Nagymama és unokája nem beszéltek egy nyelvet, még csak nem is éltek egy kontinensen, de ez soha semmiben nem jelentett akadályt számukra. A fizikai távolság nem vetett gátat a kettejük között kialakult lelki közelségnek. Szavak nélkül is megértették egymást. Anna születését hosszú várakozás, sikertelen próbálkozások sora előzte meg, a szülők már-már feladták a reményt, és kezdtek beletörődni a sorsukba, hogy gyermek nélkül kell élniük. Egyedül a nagymama bízott, hitt rendületlenül abban, hogy egy napon a lányának is megadatik, hogy édesanya legyen, és az unokája meg fog érkezni a családba. Amikor erre végre sor került, a kislány lett mindannyiuk, kiváltképp a nagyanya szeme fénye és kedvence. Az asszony még magának sem merte bevallani, de Anna különleges helyet foglalt el a szívében, megelőzve a többi unokáját, a fia gyerekeit, bár ez az érzés rengeteg vívódást és lelkiismeret-furdalást okozott számára. Próbálta leküzdeni ezt, és a szeretetét egyenlően osztani szét a négy unoka között.
Az első néhány nyarat mégis a tengerentúlon töltötte, azokban a legfontosabb években volt a kislány mellett, amikor az igazán mély kötődések kialakulnak. Úszni tanította, meséket, verseket olvasott neki, sétálni, játszótérre vitte, együtt sütöttek-főztek. Minden idejét és figyelmét neki szentelte ebben az időszakban. Kicsi pillangómnak becézte, mert a kislány aprócska termete, légies könnyedsége, szelíd és mindig vidám természete a réten virágról virágra libbenő lepkékre emlékeztette. Gyakran mesélt is neki arról, hogy a pillangók az újjászületés, a megújulás és a remény szimbólumai, akik a lélek üzeneteit hordozzák. A kislány nem egészen értette, miről beszél a nagyi, de imádta hallgatni a történeteit, és a mag, amelyet így együtt elvetettek, észrevétlenül gyökeret eresztett a lelkében.
Csodálatos hónapokat töltöttek el, ám az évek múlásával a találkozások megritkultak, a nagymamának már nehezére esett az utazás, a kislány pedig iskolába indult, lassan kamaszodott, más elfoglaltságai lettek. De a kötelék nem lazult. A család gondosan ügyelt arra, hogy – bármennyire is elfoglaltak voltak – évente legalább egyszer meglátogassák a nagyit. Ilyenkor újraélték a régi nyarakat, ki-ki a maga nyelvén mesélt, fotókat mutattak egymásnak, nagyokat nevettek, a nagymama szinte megfiatalodott, az unokája pedig, aki időközben nővé érett, ismét kislánynak érezte magát. Virágról virágra libbenő, apró pillangóvá vált az idős nő karjai között. A vidám pillanatokat azonban a búcsú szomorú percei, a várakozás és a magány hosszú órái, hetei, hónapjai követték a nagymama számára, mígnem egy napon örökre elment.
Amikor elvesztette imádott nagyanyját, Anna lelkébe mély szomorúság költözött. A régi házban ezután az ismerős illat, a kedves arc és a meleg ölelés helyett már csak emlékeket talált, a nagymama szeretetét poros zsákokba és pókhálós dobozokba rendezve. Fájdalommal vegyes szeretettel bontogatta ki a kisebb-nagyobb csomagokat, és vette kézbe gyengéden a nagyi holmiját, megsárgult képeket, apró porcelánfigurákat, kézzel horgolt terítőket. Tudta, hogy nem vihet magával mindent, ezért keresni akart valamit, amit magánál tarthat, és örökre emlékeztetni fogja imádott nagyanyjára. Egy kopottas kis faládában megakadt a keze egy különleges dísztárgyon, egy aprócska lila üvegpillangón. Óvatosan felemelte, és a fény felé fordítva fürkészte. A lepke szárnyai varázslatosan vibráltak a délutáni bágyadt napsütésben. A szíve nagyot dobbant, érezte, hogy valami különlegesre bukkant. Pont ilyesmi után kutatott. Ahogy nézte a pillangót, tudata felszínére tört egy emlék. Ugyan már szinte teljesen elfelejtette a nyelvet, amelyen a nagymamája mesélt, mégis felidéződött benne, amit tőle hallott, hogy a pillangók a lélek üzeneteit hordozzák. A lilák a legkülönlegesebbek, mondta mindig, ők azokról hoznak hírt, akiket az ember a legjobban szeret. Anna végül csak ezt az üvegdíszt vitte magával, ami nem csupán tárgy, hanem jel, szimbólum lett a számára. Minden alkalommal, amikor ránézett, úgy érezte, mintha a nagymamája mosolyogna rá, és emlékeztette őt arra, hogy a szeretet nem ismer határokat.
Nyitókép: pixabay.com
