Akit a Szűz Mária a kötényére vett

12. rész

Hartán Ön tanúja volt a németek kitelepítésének. Hogyan maradt meg az emlékezetében?
– A világháború idején a németek közül sokan jelentkeztek az SS kötelékébe. Az összeomláskor sokan meg sem várták a fejleményeket, azonnal csomagoltak, és elmentek Németország felé. Akik a történtek ellenére maradtak, azokat nagyon komolyan átvilágították. De az ő ügyük is hosszan elhúzódott, csak akkor lett egyszerre sürgős, amikor 1947 áprilisában a csehszlovákok kidobták a felvidéki magyarokat. A magyarjaink számára kellett a hely, ekkor két-három napos határidővel csomagolniuk kellett a németeknek. Kézbesítették a felszólítást, amelyben meghatározták, hány kilós csomaggal készüljenek föl, mert ekkor és ekkor elviszik őket. Drámai volt a helyzet, Harta sváb falu volt, mindenki sírt, zokogott, az öregek nem akartak elmenni, volt, aki fölakasztotta magát. Fölment a padlásra, és mire észrevették, meghalt… Hartának akkor négyezer lakosa volt, közülük 150 családot elvittek. A németek többsége valamilyen osztrák–magyar dunai hajózási társaságnál dolgozott. Sok volt közöttük a gazdag birtokos, akinek 50 hold földje volt.

A rendőrség vagy a katonaság vezényelte le a kitelepítést?
– A faluban alig volt egy-két rendőr, a teherautókat a katonaság adta, és nagyon gyorsan, egy-két nap alatt lebonyolították a kitelepítést. Megérkeztek a kész listával, előre tudták, hogy három-négy-öt tagú a család, bementek a házba, összeszedték őket, és már vitték is ki a vasútra. Ott már várták őket az üres vagonok, ahová bepakolták őket. Volt, ahol az asztalon maradt a reggeli, leszelték a kenyeret, félig megették, mire dörömböltek az ajtón, és máris menni kellett. Az istállóban bőgtek az éhen maradt marhák. Még meg sem érkeztek a németek az állomásra, máris megkezdődött a faluban a szabad rablás. Közvetlenül ezután, 1947 májusában megérkeztek a felvidéki magyarok is. Pontos címre jöttek, korábban mindenkinek kiosztották, hogy hol fog lakni.

Ők is kézipoggyásszal érkeztek?
Nem. Ők elhozhattak magukkal mindent, még a bútoraikat is. A vetőgépet, a mezőgazdasági gépeket ugyan nem engedték, de a teheneket és az egész állatállományt elhajtották. Még takarmányt is hozhattak magukkal. A feleségem családja, akiket felvidéki, nagyfödémesi németként telepítettek a magyarországi svábok helyére – Pauer volt a családnevük –, hét-nyolc állatot hozott magával. A ház, amit kaptak, kicsi volt ennyi jószágnak, álltak az udvaron az állatok, nem volt hova bekötni őket. Aztán eladogatták őket, mert Hartán nem volt olyan intenzív állattenyésztés, nem voltak nagy rétek a közelben. Napidíjasként Hegedűs László és Ember János barátaimmal, és Mihályi Ferenc katolikus papunkkal együtt minket is alkalmaztak a felvidéki magyarok elhelyezésében, munkánk során próbáltunk igazságosak lenni, próbáltuk figyelembe venni az igényeiket. Az akkor szerzett élményeim nyomán írtam a Fecskefészek című regényemet, amely azonban máig nem jelent meg. Fecskefészek volt a címe, mert a távozó németek kétségbeesésükben még a fecskék fészkét is leverték az eresz alól. A regényemben megírtam, hogy a történtek ellenére hogyan szoknak, hogyan melegednek össze és szeretik meg egymást az emberek. Olyannyira, hogy a végén a fecskék is visszatérnek.

Maradtak Hartán németek?
Hogyne, a fél falu ott maradt. Az volt a rendelet, hogy ahány magyar jön a Felvidékről, annyi németet visznek el Hartáról és környékéről. Amikor leállították a csehszlovákiai kitelepítést, leállt a hartaiak kitelepítése is. De azért a listákon ott maradtak a nevek, ezért a lakosság állandó félelemben élt.

Meddig tartott ez az agresszív kitelepítési hullám? Hónapokon át folyt?
Nem, mindez tíz nap alatt lezajlott. Megérkeztek a felvidéki magyarok, el kellett helyezni őket, gyorsan helyet kellett nekik csinálni, és azonnal kivinni a németeket a vagonokhoz. Amikor megszűnt a csehszlovákiai magyarok áttelepítése, akkor mi is megszüntettük a németek kitelepítését. Szorgalmas, spórolós nép volt a sváb, jó gazdák voltak, jól termeltek, nem volt velük semmi baj.

Hogyan találkozott a későbbi felesége családjával?
Hartán az én feladatom volt a Csehszlovákiából áttelepített magyarok fogadásának és elhelyezésének a megszervezése. Megérkezésükkor, az új otthonuk elfoglalásakor leltárt kellett készíteni, az új gazdának alá kellett írni a nyilatkozatot, hogy ebbe és ebbe a házba beköltözött, és ott ezt és ezt találta, ami ezután már az ő tulajdona, amellyel mostantól elszámolással tartozik. Annyi volt a papírmunka, hogy egyedül nem győztem, ezért megkérdeztem, hogy az odatelepülők között akad-e olyan, aki tud nekem segíteni. Már másnap meg is jelent néhány fiatal, köztük volt a későbbi feleségem, Pauer Mária is. Ő korábban Ógyallán dolgozott a csillagvizsgálóban, a meteorológiai intézetnek volt az egyik vezetője. Fiatal, 18-19 éves lányka volt, a családjával együtt őt is áttelepítették. Egy ideig papírmunkát végzett mellettem. Én meg fiatalember lévén szemet vetettem rá, s abban a hiszemben, hogy majd meghívnak ebédre, egyszer-egyszer el is kísértem haza. De a meghívás elmaradt. Ő idővel elkerült Pestre, feljött a meteorológiára, de jött a Rákosi-rendszer, a meteorológiát átvette a honvédelem, és őt eltávolították mint megbízhatatlant. Egy ideig a földművelési minisztériumban dolgozott, de onnan is elküldték. 1950-ben, amikor már én is Budapesten éltem, újra találkoztunk, és összeházasodtunk.

Budapesten
(1950-től)

„Engem mostanában a múlt elvesztése tart remegő izgalomban: Uram, ha csak egy pillanatra is, de engedd meg, hogy visszapillantsak. Aztán vesszen, pusztuljon minden akaratod szerint, ahogy írva vagyon, de még egyszer látni akarom a szívemben hordozott emlékeket, mielőtt végleg kiszórom tarisznyámból. A régi gyereket, ha láthatnám még egyszer, Uram, aki voltam, aki a réten futott, aki anyja kezébe kapaszkodva indult az iskolába, aki hontalanná válva tévelygett azután, menekülve az éjszakában az ellenségei elől. Szeretném még egyszer, utoljára megfogni a mama kezét […]. Többet ennél úgysem kaphatok már. Ha találtok majd valahol megperzselődött akácfa alatt egy öreg sóbálványt, az én leszek. Megégtem. De megérte…” (Fuss, de nézz vissza!; In: Búcsúzik a kapitány, 2006. 72.)

Hogyan kezdte az életet Budapesten?
Amikor 1950-ben Hartáról feljöttem Budapestre, teljesen idegen közegbe kerültem. Pesten nem volt senkim, sem rokonom, sem ismerősöm, sem barátom. Csuka Zoltán lakásán leltem alkalmi menedékre, ő akkor a Magyar–Jugoszláv Társaságnak volt a főtitkára, lakása is a Bajza utcai épületben volt. Csuka Zoltán szeretettel fogadott, és lehetőséget biztosított arra, hogy a Déli Csillag című folyóiratnál dolgozzak. A folyóirat szerkesztősége is a Társaság székházában volt, sok délvidéki magyar járt oda – az asztalok mellett igazi klubélet folyt. Rendszeresek voltak a zenés estek, egy Ankica nevű szerb énekesnő minden szombaton zenekari kíséretben szerb dalokat énekelt, miközben dalmát ételeket szolgáltak fel a vendégeknek. Nagy élet folyt a Bajza utcai székházban. Én is ott találtam igazi otthonra, szinte az egész napomat bent töltöttem, volt írógép, amelyen dolgozhattam, ott fordítottam a Déli Csillag részére, de dolgoztam magamnak is. Derűs, vidám társaság volt, a lányok, titkárnők jó kedvre derítettek bennünket. Nagyon szerettem oda járni.
Csuka bemutatott Hadrovics Lászlónak, a délszláv–magyar kapcsolatok kiváló tudósának, akinek akkor jelent meg a Magyar és déli szláv szellemi kapcsolatok című, kiváló munkája. Hadrovics kiadta nekem albérletbe a nagy szerb–magyar szótár előkészítésének megalapozó munkáját. A cédulázással megkerestem havonta 600 forintot. Ebből később komoly politikai problémán adódott, Rajk László letartóztatásakor a rendőrség begyűjtötte mindazokat, akiknek jugoszláv kapcsolatai voltak. Nálam is tartottak házkutatást, és lefoglalták a szótár teljes anyagát. Hatalmas gyűjteménye volt ez a kézzel írt jegyzeteknek és céduláknak, már a k betűnél tartottam, nagy halomban álltak a szobámban az iratok. Mondtam is a rendőröknek, hogy ez nem propagandaanyag, ez a készülő szerb–magyar szótár. Azt majd mi eldöntjük – mondták, és elvittek mindent. Hogy később mi lett a jegyzetek sorsa, nem tudom, nekem azonban megszűnt a kereseti lehetőségem.

Akkor ugye mindenkit ellenőriztek, akiről sejtették, hogy valamilyen jugoszláviai kapcsolata volt?
Rólam tudták, hogy vannak jugoszláviai kapcsolataim. Akkor Haraszti Sándor volt a Magyar–Jugoszláv Társaság elnöke, Csuka Zoltán pedig a főtitkára. A rendőrök egyszerűen bejöttek a Bajza utcai székházunkba, összeírták a munkatársak nevét, és akkor derült ki, hogy én is tagja vagyok a Társaságnak. Azonnal megjelentek nálam, és házkutatást tartottak. Néhány nappal később, a Rajk-ügy egyik gyanúsítottjaként Csuka Zoltánt is letartóztatták, és ezzel megszűnt a Társaság. Azokban a napokban a rendőrök mindenkit begyűjtöttek, elvittek és kihallgattak. Még a titkárnőt is elvitték, őt is csak napokkal később engedték szabadon. Lakatot tettek az ajtóra, és ezzel megszűnt a Magyar–Jugoszláv Társaság. Csuka Zoltánt három évre elítélték, rabsága esztendeit Inotán dolgozta le.

A Magyar–Jugoszláv Társaság akkoriban komoly kulturális tevékenységet folytatott, vagy ez is az annak idején általános, nagyon lázas, szocialista egyesületi mozgalom körébe tartozott?
A Magyar–Jugoszláv Társaság kifejezetten a szocialista Jugoszlávia propagandáját szolgálta, soha olyan rendezvénye nem volt, amely a magyar és a délszláv népek történelmi kapcsolatáról szólt volna. Műsorain csak olyan jugoszláv versek, prózai művek fordításai hangzottak el, amelyek az új Jugoszlávia megdicsőülését szolgálták. Soha egyetlen szó nem esett a kisebbségi magyarság sorsáról. Én kisebbségi magyarként szerettem volna különböző rendezvényeken a bácskai és a bánáti magyarok sorsáról, életéről, mindennapjairól szólni – úgy éreztem, hogy ez, ez is célja lenne ennek a társaságnak – de gyorsan félre kellett állnom. Figyelmeztettek, hogy a Társaság nem ezért jött létre.
Budapesten lassan bővült az ismeretségi köröm, nagy öröm volt számomra Veres Péter barátsága is. Ő mutatott be Szabó Pálnak, a Szabad Szó című parasztpárti lap egyik szerkesztőjének, aki azonnal kéziratot kért tőlem. Írásaimért havi 1800 forintot fizetett, ami némileg megoldotta az anyagi gondjaimat. A Szabad Szó szerkesztőségében íróasztalt kaptam, naponta beszélgethettem a magyar irodalom olyan kiválóságaival, mint Dallos Sándor, Erdei Ferenc vagy Darvas József. De ez is csak négy hónapig tartott, Rákosiék betiltották a parasztpártiak lapját is. Később néhány hónapot a mezőgazdasági rovat újságírójaként töltöttem a Lestyán Sándor szerkesztette Friss Újságnál, de ez is csak alkalmi megoldásnak tűnt.
1950. december 3-án végre megházasodtam, s én, a délvidéki menekült, elvettem feleségül a felvidékről kitelepített Pauer Máriát.
Megszűnt a Szabad Szó, megszűnt a Friss Újság… és én egyre reménytelenebb helyzetbe kerültem. Egy reggel Boldizsár Ivántól kaptam üzenetet, arra kért, keressem meg őt. Az íróasztalánál fogadott, hosszan elbeszélgetett velem. Én nagy vonalakban elmondtam az életpályámat, néhány nappal később Boldizsár Iván pártfogásával tagja lettem a Magyar Nemzet című napilap szerkesztőségének, ahol immár közel negyven évet töltöttem el.
A lapok révén sok jó ismerőst szereztem, de a szerkesztői munka meg az irodalom nem hagyott időt az elmélyültebb barátságok kialakulására. Inkább ismerősök ők, igazán közeli barátaim nincsenek. Mindig visszahúzódó ember voltam, nemigen jártam társaságba, de a színházat nagyon szerettem. Egykor, a Nagymező utcában, a Friss Újságnál, a vidéki kiadás után este hétkor mehettem haza. Akkor átmentem az Ádámba, megettem két palacsintát, ez volt a vacsorám, majd az újságírói szabadjegyemmel beültem az Operába. Ez minden este így történt. Én akkoriban minden operát láttam, de csak a második felvonástól kezdve. Az elsőt soha nem tudtam megnézni, mert az még lapzárta előtt volt.
 

   (Folytatjuk)