Beköszöntött a nyár egyik nagy ünnepe, a Tanyaszínház társulata útra kelt és egészen augusztus végéig járja Vajdaságot, hogy a legkisebb falvak lakóit is megajándékozza a színház csodájával. Az első állomás Szenttamás volt, ahol este fél 9 környékén én is megérkeztem az iskola udvarába. A színpad már felállítva, hogy is ne lenne készen, fél óra múlva kezdődik az előadás. A csapat az utolsó simításokat végzi, valaki söpröget a színpadon, mint utóbb kiderül, ugyanaz a valaki a rendezőasszisztense meg szereplője is a darabnak, hiszen tudjuk, ez a társulat a „magad uram, ha szolgád nincs” elvén működik, szolga itt márpedig nincs, a színészek végeznek minden háttérmunkát is. Az utolsó kellékeket most teszik a helyükre, a pódium alá csúsztatott batyunak viszont perceken belül lába is kel, egy kóbor kutya kiszagolta, hogy abban valami finom falat lehet. A fiatalok résen vannak, visszateszik a kis csomagot, annak ott a helye, kelleni fog az előadás folyamán, a hívatlan vendéget pedig szép szóval meg némi kolbásszal próbálják meggyőzni, hogy a nézőtéren legyen szíves helyet foglalni, vagy pedig távozzon.
Lassan szállingózik a közönség, botra támaszkodó idős nénik, bácsik, kisgyerekes családok, kamaszok és középkorúak is érkeznek, Szenttamás és környéke magyarságának apraja-nagyja eljött. A felkészültebbek különböző ülőalkalmatosságokat cipelnek, ki sámlit, ki horgászfotelt hozott, de van olyan is, aki a kerti vagy az ebédlőasztal mellől felkapott székkel igyekszik biztosítani a kényelmét. A többiek sem esnek kétségbe, akár féllábon is végignézik az előadást, hiszen ilyen lehetőség csak egyszer van egy évben. Lassan megtelik a kis udvar, megszólal az ismerős dallam: „kifeküdt a napra, a homokba a hátára, süttette a bokáját, az arcát meg a homlokát…” A tapasztalt tanyások tudják, ez már a biztos jele annak, hogy hamarosan kialszanak a fények,az előadás pedig elkezdődik.
A vándorló társulat az idén Szigligeti Ede A cigány című darabját vette elő, söpörte le róla a megírása óta (1853) rárakódott évszázados port. Szigligetit a magyar színházművészet egyik meghatározó egyéniségeként és a magyar népszínmű műfajának megteremtőjeként tartjuk számon, majdnem fél évszázadig tartó drámaírói pályáján több mint 100 eredeti darabot írt. A cigány című háromfelvonásos népszínművét Oláh Tamás dramaturg alakította a Tanyaszínháznak és közönségének megfelelő terjedelművé, és adta a rendező, Crnkovity Gabriella kezébe, aki az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatóival, illetve már végzett fiatal színészekkel állította színpadra.
A történet szerint háborús idők járnak, katonákat toboroznak, ugyanis minden férfi kötelessége védeni a hazát és szükség esetén a frontra vonulni. A háború szele abba a vidéki kis faluba is elér, ahol a magyar családok között, a falu végén él az öreg cigány kovács (Budinčević Krisztián) és két gyermeke, Rózsi és Peti (DedovityTomity Lea és Sadiković Marijo). Mindketten szerelembe esnek, Peti magyar lánynak, Évinek (Greguss Lilla) hegedül, akit magyar, lehetőleg igen tehetős fiatalembernek szán a kedves mama (Szabó Regina) – őt láttuk az imént még söprögetni. Az a bizonyos fiú viszont, akit Évinek szemeltek ki, Kurta Gyuri (Mendrei Zsolt) a cigány lányt szereti. A kapcsolatnak nem a nemzetiségi különbségek állják útját, nem is a háború, hanem a sztereotípiák és az ármánykodás.
Az alkotók nem aktualizálták túl a darabot, nem is volt rá szükség, hiszen háború most is van, szerencsére nem nálunk, de sötét felhői ott tornyosulnak a mi horizontunkon is, szerelem szövődik most is, ármánykodunk most is, a diszkrimináció ugyanúgy jelen van, és az előítéleteket sem sikerült még levetkőznünk. Örömmel vettem, hogy megtartották a ’cigány’ kifejezést, nem lett belőle a manapság sokkal elfogadottabb és gyakrabban használt ’roma’, hiszen a ’cigány’ szó magában hordozza a népcsoport kultúráját, jellegzetes zenéjét, táncát, ezzel együtt az összes hozzá kapcsolódó sztereotípiát és előítéletet is, ugyanakkor emlékeztet bennünket arra is, hogy a cigányság történelmét a népirtás és a munkatáborok is meghatározták.
A történet előterében az emberi sorsok és érzelmek állnak, a kirekesztettség, egy apa kálváriája, akit a fia elvesztése miatti fájdalom gyötör, egy anya, aki a lányának jobb sorsot szán a magáénál – bár elsősorban az anyagi biztonságban látja a boldogság kulcsát –, a fiatalok viharos fellángolásai, a szenvedély, a csalódás. Mindez ifj. Kucsera Géza által komponált, autentikus cigányzenei motívumokkal és Virág György rendkívül kifejező, érzelemgazdag koreográfiáival, némi feszültségoldó humorral és a jó ízlés határain belül maradó pajzán jelenetekkel fűszerezve zajlik a színpadon.
A felszín – ha az érzelmeket felszínnek lehet egyáltalán nevezni – mögött viszont felmerül a hatalommal való visszaélés kérdése, továbbá az, hogy tudunk-e tanulni a múltból, le tudjuk-e küzdeni az előítéleteinket, tudunk-e egymásra nem cigányként vagy magyarként, hanem elsősorban emberként tekinteni; képesek vagyunk-e nem bántani a szomszédunkat azért, mert valamiben különbözik tőlünk, fel tudjuk-e ismerni a kimondatlan összetartozást, el tudjuk-e simítani az évtizedek óta húzódó ellentéteket. Mindezeket a fiatal művészek előadása úgy mutatja be, hogy közben végig ott állunk a falu szélén, a kisemberek között maradunk, azok között, akik a nézőtéren ülnek és talán, remélhetőleg, ugyanúgy felkiáltanak, mint a tanyaalapítók legendáiból ismert asszony, hogy: „édes gyerekem, hát te mirólunk beszélsz, te az én nevemben beszélsz!”
És ha ez megtörténik, akkor azt se feledjük: „ha bárki magára ismer, véletlen csupán, ne mondja el senkinek se, tűnődjék magán.” A kalapozásnál pedig bánjunk bőkezűen a fiatalokkal, akik továbbviszik a 46 évvel ezelőtt megálmodott küldetést, színházi élményt hoznak szinte házhoz, erre szánják a nyarat, fáradhatatlanul dolgoznak, színpadot építenek, bontanak, utaznak, játszanak, kitartanak, ellenállnak, szórakoztatnak, értünk, nekünk!
Nyitókép: Jelenet az előadásból (Gergely József felvétele)
