Amikor sok évnyi várakozás után megszületett a csöppnyi kislány, a család előzetes döntése ellenére az anyja váratlanul a Katica nevet mondta be a kórházban. Az apja az elején morgolódott, hogy ennyi erővel tücsök is lehetett volna. Az óvodában a jele is ez volt, anyja dudorászva hímezte a törülközőkbe, ruhácskákba, abban az időben még így kellett. Az iskolában azért előjöttek a csúfolódások, a nagy lakli kamaszok fülsértő hangon énekelték, hogy „Katalinka, szállj el, jönnek a törökök”, és megkérdezték, hol rejtegeti a hét pöttyét. Aztán a szakmunkásképzőben a neve semmi feltűnést nem keltett, mint ahogy ő maga sem. – Olyan nagy átlag voltam én mindig – mondta hangosan. Ehhez is az utóbbi időben szokott rá, mióta egyedül élt, hogy néha kimondta, amit gondolt. – Elrepültek az évek, hogy ez milyen közhelyes! – nézett bele a nagyszobában álló kicsit fényét vesztett tükörbe. A szürke, elegáns kosztüm szoknyája kicsit szorított derékban, de a kabátka eltakarja, és felteszi az örökölt gyöngysort, az odavonzza a tekintetet. Így magyarázta annak idején a lánya. Rég volt itthon, kint dolgozik Angliában. Nagyot sóhajtott, és megigazította a harisnyáját. Sötétkék, alacsony sarkú cipőt és kicsit halványabb kék ridikült készített elő. – Nem minden nap megy nyugdíjba az ember lánya, meg kell adni a módját – mosolyodott el, de ez kicsit kesernyésre sikeredett. A férje évekig kamionozott, ő meg nevelte a két gyereket, ápolta betegeskedő anyósát, két háztartást vezetett a munka mellett. Művezetőnek is akarták a szerelvénygyárban, ahol dolgozott, de nem vállalta. Rengeteg gond, felelősség az ilyen pozíció, volt neki elég baja.
Nem panaszkodott, de néha jó lett volna egy kicsit könnyebben élni. Nem irigykedett, de azért megnézte az elegáns kirakatokat, a szépségszalonokból kilépő nőket, a puhán suhanó autókat. Egyszer voltak nyaralni, de ő nem érezte jól magát, örült, amikor vége lett annak az egy hétnek.
A gyerekek még kicsik voltak, kiabáltak, az üdülő ebédlőjében villával harcoltak az asztalnál, a férje vérvörösen rohant ki. Aznap este először mondta neki, hogy „Kati”, így, ilyen simán.
Mint ahogy simán beadta a válópert is, nem sokkal az anyja halála után.
A lányuk már akkor egyetemre járt, a fiú meg mindig apás volt, ő is a kamionozást választotta, mostanában örül, ha nagy ritkán telefonál. Nézte a tükörben az arcát. – Nem is olyan rossz, ahhoz képest – állapította meg. Megköszörülte a torkát. – Köszönöm a műhely dolgozóinak, hogy eljöttek – próbálta, mit is mondjon, aztán legyintett. A munkahelyén mindenki Katinak hívja. Reggel már bevitte a réteseket, négyfélét sütött. Két demizson bort, meg ásványvizet, üdítőket.
A lányok majd segítenek, leterítik a szerelőasztalokat, kirakják a műanyag tányérokat, poharakat.
Ez csak olyan kis helyi búcsú lesz, nem volt ő olyan nagy ember, hogy a vezérkar is beköszönjön.
A taxi dudált, ő meg kilibbent, egyszerre valami öröm fogta el, a bágyadt napfény felé fordította az arcát. – Eljött ez a nap is, de nem baj – mondta a taxisnak a köszönés után, aki nagy komolyan ránézett, majd bólintott. Ő meg, bár sosem volt olyan könnyen beszédbe elegyedős, elmesélte, hova megy és miért, az egész nyugdíjazási kis ünnepséget. Elégedetten felnevetett, amikor a férfi csodálkozva kérdezte, hogy tán korengedménnyel sikerült elérni? Lehet, hogy kicsit el is pirult. Azt is megmondta, hogy Katicának hívják. – Nagyon szép neve van, illik magához – dörmögte a férfi. Amikor megálltak a cég előtt, megkérdezte, hogy hányra jöjjön érte. Ő meg, nem is tudja miért, annyit mondott, hogy úgy két óra múlva.
A búcsú jól sikerült, de olyan átlagos volt – állapította meg, amikor kilépett a kapun. Ott állt a taxi, a sofőr kezében egy szál virág, de nem rózsa. Az olyan közhelyes lett volna. Dudorászva indult el, kezében vidáman himbálóztak az üres demizsonok. A ridiküljében ott lapult két rétes. A férfi biztos szereti.
Az áprilisi nap mintha erősebben sütött volna olyan verőfényesen.
