9. rész
Hadd idézzem a Búcsúzik a kapitány című könyvének egy részletét: „Egyszer, amikor életveszélyben voltam, éreztem ugyan a rokonság felém nyúló, segítő kezét. A háborúból hazafelé jövet Pazova szerb vasútállomáson megállt a vonatszerelvény, amelynek a tetején utaztam. Szöktem. Nem hazulról szöktem, ahogy ez szokás, hanem hazaszöktem Jugoszláviába. Temerinbe, a mamához. A házhoz. Egy titóista katona sétált a peronon. Megállt közben-közben, és engem alaposan szemügyre vett. Aztán határozott mozdulattal leparancsolt a vagon tetejéről. (…) a katona suttogva megszólalt mögöttem. Magyarul. »Sanyi bácsi ne menjen haza, keresik magát. Várják már otthon!« Hirtelen visszafordultam, szembenéztem vele. »Ki vagy te?« Intett, hogy ne beszéljek. S hogy szálljak fel újra a vonatra. Csak azt mondta: »Rokon. Temerini vagyok! Az Ikotin!«” Hogyan folytatták e döbbenetes jelenet után az útjukat?
– Nagyon megijedtem. De megijedtek a társaim is, a Miavec úgy megrémült, hogy amikor később Tekijánál tartottunk, olyan nagy keresztet vetett, hogy majd leesett a vonat tetejéről. Azt kérdezték tőlem, hát most mi lesz velünk. Mondom, elintézem fiúk, Újvidéken van egy szerb újságíró ismerősöm, majd ő segít. Akkor még nem tudtam, hogy azt a szerb újságírót is kivégezték a partizánok. Újvidéken leszálltam a vonatról, és elindultam a lakására, ahol az anyja sírva mesélte, hogy a partizánok azért ölték meg a fiát, mert újságíró volt. Az idős asszony a vállamra borult, és azt mondta: édes Istenem, már csak maga él az újságírók közül. Mindenkit kivégeztek.
Miavec barátommal megvártuk az éjszakát, és elindultunk haza, Temerinbe. Nagyon akartam már látni a mamát. Rimski Šančevóig vonattal mentünk – magyarul Vaskapunak hívják, ott ágazik el Titel felé a vonat, másik ágazata meg Óbecse fele halad –, de ott már leszálltunk, és gyalog indultunk tovább. Késő éjszaka lett, mire hazaértünk. Így is terveztük. Sötétben nem látnak bennünket. Hazaértem, és kopogtam. Az ajtó zárva volt, de én bemásztam a kerítésen. Egy nagy kutya fogadott, egy óriási véreb, apám új kutyája volt. Senkit nem engedett még a közelébe se, de engem megszimatolt, majd az ajtóig kísért. Másfél éve nem jártam idehaza. Újra kopogtam, a mama nyitott ajtót, sírva fakadt: jaj Istenem, édes fiam, hova is rejtselek, mit is csináljak veled? Mert akkor már többször is kerestek. Hát így értem haza.
(Folytatjuk)
