Egy vándorpap esete az Al-Dunánál

Dr. Péter László irodalomtörténész emlékére

1. rész

„Káromkodnak sokat”

    Egy vándorpap mondta volt: „Ezt az Ötfaluból lett Háromfalut megérte hazahozni, mert a különleges kultúrájával még gazdagabbá tesz bennünket!”
A papot Kálmány Lajosnak hívták. Ő volt az egyik legkiválóbb magyar folklorista, ki idézett soraiban az Al-Dunához telepített bukovinai székelységre gondolt, és az ő hatalmas szellemi gazdagságukról beszélt akkor, amikor a Nagy Háburut* megelőzően Székelykevén népdalokat s miegyebeket gyűjtögetett. A félreértések elkerülése végett: ugyan Kálmány Lajosról sosem bizonyosodott be, hogy tényleg megjárta magát gyűjtőúton az Al-Dunánál. Jelen esetben tollnokunk vakhitű meggyőződését jelzi, hogy a saját játékos fantáziájára hagyatkozva írta e történetet, mely, ha nem is történt meg, de megtörténhetett volna!
    Azt feltételezzük tehát, hogy Kálmány Lajos vándorlásai és gyűjtőútjai közepette barangolt el egészen az Al-Duna kanyarulatáig, s ott szokatlanul gazdag tiltott kincsre lelt, amelyet haláláig nem adott közzé. Gyűjteményéből soká rejtegetett egy titkos füzetecskét, melyet azonban nem tartott publikusnak. Őrizgetett valamit, amire mi, megint új hazára lelt vándorszékelyek mégsem lehetnénk oly büszkék. (De mi mégis…)

    A közeli s távolabbi környéken senki se káromkodott oly gazdagon s különleges szókinccsel, mint ezek a szláv mocsár peremére lehorgonyzott „jöttment” székelyek, kik jórészt vasárnapokon, egyéb napokon pedig csak a harang szavára* dicsérték az Urat. Egyébiránt azonban, délidőben például, bármilyen munkában is voltak épp, megállottak, és alázattal megsüvegelték a harangszót. 
De kezdték s végezték: mert ha elkapta őket az ándung*, cifrábbnál cifrábbakat mondottak. Vetekedni velük lehetetlen versengés lett volna. Nem illene az ilyesmikkel büszkélkedni: hacsak a gazdag szókincsük s a leleményes szófordulataik miatt! Mert ők két egyformát sose mondtak, s néha türelemmel kellett hallgatni, percekig is eltartott, mire a káromkodás végére értek. Kín volt kivárni a végét. Volt, hogy mire a végére jutottak, már a haragjuk is elpárolgott! Vagyis, olykor időhúzással, gyakran pedig pálinkával lágyították az indulatot magukban.
    Az ördög, kit egykor elneveztek Belzebubnak, Lucifernek, Ürdöngnek is hívtak, sajnos más-, ezerféleképpen, természetesen a pálinkázásnak és a káromkodásnak is egyaránt örült. Hisz ő mindig csak a saját malmára hajtotta a vizet. S mivelhogy az Al-Dunánál a szegény telepes székelység közé ékelődve, Fénnya Gyurka néven helyt foglalt magának, maga is eltanulta tőlük a nagybetűs ákombákom írást. Buzgón kezdte gyűjtögetni a székelyek természetes indulatosságából eredő szitkolódzó ékesszólásokat, álmélkodva hallgatta a szinte költői mocskolódásokat, és buzgósággal jegyzetelte e gyöngyszemeket. Volt neki egy noteszkája, abba írta bele székelyeink válogatott káromkodásait, s örvendezett, mert a könyvecske egyre csak vastagodott. Ráadásul hiúsággal azt is észrevette, hogy a gyűjtésnek igen gyakran emlegetett népszerű szereplője ő! Hiszen szinte mindenkor az ördögöt emlegették, szinte mindenütt övé volt a főszerep. Igaz, hogy emiatt gyakorta csuklott, de nem bánta… Inkább azt sajnálta, hogy mégis istenfélő lehetett e székely nép, mert bezzeg a Jóistent, Jézuskát vagy Szűz Máriát a legritkábban vette a szájára. Minden indulatosságuk ellenére semmirekellő, bitang embernek tartották, aki ilyesmiket merészelt! A latroknak itt sem volt semmi becsülete.

Egy nem remélt ajándék

    Történt egyszer, hogy elvesztette az ördög a féltett, vaskos noteszkáját. Hogy, hogy nem, épp valami kalandos életű szegedi pap járt arrafelé, s hát nem megtalálta véletlenül? Azt a papot Kálmány Lajosnak hívták, akkor épp a Dél-Bánságban kóborolt, bolyongott. A bukovinai székelyeket kereste épp néprajzi gyűjtéseinek gazdagítása céljából. Ennél megdöbbentőbb, lélekszomorító találkozásra azonban aligha számított volna. Mert hiszen a talált könyvecske kecskebőr fedőlapjára nyálazott tintaceruzával ez volt felírva:

„A ZÉKËLI KÁRINKODÁSOK* GYŰTEMÉNYE
Fénnya Gyurka tulajdona”

    Vagyis hogy éppenséggel jó kezekbe került volt a székelykeveiek káromkodásainak a gyűjteménye. A pap csalódottan csóválta a fejét, de végül beleolvasott a válogatott cifraságokba, s a gazdag szófordulatokon úgy elszörnyülködött, hogy a szerzeményt már-már eldobta. Végül mégis meggondolta magát, s a noteszkát a reverendájába rejtette. Úgy gondolhatta, jobb lesz, ha ő őrizgeti, mintsem, hogy valaki más találja meg, s talán élvezettel használja, terjessze is a benne lévő tudományt. A falu népe mit sem sejtett erről a gyűjteményről. Azt se tudták, hogy a köztük lézengő Fénnya Gyurka mostanság mért jár állandóan kedvetlenül, lógó orrval.
    Amikor Kálmány Lajos megjelent Székelykevén a széjjeken*, és a templom felé vette az irányt, a népek a méretes tarisznyája s a poros reverendája miatt azt hitték, valami szegény, otthontalanná vált, koldusbotra jutott pap. S akkor tüstént kezdtek el adakozni! Futottak utána, mindegyre megállították valamivel, étellel kínálták, de még pár apró garasokkal is. Hogy: ne, itt egy szerény kis adomány, hogy imádkozzon, ha másért nem, hát a jó termésért, a családjuk egészségéért… Nem is értette, hirtelen azt hitte, hogy gúnyt űznek belőle. Bosszankodott, de végül észrevette ápolatlanságát, s ellágyult a nép jószívűségén. Végül elnevette magát, s felvidulva leült a templom közeli kút kávájára, a tarisznyájából előhalászott egy másik vaskos irkát, s belejegyezte: „Még ezek a balga székeliek is jószívűek”.

    Aztán körülnézett, kémlelgette, milyen magas a temesvári püspök, Bonnáz Sándor jóvoltából megépülhetett templom tornya. Tetszett is neki, amit látott, mert már helyreállították a kárt, begyógyították azt a templom tornyán keletkezett hatalmas repedést, melyről a korabeli híradásokban olvasott, a környékbeli földrengés pusztításának nyomát. Aztán bekopogott a parókiára. Már várta is őt a székeli pap, ki a vendéglátója volt. Csodálkozott is, hogy gyalog és minden kíséret nélkül érkezett. Kálmány Lajosról azt tudta, hogy módfelett szereti a népi kultúrát, s hogy gyűjtőútjain gereblyézi össze a vidék legszebb kincseit. Hogy a szíve mindig a paraszti világ irányába húzott, s e szenvedélye miatt gyakran lenézték és alázták a saját felettesei is. Mert a szegények és az elesettek hibáit inkább viselte el, mint a finomkodó gazdagokét, akik többet raknak be a perselybe, csakhogy szebbnek s jobbnak tűnjenek Isten s a világ szeme előtt.
    Kálmány a szegények papja volt, barátságos, közvetlen, kedélyes és őszinte, aki jó szóval és odafigyeléssel gyógyította az elesetteket. Nem háborgott és keménykedett velük, mint a legtöbb pap. Tudott valamit a keserűségében kárinkodós* népéletről. De tudta azt is, hogy nem szabad velük türelmetlennek lenni. „Lassú víz partot mos” – gondolta magában, s csak szorongatta azt a kis noteszt a reverendája alatt. Késő este, gyertyaoltás előtt még elővette, forgatta, csóválta a fejét megint. Végül megbékélt mégis, s a maga irkájába bejegyezte e jeles napnak utolsó gondolatát: „Az előttem gazdagon feltárulkozó bűnös káromlások gyűjteménye ellenére, mégis türelemre kell intenem magam. Talán Isten áldása, hogy én találtam meg, nem más. Mert én tudván tudom, hogy az elesettségnek a keserűségét gyakran a szóban elkövetett bűnös tombolás, a tomboló lélek dühének levezetése csillapítja csak…”

    (Folytatása következik)

Kálmány Lajos néprajzkutató és katolikus pap (1852. május 3., Szeged – 1919. december 5., Szeged) hagyatékát később Móra Ferenc vásárolta meg a Somogyi Könyvtár részére. E hagyaték később, levelezéseinek kivételével, a Néprajzi Múzeumba került. De hogy mi lett a sorsa a ládikában lévő kárinkodós noteszkának*, azt talán sose tudjuk meg.

Nagy Háburu – az I. világháború
a harang szavára – 
ándung –
széjjek – szélek, a falu északi része köré húzott félutcák
kárinkodás – káromkodás; kárinkodós noteszka – káromkodásokat tartalmazó zsebfüzet