkül maradtak.
Legyen az Ön számára is meglepetés, álljon itt a Híd 1934. évi 8. számának 26. oldalán közölt Illés Sándor-vers:
Bácska*
Mert tanács nélkül való ez a nép
és nincsen bennük értelem.
Mózes, V. 32, 28
A sírgödörbe hullottak a hantok,
szájaszéle sápadtan reszketett,
szellő kuszálta lobontos bajuszát
pitykés mentéje panyókára vetve:
a feleségét temette.
Szemében egy parányi könny sem,
de vállai hodályosak voltak,
mint valamikor aratáskor,
– húsz éves korában –,
és csizmás lábaival nagy-erősen
berúgta a kocsma ajtót.
Két éjjen át
széles kezekkel
kacagva szórta a malacok árát:
másnap elvitték a házát!
Pogány arca olyan volt mint a szobor,
de ezeréves erő duzzadt a karjában
és szemeit szitkok között vetette az égre:
– Látod Urunk?!
Mi mulatni és temetni tudunk!...
* A Híd táborába lépő fiatal költőnek, Illés Sándornak a nemrégiben Becskereken megjelent Halott mesék című verseskötetéből.
Ön nagyon nagy szeretettel beszél Herceg Jánosról. Vele mikor találkozott, és milyen kapcsolatok fűzték hozzá?
– 1937-ben mentem az Új Hírekhez, ő akkor Magyarországon volt, 1938-ban jött vissza, attól kezdve együtt dolgoztunk a szerkesztőségben. Gyöngyösi Dezső meghívta a laphoz, de mielőtt választ adott volna, velem akart beszélni. Egy egész estet átbeszélgettünk, részletesen beszámoltam a szerkesztőségi munkáról és az újságírói feladatokról. Amikor odajött a laphoz, több mint egy évig egy szobában, egymás mellett dolgoztunk.
Aztán 1939-ben engem behívtak katonának, akkor ő még ott maradt, mire én visszajöttem a katonaságból, akkor pedig már ő ment el, helyette lettem én a felelős szerkesztő. Így cseréltük egymást az Új Híreknél. Később, a pesti éveim során alkalmanként találkoztunk. Amikor 80 éves lett, a köszöntésére Budapestről én mentem le a televíziós stábbal Doroszlóra, ahol ő időskorát töltötte. Hosszan beszélgettünk az elmúlt időkről, a pályánkról, az ifjúkori évekről, majd elmentünk Zomborba és megálltunk az Új Hírek egykori szerkesztősége előtt, hogy a képben benne legyen az épület. Állunk a fák alatt és a régi Új Hírekről beszélgettünk. Felidéztük a régi, derűs napokat. Herceg János szerette a humort, az éltetett bennünket a nehéz pillanatainkban is. Kiváló imitátor volt, nagyszerűen utánozta mások hangját. Fölhívta a notabilitásokat Zomborban, és azt mondta nekik, hogy itt Falcione Árpád beszél, kérlek, holnap gyere el hozzánk ebédre, várlak a feleségeddel együtt. S hát az, ott a vonal végén, nagyon meg volt hatva, és megköszönte a meghívást. Mi pedig ott sétáltunk a házuk előtt, és vártuk, hogy jöjjenek a meghívottak. Herceg János megengedhette magának ezt a tréfát, Árpád bácsi nagyon szeretett bennünket.
Hadd idézzem Herceg János Előjáték című kötetének egy részletét:
„Volt a szerkesztőségben egy temerini fiú, aki körül a vidéki napilap redakciójának fertőzött levegője sem tudta megrontani az egészséges népi és falusi atmoszférát. Pedig akkor már verseskönyve jelent meg, s a gimnázium felső osztályaiból kimaradt diák volt, akinek az újságírás rendezett polgári egzisztenciát jelentett, de mintha honvágya kötelezte volna, hogy a községházán megvert parasztról s a napszámos döglődő disznajáról írjon novellát. – Otthon kellett volna maradnod, Sándor – mondtam neki öregesen, mivel az a négy-öt év, amivel fiatalabb volt nálam, aki még Pestet is megjártam, úgy éreztem feljogosít a tanácsadásra. […] nem kell énnekem ahhoz otthon maradni. Nálam az egész falu itt van, e! – A szívére mutatott, és belehasított kezével a levegőbe, mintha semmi se lett volna neki ez a kis helyváltoztatás. Még írt egynéhány szép novellát, az okarinás legényről, a parasztról, aki otthagyja családját, és kiköltözik remetének a földjére.” (Herceg János: Előjáték, 1975. 61–62.)
Mondjon néhány szót Falcione Árpádról!
– Falcione Árpád jó érzésű, a magyarság iránt mélyen elkötelezett ember volt. Amikor 1941-ben bejöttek a magyarok, a birtokából 60 vagy 80 hektárt egy tanyával együtt átadott középfokú mezőgazdasági iskolának, ő ezzel járult hozzá az intézmény megalapításához. Hálából kormányfőtanácsosi címet kapott. Egyszer, nyaralás előtt bejött hozzánk, s kérte, hogy az újságot küldjük utána. Majd derűsen hozzátette: de azt írjátok rá, hogy méltóságos Falcione Árpád, mert az nekem jár… Később, 1944 őszén ez lett a bűne, a partizánok agyonlőtték. Nem tudták megbocsátani neki, hogy együttműködött a magyar hatalmi körökkel, s hogy földet adott a magyaroknak azért, hogy iskolát építsenek.
És kire emlékszik még szívesen az ifjúkori írótársak, szerkesztőtársak közül?
– Nagyon szerettem Bencz Boldizsárt, aki a számomra csak Boldi volt, nyaranta gyakran jártam át hozzá Bácsföldvárra. Volt egy öccse, Mihály, aki szintén eljegyezte magát az irodalommal. Boldizsár bottal járt, nem tudott fizikai munkát végezni. 1933-ban tagja lett a Kalangya szerkesztőbizottságának, 1934-től Csuka Zoltánnal együtt szerkesztették a folyóiratot, a tiszteletdíjból tengette az életét. Színes ember volt, nagyon szerettem őt.
És Gál László?
– Róla fájdalmas emlékeket őrzök. 1943-ban Herceg János azt hallotta, hogy a Gál Lászlót behívták munkaszolgálatosnak. Zomborban építették a repülőteret, oda kellett a munkaerő. Herceg János akkor már a városi könyvtár vezetője volt, a munkaszolgálatosokat pedig ott gyűjtötték a városi könyvtárral szemben lévő katonai parancsnokság udvarán. Ott gyülekeztek a behívottak. János fölhívott engem telefonon, hogy tegyünk valamit Gál érdekében. Hát, mondom én, mit tudunk csinálni? Azt mondja, elmegyünk a parancsnokságra, s elmondjuk, hogy Gál kiváló író, senkinek sem ártott, törékeny termetű ember, az egészsége sem olyan, hogy csákánnyal tudna dolgozni. Megkérjük a parancsnokot, találjon neki valami könnyű beosztást.
Jánossal a könyvtár előtt találkoztunk, bementünk a parancsnokságra, ahol kellő szigorral fogadtak bennünket. Elmondtuk, hogy kollégánk, Gál László ügyében jöttünk, de még be sem fejeztük a mondanivalónkat, az egyenruhás harciasan elkezdett kiabálni, hogy „zsidókat nem mentesítek. Ilyen kéréssel nem lehet hozzám fordulni, zsidókat nem mentünk, ma már nem az a világ van.” És erélyesen kitessékelt bennünket a teremből. Nem tudtunk semmit tenni az írótársunk érdekében. Gál László viszont, attól a naptól kezdve, borzasztóan haragudott rám, mert meg volt győződve, hogy én Zomborban mint lapszerkesztő, tudtam volna valamit tenni az érdekében. Az ellenérzései élete során mindvégig megmaradtak. Azóta mi nem is beszéltünk egymással. Ő azonban évek múltán is nagyon indulatos, dühödt cikkeket írt rólam a Magyar Szóban.
Voltak-e emlékei Deák Leó főispánról?
– Deák Leó a magyar–szerb barátság bajnoka volt, én szerettem őt, mert egy igaz, tiszta lelkületű ember volt. Jó magyar ember volt. 1941. augusztus 15-től 1944. április 6-ig Bács-Bodrog vármegye és Zombor város, majd 1943. december 1-től 1944. április 6-ig Újvidék város főispáni székét foglalta el. Az ő keze is meg volt kötve, a háborúban főispánként semmit sem tudott tenni. 1942. januárjában volt az újvidéki razzia. Én éppen Szabadkán voltam, újságíróként részt vettem Reöck Andor főispáni beiktatásán. Deák Leó autóval jött föl, emlékszem, rettenetes hideg volt, mínusz 30 fok. Akkor még mit sem tudott az újvidéki történetről. Szabadkán mi mondtuk el neki, hogy ilyen és ilyen hírek keltek szárnyra. Ő azonnal hívta telefonon Újvidéket, a főispánnal, Fernbach Antallal akart beszélni. A posta azonban nem kapcsolta Újvidéket, ezért Leó bácsi a szabadkai főispáni hivatalból fölhívta a belügyminisztert, Keresztes Fischert, de ő sem volt elérhető. Ekkor kocsiba ült és felment Pestre. Az ő közbenjárására állították le ezt az újvidéki razziát. Meg is kapta érte a jutalmát, 1945-ben a partizánok nem akasztották fel, hanem agyonlőtték. Pályája során ügyvédként rengeteg szerben segített, később közülük senki nem állt mellé. Senki.
Említette az óbecsei Draskóczy Edét, aki ugyancsak ügyvéd volt. Vagy a Várady család Becskereken. Az ügyvédeknek milyen szerepük volt a délvidéki magyar társadalomban, a politikában?
– Az egész magyar párt rájuk épült, ügyvédek, jogászok vezették, igaz, volt közöttük földbirtokos is. Fernbachék például, Fernbach Antal újvidéki főispán lett, ő is földbirtokos volt, vagy a Falcioneék.
Egyáltalán összetétel tekintetében hogy nézett ki a magyar értelmiség?
– Újságírók, ügyvédek, tanítók, tanárok, papok, egyházi méltóságok, ők jelentették a magyar értelmiséget. Temerinben másnak a falu vezetésére vagy a falu jelenének és jövőjének alakítására nem is volt lehetősége, csak néhány gazdagabb földbirtokosnak, néhány tanítónak, a takarékpénztári igazgatónak, a gazdakör elnökének, a papnak és a jegyzőnek. Ők tudtak beleszólni a közélet alakításába. Az orvosok közül nem ismertem olyant, aki politizált volna.
És volt bennük nemzeti elkötelezettség? Elhivatottság a magyar kultúra iránt?
– Rendszeresen tartottak műkedvelői előadásokat, szerveztek társas esteket, olykor anyagilag is támogatták az egyesületi életet. Hogy kultúrának lehet-e nevezni, azt nem tudom. Cziráky Imre megírta a Muskátli című vígjátékot, annak fergeteges sikere volt. A két háború között ő volt az egyetlen nagy sikerű vajdasági szerző.
Szirmai Károly egy feljegyzésében arról értekezett, hogy a Trianon után kettős birtokosi státuszba kerülteket Magyarországon kártalanították, akik azután az ottani termésből beszerzett pénzeket vajdasági lapkiadásra, folyóirat-szerkesztésre fordítsák, állítólag a Kalangya is részben ilyen pénzekből jelent meg. Ön, mint újságíró-szerkesztő, találkozott-e ezzel? Hogy a vajdasági magyar kultúrát részben a kettős birtokosok pénzéből finanszírozták volna.
– Nem, én ezzel soha nem találkoztam. A Kalangyának volt 10–15 támogatója, akik havonta bizonyos összeget befizettek, ami elegendő volt a nyomdaköltségek fedezésére, honoráriumot már alig tudtak fizetni. Csuka Zoltán volt az, aki körbeutazta az ügyvédeket, a gazdaköri és takarékszövetkezeti elnököket, igazgatókat, hogy behajtsa tőlük a 200 dinárokat. Ezekből a 200 dinárokból összejött néhány ezer dinár, és ezt fordították a Kalangyára. Ezt minden hónapban, minden évben, minden szám után meg kellett ismételni, mert állandó pénzszűke volt, a nyomda meg követelte a költségeket.
Csuka Zoltánnal mikor találkozott, milyen emlékei fűződnek hozzá?
– Csuka Zoltánt már az 1930-as években megismertem a Délvidéken. Temerinből rendszeresen lejártam hozzá Újvidékre, és ő is járt ki hozzám Temerinbe, Zolival mi nagyon jó barátságban voltunk. Hosszú évekig dolgozott Újvidéken a Reggeli Újságnál, ő szerkesztette a Reggeli Újság Mi Irodalmunk című mellékletét. A címet ugye Szenteleky Kornél adta, de valójában társszerkesztőként Csuka Zoltán volt a gondviselője. Mint ahogyan társszerkesztőként, gondját viselte a Kalangyának is. Ő volt a nagy ügynök, ő volt, aki bejárta Vajdaságot, fölkereste a magyar közösségeket, bekopogott a tehetősebb emberekhez – ügyvédekhez, igazgatókhoz, elnökökhöz –, akiktől azt remélte, tudnak segíteni a magyar irodalom felvirágoztatásának ügyében. Szponzorokat, támogatókat keresett, és gyakran talált is. De csak folyamatos, állandó munkával tudta biztosítani, hogy egy-egy Kalangya-szám megjelenjen. A Reggeli Újság melléklete, a Mi Irodalmunk igazi sikertörténet volt, minden megjelent számát lelkesen várták az olvasók. Emlékszem, mindig csak annyi pénze volt, amennyi szükséges volt a következő szám kinyomtatására. Külön gondot okozott a számára a terjesztés, Vajdaság-szerte meg kellett találni az erre alkalmas embereket.
Aztán Csuka Zoltán elhagyta a királyi Jugoszláviát, s mi 1941-ben a Délvidék visszacsatolásának napjaiban találkoztunk újra Zomborban. Akkor már Herceg János és Szirmai Károly szerkesztette a Kalangyát, és ő lelkesen csatlakozott hozzájuk. Az összeomlás után újra Budapestre távozott, ahol előbb a Láthatár című folyóiratot szerkesztette, majd annak 1947-ben történt megszűnése után a szintén rövid életű, 1948-ban ugyancsak megszűnt Déli Csillag című lapot szerkesztette, s a Magyar–Jugoszláv Társaság főtitkára volt. Akkori szorult helyzetemben a Déli Csillag számára jugoszláv szerzők műveit fordítottam magyarra, ezért kaptam némi tiszteletdíjat.
(Folytatjuk)
