Nem tartozom azon írók közé, akik bármikor, bármiről nyilvánosan el szokták mondani a véleményüket, az utóbbi években a Facebookon is kizárólag az irodalmi tevékenységemmel kapcsolatban szoktam posztolni, hogy fellengzősen fogalmazzak, írói hitvallásom szerint az író elsősorban a szépirodalmi művein keresztül kell hogy megfogalmazza gondolatait a világról, a környezetéről, a közösségéről. Persze azt is gondolom, szükséges lenne, hogy minél több határműfajban, mint például a kritika, vélemény, kroki, tárca, jegyzet stb. szülessenek irodalmi színvonalú szövegek, szívem szerint én mégis elsősorban a próza területén maradnék. Régóta (de Szenteleky óta mindenféleképpen) tudjuk azonban azt is, hogy a kisebbségben élő író jobb híján saját maga kényszerül arra, hogy szervező, műfordító, szerkesztő, előadó, moderátor stb. is legyen, így kerülök-fordulok, akaratom ellenére én magam is ezekbe a szerepekbe kényszerülök. A kezdeti gondolataimnak talán ellentmond az is, hogy mindenféle ügyekben sűrűn megszólalok a tévében és a rádióban, de ezt – mondhatnám kicsit skizofrénen – általában intézményvezetőként, nem pedig magánemberként teszem, akarom én azt vagy sem, folyamatosan megszólaltatnak, mondjam el, mit gondolok erről vagy arról a témáról anélkül, hogy én magam valójában szeretnék megszólalni, vagy tudnék valami okosságot mondani az aktuális kérdésről. Szerkesztői rábeszélésre most is hasonló helyzetben találtam magam: ezúttal „közéletibb” formában szólnék irodalmunk ügyeiről, remélve azt is, hogy ezzel talán, ha nem is vitát, de egyfajta közös gondolkodást is el tudok indítani.
Az elmúlt időszak igazán mozgalmasan alakult a számomra. Pont egy hónappal ezelőtt kezdődött az Ünnepi Könyvhét, amely minden író, könyv, kiadó és nem utolsósorban olvasó számára az irodalom és az olvasás valódi ünnepét jelenti. Aki valaha is megfordult a Vörösmarty téren (utóbbi években a Duna-korzón is), tudja, miről beszélek: a négy nap alatt, amíg a rendezvény tart, tömegek látogatnak ki a több száz standhoz: könyveket vesznek, könyvekről beszélgetnek, dedikáltatnak, írókat simogatnak, igazi fesztiváli hangulat uralkodik ilyenkor a magyar főváros szívében, az ide-oda vonuló tömeg lehetne a bizonyíték arra, hogy nincs igaza a fanyalgóknak: az irodalom él és virul, soha ennyi olvasója nem volt a magyar nyelvű könyveknek. S jómagam is, aki aktív részese voltam az elmúlt hetek irodalmi történéseinek, elégedetten dőlhetnék hátra, mintha tényleg minden rendben lenne.
Ha számba veszem az elmúlt egy hónap történéseit, látszólag tényleg nem lehet okunk panaszra. Az időszakot két könyvbemutatóval kezdtük: június 10-én Újvidéken, 11-én pedig Szabadkán mutattuk be Várady Tibor legújabb dokumentumpróza-kötetét, majd 12-én már Kecskeméten voltunk, ahol a Benes József művészetének recepcióját feldolgozó Alak a térben című kötetről beszélgettünk többek között a könyv szerkesztőjével, Faragó Kornéliával. Kecskemétről rögtön Budapestre vitt az utunk, ahol másnap már el is kezdődött a könyvheti forgatag: első nap Balázs Attila és Fenyvesi Ottó, másnap Silling István, szombaton pedig Lakner Edit, Várady Tibor, Szegedi-Szabó Béla és Raffay Endre dedikálták a saját köteteiket. Szombathy Bálint sajnos betegség miatt lemondta a dedikálást, pedig Kerekes Lászlóról szóló monográfiája mindenféleképpen hiánypótlónak számít. Sokszor elmondtuk már, hogy a Forum könyvheti standjának funkciója ilyenkor nem csupán a könyvek eladására korlátozódik, a könyvhalmok körüli pár négyzetméter valóságos agorává változik, ahol régen nem látott (elsősorban vajdasági) barátok, ismerősök, írók és olvasók futnak össze, s tárgyalják ki az éppen aktuális (nem csak irodalmi) történéseket.
A könyvhétnek évek óta vajdasági rendezvénye is van: elsősorban a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szervezésében a Légyott a könyvvel! esemény keretében igyekszünk minél közelebb vinni az emberekhez a könyveket: konkrétan a többi piaci árus közt elvegyülve áruljuk mi is a portékánkat, hogy közben a Rin-Tin-Tin klubban villám-könyvbemutatókon ismertessük a legújabb kiadványainkat. A Forum a már emlegetett Benes-könyvet, valamint Silling István, Jódal Rózsa és Lakner Edit könyveit mutatta be, de szóltunk Fenyvesi Ottó, Balázs Attila és Szombathy Bálint köteteiről is, elsősorban a szerzők és szerkesztők segítségével, s a többi vajdasági magyar könyvkiadó is bemutatta legújabb kiadványait.
A könyvhét lecsengése után számomra a Dombosi történetek – remix 2024, a kishegyesi összművészeti fesztivál irodalmi programjainak lebonyolítása kezdődött el. Az elmúlt huszonöt évben több száz íróvendége volt a négynapos rendezvénynek, úgy érzem, az idén is tisztességes programot sikerült összehoznunk. Az idei fellépőknek többek között olyan, már elismert alkotókat tudtunk beszervezni, mint Kemény István, Krusovszky Dénes, Kiss Noémi, Zeke Gyula, de kezdő, ugyanakkor nagyon tehetséges szerzők is jöttek, mint például Borsik Miklós, Vörös Anna és Pinczési Botond, s közönség is akadt aránylag szép számmal. Az egy hónap nagyjából itt véget is ért, s ennyi történés után tényleg megelégedve konstatálhatnánk, nincs itt semmi gond: irodalmunk, irodalmi életünk él és virul.
Amikor körülbelül egy évvel ezelőtt a saját könyvem megjelenése alkalmából azt nyilatkoztam, néha olyan érzésem van, „mintha megszűnt volna a vajdasági magyar irodalom mint olyan”, több heves reakció is érkezett a mondataimra. Vasagyi Mária kommentjében azt írta: „egyszer majd elfogyunk, és nem jön utánunk senki, de amíg itt egyetlen író ír, addig lesz vajdasági magyar irodalom”, Papp Árpád szerint pedig „üt a gondolat, mintha bennfentes mondaná vagy mondatnák vele”. Vasagyi Máriával ugyan egyet is tudok érteni, s annyit ígérhetek, rajtam nem fog múlni, azt viszont nem hiszem, hogy bárki is örülne, hogy ilyeneket mondok, vagy bárki számára is előnyös lenne, hogy ilyet mondasson velem. Azt is elmondtam már több alkalommal, hogy politikus (és ezúttal az intézményvezetőket is ide számolom) és író között az a különbség, hogy tapasztalatok szerint az előbbi(ek) számára a „minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve” frázis ismételgetése szükséges a túléléshez, az író azonban önmaga végrendeletét írja alá, amint hamis hangokon kezd el „játszani”. Szociológiai kutatások szerint egy közösség akkor kezdi el élni végóráit, amikor a populáció lélekszáma bizonyos szint alá csökken, s talán mindannyiunk számára ismeretesek a legutóbbi népszámlálás katasztrofális adatai. Azt viszont nem tudom, végzett-e valaki hasonló kutatást valamely irodalom létezésének minimumáról, ezért én sem tudományos megalapozottsággal állítottam a fentieket irodalmunkról, csupán csak saját, szubjektív érzéseimet próbáltam megfogalmazni.
Mindez egy év alatt és a fent felsorolt irodalmi történések ellenére sem változott sokat. Továbbra is úgy érzem, egyre kevesebb olyan közös terünk van – s ha van is, egyre kevésbé funkcionálisak –, amelyek élővé tehetnék irodalmunkat. Csak néhány tünetet sorolnék vázlatszerűen: évek, sőt évtizedek óta ugyanaz a maroknyi ember látogatja, szervezi, élteti az irodalmi rendezvényeket, visszhangtalanul jelennek meg könyvek, észrevétlenül szűnnek meg, épülnek le folyóiratok, s ha egy-két fiatal szerző jelentkezik is olykor-olykor vállalható kézirattal, a Híd Kör ellehetetlenülése óta nem látszódik egy újabb fiatal generáció megjelenése. S talán arról is beszélhetnénk, hogy mintha tünetszerű lenne, hogy hajlamosak vagyunk írókat elhallgatni, elhallgattatni, nem venni tudomást a létezésükről. Azt hiszem, nem kell neveket sorolnom. S mindezek mellett, akárhogy számolgattam a napokban, a legnagyobb jóakarattal sem tudtam ötvennél több olyan vajdasági magyar írót összeszámolni, akinek legalább egy könyve megjelent, Vajdaságban él, és még aktív részese az irodalmunknak. S talán az is szimptomatikus, hogy a Dombos Fest legszebb pillanatait feldolgozó videóba egyetlenegy képkocka sem került be az irodalmi programból, s ha jól láttam, a Nyárhangoló Fesztivál programjából is kikerültek az irodalmi rendezvények.
A fentiekben felsorolt események kapcsán szinte hallom is a különböző kritikákat, kifogásokat: Miért nem voltak fiatal szerzők a könyvheti rendezvényeken? Miért hívunk elsősorban magyarországi fellépőket a Dombosra? Miért volt több Magyarországon élő szerzője a Forumnak az idei könyvhéten, mint vajdasági? Mindezen kérdések talán még jogosak lehetnének, ha nem látnánk tisztán a lehetőségeinket, a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, s ha nem olyan elvárások szerint fogalmazódnának meg, amelyek évtizedekkel ezelőtt, egy minden szempontból kedvezőbb korban voltak érvényesek.
Talán arról is beszélni kellene, miként változott meg az irodalom szerepe, helyzete, fontossága a társadalom számára, bár talán mi, írók is hibásak vagyunk abban, hogy a valóságosnál sokkal fontosabb szerepet próbálunk elképzelni önmagunknak, annak ellenére, hogy tudjuk: életében Petőfit sem választották meg országgyűlési képviselőnek, s az talán őt sem vigasztalja, hogy halála után utcák ezreit nevezték el róla. Talán a halott író lenne a jó író? Mindenesetre be kell látnunk, az irodalom, főleg a vajdasági magyar irodalom kevesünk ügye lett. Mára csak tucatnyi ember az, aki számára még megmaradt az alapvető súlya, fontossága és nélkülözhetetlensége a túléléshez.
Tisztában vagyok vele, hogy a fenti szöveg minden állítása vitatható, s örülnék is, ha vitapartnerekre találnék, mert egyáltalán nem gondolom azt, hogy az igazság kizárólagos ismerője lennék. Az előzőekben csak saját dilemmáimat próbáltam a teljesség igénye nélkül megfogalmazni, de örülnék, ha több mindenben nem lenne igazam.
Nyitókép: pixabay.com
