6. rész
Szirmai Károly egy feljegyzésében arról értekezett, hogy a Trianon után kettős birtokosi státuszba kerülteket Magyarországon kártalanították, akik azután az ottani termésből beszerzett pénzeket vajdasági lapkiadásra, folyóirat-szerkesztésre fordítsák, állítólag a Kalangya is részben ilyen pénzekből jelent meg. Ön, mint újságíró-szerkesztő, találkozott-e ezzel? Hogy a vajdasági magyar kultúrát részben a kettős birtokosok pénzéből finanszírozták volna.
– Nem, én ezzel soha nem találkoztam. A Kalangyának volt 10–15 támogatója, akik havonta bizonyos összeget befizettek, ami elegendő volt a nyomdaköltségek fedezésére, honoráriumot már alig tudtak fizetni. Csuka Zoltán volt az, aki körbeutazta az ügyvédeket, a gazdaköri és takarékszövetkezeti elnököket, igazgatókat, hogy behajtsa tőlük a 200 dinárokat. Ezekből a 200 dinárokból összejött néhány ezer dinár, és ezt fordították a Kalangyára. Ezt minden hónapban, minden évben, minden szám után meg kellett ismételni, mert állandó pénzszűke volt, a nyomda meg követelte a költségeket.
Csuka Zoltánnal mikor találkozott, milyen emlékei fűződnek hozzá?
– Csuka Zoltánt már az 1930-as években megismertem a Délvidéken. Temerinből rendszeresen lejártam hozzá Újvidékre, és ő is járt ki hozzám Temerinbe. Zolival mi nagyon jó barátságban voltunk. Hosszú évekig dolgozott Újvidéken a Reggeli Újságnál, ő szerkesztette a Reggeli Újság Mi Irodalmunk című mellékletét. A címet ugye Szenteleky Kornél adta, de valójában társszerkesztőként Csuka Zoltán volt a gondviselője. Mint ahogyan társszerkesztőként gondját viselte a Kalangyának is. Ő volt a nagy ügynök, ő volt, aki bejárta Vajdaságot, fölkereste a magyar közösségeket, bekopogott a tehetősebb emberekhez – ügyvédekhez, igazgatókhoz, elnökökhöz –, akiktől azt remélte, tudnak segíteni a magyar irodalom felvirágoztatásának ügyében. Szponzorokat, támogatókat keresett, és gyakran talált is. De csak folyamatos, állandó munkával tudta biztosítani, hogy egy-egy Kalangya-szám megjelenjen. A Reggeli Újság melléklete, a Mi Irodalmunk igazi sikertörténet volt, minden megjelent számát lelkesen várták az olvasók. Emlékszem, mindig csak annyi pénze volt, amennyi szükséges volt a következő szám kinyomtatására. Külön gondot okozott a számára a terjesztés, Vajdaság-szerte meg kellett találni az erre alkalmas embereket.
Aztán Csuka Zoltán elhagyta a királyi Jugoszláviát, s mi 1941-ben a Délvidék visszacsatolásának napjaiban találkoztunk újra Zomborban. Akkor már Herceg János és Szirmai Károly szerkesztette a Kalangyát, és ő lelkesen csatlakozott hozzájuk. Az összeomlás után újra Budapestre távozott, ahol előbb a Láthatár című folyóiratot szerkesztette, majd annak 1947-ben történt megszűnése után a szintén rövid életű, 1948-ban ugyancsak megszűnt Déli Csillag című lapot szerkesztette, s a Magyar–Jugoszláv Társaság főtitkára volt. Akkori szorult helyzetemben a Déli Csillag számára jugoszláv szerzők műveit fordítottam magyarra, ezért kaptam némi tiszteletdíjat.
Szenteleky Kornélt ismerte személyesen? Mi volt a véleménye az ő irodalmi programjáról?
– Szenteleky Kornél irodalmi körökben nagy tekintélynek számított, szinte mindenkivel levelezett, aki jelen volt az irodalomban. Lelkiismeretes volt, tudott 3-4 oldalas levelet írni egy versről, egy elhibázott verssorról. Többször is találkoztam vele, ő volt a szellemi atyja a Reggeli Újság mellékleteként megjelenő Mi Irodalmunknak is. Szenteleky lelkesen szólt a fiatalokhoz, a helyi színek jelentőségét méltató elméletével, a couleur local programjával sokakat megszólított, célt és értelmet adott írói munkájuknak. A helyi színek programját – ami komoly elképzelés volt az irodalmi életünk megszervezése tekintetében – a szabadkai írók, elsősorban Havas Károly és köre felettébb indulatosan támadták. Én azonban igyekeztem távol tartani magam az irodalmi pártoskodástól. Ha írói társaságba kerültem, figyelmesen meghallgattam a véleményüket, de a vitáikban nem foglaltam állást. Ilyen tekintetben én magányos, egyedül bóklászó farkas voltam.
És Majtényi Mihály hogyan él az emlékezetében?
– Majtényit egyszerűen imádtam, Herceg János megérkezése előtt egy szobában voltam vele az Új Híreknél. Nagy mesélő volt. A mindennapokban azonban lágy szívű, alázatos ember volt. Emlékszem, elvált emberként egyedül élt, nem tudott vigyázni a pénzre, ezért a fizetését odaadta a titkárnőnek, aki naponta 20 dinárt adott neki. Mihály ezzel bement a Vadászkürtbe, evett valamit, megivott egy kávét, és hazament.
A Vadászkürt Zombor egyik előkelő vendéglője volt, ebéd idején és esténként ott találkozott a város értelmiségének színe-java. Ott volt Palásti Ödön bácsi, az ügyvéd, a magyar párt illusztris tagja. Néhány környékbeli földbirtokos is bejött, a hírneves Szemző család valamelyik férfi tagja. Az öreg Szemző mindig fehér kesztyűben járt. Volt vagy 40 kesztyűje, amelyeket magával hordott. Soha nem mosott kezet, ebéd előtt levetette az elhasználtat, és új kesztyűt húzott. Ő mindig kesztyűben ebédelt. Herceg János írta meg, hogy később muzsikáló cigánybanda kíséretében a nagybőgőbe rejtve mentették át a vagyonukat a határon.
A becskerekiekkel és a bánátiakkal milyen kapcsolatuk volt, vagy a Tisza nagyon komoly választóvonal volt? Mert azért Nagyecskereken igen emlékezetes kultúrélet folyt, ott jelent meg a Torontál című lap.
– A Bánságból Hesslein József tudósította a bácskai a lapokat. Kamaszkorunk óta leveleztünk, gyakran meglátogattam őt személyesen is. Reggel kerékpárral elindultam Temerinből, az óbecsei komppal átmentem a Tiszán, délben már ott is voltam nála. Nála találkoztam Vékony Nácival is, aki Mikszáth-szerű elbeszéléseket írt a régmúlt idők történeteiből, a földbirtokosok háromnapos lakodalmairól.
A jugoszláv hadseregben
(1939)
Eddigi beszélgetésünk során eljutottunk 1941-ig, sőt már szó esett az 1941 és 1944 közötti évekről is. Viszont ezt megelőzően ön bevonult a jugoszláv hadseregbe.
– 1939 áprilisában 25 éves voltam, amikor bevonultam. Bizonyos korig lehetett csak behívni az újoncokat, és én már akkor majdnem átléptem azt a kort. Kumanovóba vittek… borzasztó volt. Én egyetlen fiú voltam otthon, elég jó körülmények között éltünk, szüleim, nagyszüleim el is kényeztettek, kezdetben nehéz volt elviselni a katonaság megpróbáltatásait, rettenetesen megtört. De csak egy időre, mert aztán föltaláltam magam, megtanultam alkalmazkodni, és idővel egész jó sorom volt.
Kemény volt a fegyelem királyi jugoszláv hadseregben?
– 1939-ben feszült politikai légkörben szolgáltam a katonaságot. Akkor történt, hogy Németország lerohanta Lengyelországot, mire Jugoszláviában is mozgósították a hadsereget, attól tartottak, hogy Bulgária megtámadja Jugoszláviát. Abban az időben egyébként is nehéz volt a magyaroknak a szerb királyi hadseregben katonának lenni. Šimić őrnagy, a zászlóalj parancsnoka már az első héten behívatott az irodájába, és azt mondta, hallotta, hogy én újságíró vagyok – mert akkor már az Új Híreknél dolgoztam, hivatásos újságíró voltam, tagja a Jugoszláv Újságíró Szövetségnek, erről igazolványom is volt. Szúrós tekintettel nézett rám, és megkérdezte: ti, magyarok hogyan akarjátok fölosztani Jugoszláviát? Meséljem el neki részletesen. Elakadt a lélegzetem, szerb katonatisztként ezt kérdezni egy magyar katonától?! Alig tudtam megszólalni. Azt mondtam, én arról semmit nem is tudok, hogy a magyarok föl akarják osztani Jugoszláviát. Ő erre azt mondta, Csehszlovákia szétesett, Románia is szétesőben van, Magyarországnak is terve van a délszláv állammal. Valami olyasmit mondhattam, hogy én ezzel nem foglalkozom, hozzám nem jutnak el a hírek.
Minket kivittek Koszovóra, a bolgár határra, az 1500 méter magas hegyek közé – Kočane volt az utolsó állomás, onnan gyalog kellett fölvonulni a sziklákhoz –, ahol az első világháborúból maradt lövészárkokat kellett ismét alkalmassá tenni a harcra. Talán az újságírói múltamnak köszönhetem, hogy velem elnézőek voltak a tisztek, azt mondták, nyilvánvaló, hogy én teljes fölszereléssel, gyalog nem tudok fölmenni oda, várjam meg, két nap múlva szamarak hozzák utánuk a sátrakat, meg a konyhai kellékeket, majd azok fölhozzák az én poggyászomat is. Két társammal lennmaradtunk Kočanéban.
Kočane és környéke lapályos, mocsaras terület, a lakosság főleg rizstermesztéssel foglalkozik. Rengeteg szúnyog volt, összecsipkedtek bennünket. Mire följutottunk a táborozási helyünkre, mire elfoglaltuk a harci állást, akkorra már ki is ütközött rajtam a mocsárláz. Néhány napon belül maláriát kaptam. Volt egy görög orvosunk, aki fölírt nekem valamilyen német gyógyszert, amelynek a hírét sem hallották azon a vidéken. Az egyik katonatársam azonban, az ugyancsak zombori Kaćanski Stevo, aki naponta lejárt a városba a levelekért, a postai küldeményekért, telefonált a zombori Új Hírek szerkesztőségébe, elmondta, hogy milyen gyógyszerre lenne szükségem, és én egy héten belül megkaptam a gyógyulásomhoz szükséges orvosságot.
Fent töltöttünk közel másfél hónapot a hegyek között. Nekem az volt a feladatom, hogy a parancsnokunk, Janković Andrej alezredes irodájában felügyeljem az iratokat, az aláírandó papírokat, a parancsokat naponta helyezzem az asztalára. Aztán lassan lecsillapodtak a kedélyek, nem tört ki a háború, nem támadták meg Jugoszláviát. Bennünket visszavittek a kumanovói laktanyába, majd rövid időn belül leszerelték a behívottakat. Egyébként Macedóniában, Kumanovó környékén – ahol a lakosság többsége bolgárul beszélt – szerették a bácskai magyarokat, az ottani elképesztő szegénységhez képest, mi az otthonról kapott pénzünkön vásároltunk ezt-azt, legfőképpen élelmet. Gazdag német fiúk is voltak velünk, meg magyar fiúk Szabadkáról.
Mikor szerelt le?
– 1939. december végén, mert január 15-én kellett volna, de két héttel előbb elengedtek, és így már újévkor otthon voltam. Azzal az ígérettel mentem haza, hogy elismerik a szolgálatot, és 1940-ben leszerelnek, de abban az esztendőben a németek már annyira előrenyomultak, hogy erről szó sem lehetett. 1940 januárjában kicsit összetörve mentem vissza Zomborba, ahol jelentkeztem az Új Híreknél, mert a katonai szolgálat alatt tőlük kaptam némi pénzt, hogy legyen miből élnem. Folytattam az újságcsinálást. Azt hittem, hogy a háború gyorsabban véget ér, de csalódnom kellett.
Számítottak rá, hogy visszamegy?
– Számítottak rám, nagyon vártak. Herceg János akkor már elment könyvtárosnak, a városi könyvtár vezetője lett, engem pedig rábeszéltek, hogy vegyem át az Új Híreknél a felelős szerkesztői posztot. Akkor már mindenki a revízióról beszélt, hamarosan bekövetkezett a bécsi döntés is. Túlhevült a zsidókérdés is, és Kerényi Imre azt mondta, mivel ők zsidók, jobb lenne, ha keresztény lapot csinálnánk. Én keresztény vagyok, bennem megbízik az elkövetkező hatalom, vegyem át a lap szerkesztését. Nekem tetszett az ötlet, tetszett a lehetőség, hogy végre valami érdemeset tehetek, hát elvállaltam a feladatot. Így lettem én Zomborban az Új Hírek felelős szerkesztője. 1941 áprilisában Zomborba költözött az akkor már nagyon népszerű novellista, az óbecsei Cziráky Imre is, aki a megyei közművelődési osztály vezetője lett.
A magyarok bejövetele – 1941. április 15-e – után néhány nappal megjelent a szerkesztőségünkben egy katonai egyenruhás hivatalnok, és átadta nekem a lap beszüntetéséről szóló határozatot, mondván: Kerényi Imre zsidó volt, laptulajdonosként zsidó lapot csinált, ezért betiltották az Új Hírek megjelenését. Nem volt lehetőség a lap megmentésére. Egy ideig még bejártunk a szerkesztőségbe, de érdemben nem tudtunk mit tenni.
Nem is jelent meg tovább az Új Hírek?
Az Új Hírek többé nem jelent meg, egy tollvonással megszüntették. Egyszer azonban megcsörrent a telefon, és Zombor város katonai parancsnoka, Szentendrey Ágoston tábornok határozott hangon megparancsolta, hogy holnapra jelenjen meg a lap, mert fontos közleményei vannak, a lakossághoz akar szólni. Mondom én: tábornok úr, nem tudjuk megjelentetni a lapot, mert a belügyminiszter betiltotta. Azt mondta: ez most hadműveleti terület, én adok egy új, érvényes lapengedélyt. Jelentkeznem kellett nála, adott egy katonai pecséttel ellátott lapengedélyt, amivel visszamentem a szerkesztőségbe. Mondom a fiúknak: lapot kell csinálni! Még megvolt a régi nyomdánk, a Bosnyák Nyomda, volt papírunk is, de pénzünk nem volt. (A nyomda két szedőgépén és a rotációs gépén havi 1000 pengőért nyomták az Új Híreket, s hol volt akkor még a többi költség!) Pénz kellett volna a szerkesztőségi munka megszervezésére, de nekünk egy huncut garasunk nem volt. Kerényitől nem kérhettem, már nem volt az övé a lap, elvették tőle. Már nincs is az a régi lap – nekem kell kitalálni az új lap címét is. A postamesterrel telefonon üzentem haza apámnak, hogy pénz kellene. Úgy gondoltam, ha nem tud rajtam segíteni, hazamegyek, és ezzel vége mindennek. Két nap múlva megérkezett az apám 40 ezer pengővel. Kölcsönt vett fel a banktól, öregapám volt a kezes, így tehát apám pénzéből indult a Délvidék című zombori napilap. Végtelenül boldog embernek éreztem magam.
Nagyon nehéz körülmények között csináltuk az újságunkat. Hat hónap után, valamikor szeptemberben vége lett a katonai közigazgatásnak, és én kaptam egy levelet a belügyminisztériumtól, melyben az állt, hogy a béke megőrzése érdekében jó munkát végzett a Délvidék című lap, ezért megadják a hivatalos lapengedélyt.
Megmaradt a régi gárda, akikkel korábban a lapot csinálták?
– Nem, Gyöngyösi Dezső nem jött be többet a szerkesztőségbe, elment nyugdíjba. Akkor jött hozzánk Kanizsáról Vass Imre, Moholról Muhi János, Nagyváradról pedig Polyák István. A budapesti tudósítónk az MTI egyik munkatársa, Avar Ferenc volt, aki mindig azzal kezdte a tudósítását, hogy „a Szent György tér üzenete”. Budapesten a Szent György téren volt a Miniszterelnökség. Velük csináltuk a lapot. Igyekeztünk helytállni, volt is olvasója az újságnak. Annyira sikeresek voltunk, hogy két éven belül vissza tudtam apámnak adni a pénzét. Így élt a zombori Délvidék egészen 1944 őszéig. 1944 májusában azonban engem elvittek katonának.
(Folytatjuk)
