Bevezető
Szabadka és Vajdaság a 20. század első felében Érisz almája volt a szerb és a magyar állam között. Közben a szerb állam Jugoszláv királysággá nőtte ki magát a szlovénekkel és a horvátokkal. A város három alkalommal is átélte szuverenitásának megváltoztatását (uralomváltás, impériumváltás). Először a délszláv állam része lett 1918 és 1944 között, majd 1941-ben Magyarországé 1944-ben pedig az új kommunista berendezkedésű Jugoszláviáé. Ezt az 1947-es, a második világháborút lezáró Párizsi béke is szavatolta, így tartósan a délszláv állam része maradt, és hosszú békeévek következtek. A párizsi békerendszert senki sem vitatta, sőt meg is erősítették az 1975-ös Helsinki Záróokmánnyal.
A század közepén azonban a szuverenitás váltakozásai nem változtattak azon, hogy Szabadkát a magyar és a délszláv állam is a magáénak tartotta. A lakosság nagyobb része igyekezett az éppen aktuális rendszerhez alkalmazkodni, ezért a szuverenitás változása feszültséget és félelmet hordozott magában a személyes biztonságot, jólétet és megmaradást illetően; 1940-ben még senki nem tudhatta, hogy a náci Németország totális vereséget szenved, mert 1941-ben még erősnek és legyőzhetetlennek tűnt. Magyarország kihasználta az alkalmat, hogy visszaszerezze Bácskát, Baranyát és a Muravidéket, tehát Szabadkát is. A helyzet 1944-ben stabilizálódott, a jugoszláv erők katonai erővel vonultak a városba, és a jövőben ez határozta meg a város sorsát.
A nemzetközi helyzet
Közép-Európát az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer hozta létre, de Nagy-Britannia, majd Franciaország sem érdeklődött a térség iránt. Ehelyett Németország használta ki a helyzetet, hogy megerősítse gazdaságát és hadseregét. Ami az ideológiát illeti, létrejött a nemzeti szocialista (náci) ideológia amely az olaszországi fasizmustól is kegyetlenebb volt, és amely 1941-ben odáig jutott, hogy a Jugoszláv Királyságot is meg akarta szerezni. Magyarországon léteztek az állami intézmények, volt parlament, de szó sem volt igazi parlamentarizmusról. A rendszer autoriter volt, a diktatúra egyes elemeivel. A demokrácia maradékai formálisak voltak. Ez jellemző volt Európa nagy részére is, ahol többféle változata jött létre a fasizmusnak, egyes helyeken mozgalom maradt csupán, máshol hatalomra jutott. Azonban Finnországtól Spanyolországig és Írországtól Szlovákiáig voltak hívei, arról nem is beszélve, hogy a szovjetek és a nácik is együttműködtek.
Magyarország és maga Horthy sem volt elragadtatva Hitlertől és a nácizmustól, de a geopolitikai helyzet nem hagyott több választást. Németország és Olaszország a bécsi döntésekkel módosította Magyarország határait – Magyarország hasznára, Csehszlovákia és Románia kárára. Nem sokkal ez után Csehszlovákia el is tűnt Európa politikai térképéről. Mégis Magyarország nem vett részt Lengyelország megtámadásában. Sőt, az emigránsokat befogadta, a lengyel hadsereg maradványai pedig csatlakoztak a nácik elleni háborúhoz, szövetséges parancsnokság alatt.
Teleki Pál miniszterelnök nem tervezte megtámadni Jugoszláviát, de a helytartó Horthy a háta mögött támadta meg. Igaz, hogy nem április 6-án, hanem 11-én, miután deklarálták a független Horvátországot április 10-én. Ezzel Jugoszláviát nem létezőnek tekintették, következésképpen a szerződést is, így Magyarország hadserege április 11-én átlépte a határvonalat és megtámadta Jugoszláviát. A legolvasottabb újság, a Napló egyből hangot váltott, és még pénteken a jugoszláv kormány kiáltványát publikálta, szombaton már a magyar egységeket üdvözölte. Abban az évben a húsvét április 13-ára esett, és ezt a körülményt is a Magyar Honvédség és Horthy méltatására használták.
A Napló 1941. április 12-i, szombati száma
Ezen a napon a lap különszámmal jelent meg, amely tényleg csak egy lap volt két oldallal, a fő cím a következő volt: Isten hozott benneteket, honvédek! Az első oldalon egy hosszú cikk jelent meg, amelyet a Magyar Akcióbizottság írt alá, és az oldalon Horthy nagy fotográfiája dominált.
Már az első mondatban az áll, hogy nagyobb feltámadást semmi sem hozhatna a magyaroknak, mint az akkori. Huszonhárom év kisebbségi sors elmúlt, és örömmel térnek vissza az anyaországhoz, Magyarországhoz, amely ráadásul már meg is növekedett (a bécsi döntések). Ezután következett az a rész, hogy a kisebbségnek mi mindent kellett elszenvednie Jugoszláviában (a magyar nyelv háttérbe szorítása, diszkrimináció) Aznap felhőtlen idő volt, és ezzel azt a gondolatot társították, hogy fel lehet nézni a kék égre, és érezni lehet, hogy a bilincsek szétpattannak. Ez után a honvédeket dicsőítették, és egy Európában akkor divatos frázist is előhoztak arról, hogy „egy vérből vagyunk”. Megírták, hogy az április 6-a utáni napok éveknek tűntek. Magyarország ugyan támadni készült, ezt nem tette, mert létezett az előző, decemberben aláírt szerződés, amelynek része volt az örök barátság is. Ennek a szerződésnek mindössze két pontja volt. Az első pont az örök barátságról szólt, a másik pedig arról, hogy konzultálnak minden olyan dologról, ami érinti a két országot. Magyarország az ún. Független Horvát Állam kikiáltásával Jugoszláviát nem létezőnek tekintette, így a szerződést is semmisnek, így elindult a támadás. Április 6-ától a Napló korrekt hangnemben írt a háborúról és a belső helyzetről, jellemző volt a régebbi lapszámokra, hogy a sportról is írt, és intellektuális tartalmakat is közölt.
Ezután, a 12-i számban Szabadkáról írnak, kiemelve, hogy a legnagyobb település, amely visszatér az anyaországba, és hogyan őrizte meg magyar jellegét, valamint, hogy mindig is „magyar volt és magyar lesz”. Végül a tüzérségről írnak, és arról, hogy reggel már hallani lehetett a katonák menetelését, akik „felszabadították” a Délvidéket. Egyébként ez a terminus eléggé képlékeny, jelentheti az egykori magyar királyság déli részeit egészen Fiumétól (Rijeka) Temesig, és jelentheti azokat a területeket amelyeket Magyarország elvesztett az első világháborúban, ekkor éppen Bánátot, a Bácskát és a Muravidéket.
A 12-i lap első oldala azt jelezte az új hatalomnak, hogy mellette vannak. A második oldal már színesebb. A legmarkánsabb az a cikk, amelyben azt kérik, hogy ölelje át a várost az örök Magyarország. A cikkben arról van szó, hogy alig hittek abban, hogy uralomváltás történik. Írnak még arról, hogy a távolból robbanások hallatszódnak, de a városban a riasztószirénát a városházán nem félelemből, hanem az öröm kifejezésére kapcsolták be. A szerző, aki nem írta alá a cikket úgy véli, hogy Isten akarata valósult meg a honvédek érkezésével. A szerbekről is írnak a cikkben, akik nem tisztelték a várost, amely egy „aranyalma” volt, és amelyet a sárba dobtak. Még azt is írták, hogy, amit nem tudott megoldani a diplomácia, megoldották a katonák. A szerző úgy fejezi be cikkét, hogy a transzcendens elemet is beemel mondandójába, amikor így ír „Velünk az Isten.”
Az oldal alján a bevonulás menetéről olvashatunk, az írás címe: Piros-fehér-zöld zászlódíszben lelkesedések és határtalan örömmel várta Szabadka a magyar honvédeket; az alcímben pedig arról, hogy ölelték és csókolták őket a lakosok. A helyi lakosság az éjjel még rettegett a saját életéért. A Jugoszláv Királyi Hadsereg levegőbe röpítette a város központjában a vasúti felüljárót. Tamási Imre próbálta átvágni a kábelt, amely az ekrazithoz (robbanóanyag) vezetett, de egy kissé elkésett, és súlyos sérülésekkel került a kórházba. A robbanás sok ablakot betört, a lap azt írta, hogy a Kossuth utcában (a mai Korzó) minden ablak, a börtönben pedig azt hitték, földrengés van. A Ferrum gyár elégett, ugyanis sok fát halmoztak oda, és az lángra kapott. A Szerb Királyi Hadsereg pénteken 22 órától szombaton 3 óráig hagyta el a várost. A lakosság már 5 órakor kimerészkedett, hogy üdvözölje a honvédeket. Dr. Hősz Rezső saját autójával körözött a városban, a magyar trikolórt lobogtatva. A trikolórt a városházára is kitűzték öt óra három perckor. Az ismét Szent Istvánnak nevezett téren a lakosok és a honvédek barátkoztak, és a városházán megjelent 6 óra 15 perckor Szabó zászlóstiszt is, akit nagy örömmel fogadtak a város magyar vezetői. A főteret virágokkal díszítették ki. A városban polgárőrség működött, amely fenntartotta a közbiztonságot, és amelyet nem is zavart meg senki.
A lapot Fenyves Lajos, a korszak híres újságírója szerkesztette, Nagy Sándor pedig a nyomtatásért és a lapkiadásért felelt. A következő rendes szám már az új hatalomhoz igazodva jött ki, a lapot azonban nem sokkal ezután beszüntették, mivel tudták, milyen hangnemet képviselt a hatalomváltás előtt.
Következtetés
Valóban nehéz volt élni egy ilyen városban, ahol ilyen gyakran történtek impériumváltások. Az emberek és intézmények igyekeztek megtalálni a hangot az új hatalommal, és a megfelelő pillanatban, de ez nem mindig sikerült, és voltak kivételek is, akik nem is keresték a megfelelő hangot. A Napló azt próbálta elérni, hogy továbbra is kiadják, de nem járt sikerrel. Hiába vette vissza az eredeti, 1903-as Bácsmegyei Napló nevet, hiába üdvözölte az új hatalmat. Az új hatóság ismerte a háború előtti hangját, amely mentes volt a nemzeti felhangoktól, és inkább az újságírás alapszabályaihoz tartotta magát.
Az április 12-i nap után a helyzet nem változott meg mindenhol és mindenkinél, az impériumváltás, a háború sok szörnyűséget, de személyes tragédiát is hozott. Azonban ez már nem képezi e cikk tárgyát.
* Írásunkban csak a megérkezés napjára fókuszálunk, az április 12-i számra.
Források:
Könyvek:
Romsics Ignác (edit): Magyarország története. Akadémiai Kiadó, 2007
Napilapok:
– Napló: 1941. április 11., péntek, Szubotica, 43. évfolyam, 104. szám.
– Napló: 1941. április 12., szombat, Szabadka, 43. évfolyam, 105. szám.
– Bácsmegyei Napló: 1941. április 13., vasárnap, Szabadka, 43. évfolyam, 106. szám.
