Vicsek Károly filmrendező nemrégiben megkapta a Magyar Művészeti Akadémia Életút díját. Ő szellemi életünk egyik kimagasló egyénisége, aki hosszú évtizedeken át, a művészember szerénységével, művelődési életünk közös asztalára rakosgatta álmainak megvalósult darabkáit: az alkotó ember figyelmeztető, elgondolkodtató üzeneteit, amelyek a filmművészet kis gyöngyszemeiként jutottak el hozzánk.
Vicsek Károly Újvidéken született 1941. augusztus 21-én. Az általános iskolát és a gimnáziumot szülővárosában végezte el, majd a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait. Értékteremtő munkásságát mint rendező, az Újvidéki Televízióban kezdte. 1999 és 2002 között az Újvidéki Színház igazgatója volt, 2006-ban vonult nyugdíjba.
A rendező, Vicsek Károly mindig is ennek a mi kis világunknak a rabja volt. Azt szolgálta hűségesen. Élete, művészete belőle táplálkozott, és ebben a mi világunkban szerezte meg magának azt a kristálytiszta szemléletet, amely alkotásainak hitelt adott, emlékezetes egyéni szerint. Szülőföldjét kényszerítette vallomásra, amely – bizony, ha fáj is, ha lesújtó is néha – lemeztelenített igazságával mégis a szülőföld, szülőföldünk iránti őszinte ragaszkodást, szeretetet mélyíti el bennünk.
Vicsek Károly rendezővel szerettek dolgozni a színészek. Ugyanis ő nemcsak egyszerű „iparos” volt a rendezői szakmában. Nem, Vicsek Károly rendelkezett azzal a „varázslói” képességgel, amely az alkotáson belül meg tudta teremteni az eredményhez szükséges harmóniát. A rendezőnek elég volt egy-egy félmondata ahhoz, hogy a színészben eloszlassa a kishitűséget, a csüggedést a szerepformálás során, s meggyőzze, képes megoldani feladatát. S elmondhatom, hogy színészeink, akik általában a világot jelentő deszkákhoz kötődtek, és elég ritkán kerültek kamera elé, Vicsek Károlynak köszönhetően figyelemre méltó alakításokkal gazdagították filmművészetünket.
Vicsek Károly 1973-ban kezdett dolgozni a televíziós szakmában, és alig múlott el egy esztendő új munkahelyén, máris országos hírnévre tett szert. Ugyanis Parlag című játékfilmjével 1974-ben a pulai filmfesztiválon kiérdemelte a rendezői Bronz Arénát. A Parlagért később San Remóban is elismerést kapott. Öt évvel az említett „debütálás” után, a Trófea című filmjéért már a Nagy Arany Aréna díjjal jutalmazták az országos játékfilmszemlén. S ezután már egymást követték Vicsek Károly emlékezetes filmjei, alkotásai: Fekete glóbusz (1977), a Naplemente (1982), a Fajkutyák ideje (1984), A késdobáló (1985), a Szikkadó földeken (1987), a Keressünk egy jobb hajót (1988) A világ legjobb nagyapja (1993), a Ha nem volna szerelem (2004).
Azonban Vicsek Károly sajátos, mondhatnám, rendhagyó rövidfilmmel is meglepett bennünket. Ilyen volt például a Kubikos, a Kereszt és csillag, a Baranyai trilógia. S nem szabad megfeledkeznünk Vicsek Károly tévéportréiról sem. Sorolom: Csuka Zoltán, Fehér Ferenc, Veljko Petrović, Milan Konjović, Wanyek Tivadar életét, munkásságát álmodta filmszalagra. Maradandó emléket állított irodalmunk, képzőművészetünk nagyjainak.
Vicsek Károly azonban nem csak a filmesek világában találta meg önmagát, nem csak ott ért el figyelemre méltó, érdembeli eredményeket. Nem, a Zöld hajú lány című rockopera megrendezése (a szabadkai Népszínház tűzte műsorára az 1981/82-es színházi idényben) már világosan jelezte, hogy Vicsek Károly hátat fordított a hagyományoknak, és az új, korszerű kifejezési formák mellett döntött. Sikeresen. A Zöld hajú lány színpadi bemutatója osztatlan sikert aratott.
Vicsek Károlynak Szabadkán volt még egy emlékezetes rendezése, éspedig a Csáth Géza szövegeiből összeállított, A varázsló című zenés játékának emlékezetes színpadra vitele. S ezután következett Gobby Fehér Gyula Duna menti Hollywood című musicalszerű művének újvidéki bemutatója. Az Újvidéki Színház műsorán lévő musical újfent nagy sikert aratott.
Vicsek Károly azon kevesek közé tartozott, akik ebben a mi kis világunkban, hátat fordítva a hagyományos színházi formáknak, az újat kereste, a színpadi megjelenítésnek új, korszerű formái határozták meg egy-egy rendezését. Egyéni színek jellemezték minden egyes színpadra álmodott zenés vagy prózai rendezését.
Nagy kár, hogy nyugdíjaztatása után pályafutása csúcspontján az alkotó művészember csendben kilépett az alkotó emberek világából, és egyszerűen elhallgatott. Vagy mi már belenyugodtunk abba, hogy ennek így kell lennie, a nyugdíjaztatás az alkotó művészemberek esetében is a véget jelenti, a pontot, hogy nincsen tovább? Pedig Vicsek Károly a film és a színház világának még sok szép üzenetével megajándékozhatott volna bennünket.
