Dr. Péter László irodalomtörténész emlékére
2. rész
„Kërëszt nyomja a ládikát”
„A túlvilágra semmiféle anyagi gazdagságot nem viszünk magunkkal, csak-csupán a lelkit. Nekem ennyi útravaló bőven elég!”
Kálmány Lajos plébános talán túlságosan is a szenvedélyének élt, ezért a felettesei állandóan megrótták, s a papi pályafutása során több alkalommal is áthelyezték valami eldugott zsákfalvakba. Hogy ne is kelljen foglalkozniuk vele s a rigolyáival. Mert ő a Boldogasszonyt ősvallásunk istenasszonyának vélte, s mitológiai nyomokat keresett mindenütt a magyarság nyelvében! No, még ilyent! S őt hol Csanád, Arad, hol Temes vagy Torontál megyékbe irányították. De az áthelyezés az ő számára nem büntetés volt! Inkább a Jóisten figyelmes akaratát s kegyét látta meg benne, ki ugyanis az ő javára igazított minden bántó igazságtalanságot. Így aztán bármerre terelték, ő mindenhol archaikus kincsekre lelt, népi hagyományokat s felbecsülhetetlen népi értékeket gyűjtögetett össze. E gyűjtéseit aztán maga szerkesztette, s komoly támogatások hiányában 1877-től néha csupán a saját pénzén adta ki őket. Utoljára Csanádpalotán volt segédlelkész, ahol a betegessége miatt 1910-ben nyugdíjazták. Röviddel utána visszaköltözött a pezsgőbb életet élő szülővárosába, Szegedre. Régi vágya volt, hogy az 1882-ben Szeged hajóállomásán ünnepelt, hazatérő bukovinai székelyeket az al-dunai új otthonukban egyszer meglátogassa, s most már megtehette…
„Ezek a bukovinai székelyek! Hogy zengték a hajón a Boldogasszony anyánkat, midőn a Duna vizén hajóval Titel felé indították őket… S a templomukban ma is, hogy éneklik! Mint kerubok! Szárnyas angyalok! Szebbet, jobbat, meghatóbbat elképzelni nem lehet!” – mondogatta lelkendezve, s már az első pár napban teleírta az első vonalas irkát.
Mostani vendéglátója, a helyi plébános azon is elcsodálkozott, hogy vendége milyen bátor ember. Hiszen sötétedés után is kimerészkedett Székelykeve utcáira, s éjnek idején elkóborolt a széjjekre1, hogy a friss levegőn további élményeket gyűjtsön. Több alkalommal bement a varázslatos Tükör utcába, ahol csak a pocsolyák vizében tükröződő hold fénye volt a gyér kivilágítás. S ahová éjszaka a legbátrabb alszegi legények sem merészkedtek el maguktól. Legfeljebb részegen elvétették az utcát, s megrettenve a temetőben kötöttek ki. Kálmány plébános úr azonban nem hetvenkedni akart, csupán csak összehasonlítani szerette volna a holddal kapcsolatos régebbi dolgozatának elemeit a székelyiek holddal kapcsolatos képzeteivel. S eközben, a nyelvhagyományi vizsgálatok tükrében, mert a Tükör utcai holdvilágban is gyönyörködni. A székeli pap azonban nyugodalmasabb életre vágyott, és sötétedés után inkább bezárkózott a parókiára, elmélkedett vagy elmerült az imáiban. Nem nagyon volt kíváncsi az utcákon randalírozó fiatalságra. Mert azok gyakorta elfelejtkeztek magukról, s még a templom közelében is úgy hangoskodtak, kurjongattak s veszekedtek, mint a kocsma előtt. S a kút káváján üldögélve gyakran oly kemény szitkokat szórtak egymás fejére: visszhangzott tőle a falu, de tán még a szenteltvíz is reszketett belé… Kálmány plébános úr erre is csupán a fejét ingatta: „Hagyja csak őket, előbb-utóbb lenyugosznak s majd megtérülnek… Isten gyermekei ők. Szeretni kell őket, s jobbá válnak”.
Hazafelé
Kálmány plébános úr csupán egy-két hetet töltött el Székelykevén. De akkor találta azt a híres „kárinkodós noteszkát”2 is. S mert az „sok hitványságokat s igen vaskos obszcenitásokat tartalmazott”, az illetlenségekkel teli gyűjtést nem is adta vissza a tulajdonosának. „Hogyisne, hogy használja, s terjessze!” A noteszt inkább vette a saját felügyelete alá, s a reverendájába elrejtette. Hamar eltelt az idő, s amikor Székelen danolni kezdték, hogy: „András napja ma vagyon, / Ugrik a bak a fagyon…”, akkor elindult hazafelé. Akkorra beálltak a fagyok, s keményebbre váltott a tél. A mi papunk azonban addig aprította a tűzifát, hogy másodszorra is alaposan megfázott. S akkor ágynak esett. Akik akkor még éltében látták, azt mondták, tisztára olyan sárga, mintha megguruzsmálták3 volna.
Szokták mondani, hogy a baj nem jár egyedül. S tényleg, nemsokára váratlanul, fagyos rongyokkal bebugyoláltan betoppant hozzá Fénnya Gyurka! Lehet, hogy gyalogosan jött, de az is, hogy csak megjátszotta magát, s valójában rejtett alagutakon, föld alatti vájatokon keresztül jutott el egészen Szegedig. Élő ember nemigen tudhatja, de való igaz, hogy Gyurka a semmiből termett elő. S az épp szendergő Kálmány plébános úr ágylábánál türelmesen addig várakozott, mígnem az a hagymázas álmából felébredt. Vigyorgott reá, mint Mózes a moslékra, s nagy nyájasságot színlelve érdeklődött az egészsége felől. Mintha nem látná azzal a kidülledt kancsal szemével. Hamarosan ki is derült látogatásának valódi oka. Megtudta az ördög, hogy a noteszkája a plébános úrhoz vándorolt, s most e meglelt könyvecskéért jött. Érte még temérdek pénzt is felajánlott. De eredménytelenül követelte vissza magának. A pap megkukult4, s csak rázogatta a fejét, mint aki a tényeket nem tudja letagadni, hazudni sem akar, de segíteni sem szándékszik… Fénnya azonban nem tágított, s hamarosan figurát váltott: undok lett és erőszakos! Tisztára kifordult magából. Fenyegetőzött, hogy így s úgy! S ha nem adja elő, menten megüti! Gondolta magában az öreg pap, na, ennek már a fele sem tréfa. Akkor megijedt, hogy az ördög tán még a lelkét is elveheti… S végül elárulta, hová dugta a noteszkát: a tisztaszobában van, a házi oltárán, egy kis ládikában! De nem tudott felkelni, hogy odaadja. Az ördög, na, hogy majd ő! Nyúlt is volna a ládikához, de gyorsan vissza is hőkölt, ijedtében akkorát ugrott, mint egy bakkecske! A ládika tetején egy ónozott feszület volt, s a megfeszített Jézustól meg úgy rettegett az ördög, mint mi őtőle!
Na, oda volt az öröme, a ládika közelébe se mert menni. Csak ugrabugrált, dülöngélt s jajveszékelt, mint egy habókos. És hajnalodott, lassacskán lejárt a kimenőideje! Akkor még egyszer rimánkodni kezdett: „Jaj, jaj! Az a kërëszt nyomja a ládikát, s így el nem vëhetëm! Sekenj, öreg, add vissza! Hallod-ë? Gazdaggá tëszlek, amíg élsz!” De már nem várhatott tovább. Egyszer csak megnyitotta a kuptor5 ajtaját. Beugrott a kemencébe, fel a kürtőbe, s úgy eltűnt, mint a kámfor! Kénbűz, égett kotlott tojás6 szaga maradt csak utána. Papunknak is fogytán volt az ereje. Még felvette az utolsó kenetet, s másnap, december 5-én vissza is adta a lelkét az Úrnak. Állítólag a halálos ágyánál egy szigorú tekintetű őrangyal állt, hogy az ördög véletlenül se háborgassa. Jutott is annak eszébe ilyesmi! Fénnya már árkon-bokron túl volt. Jó ideig Székelykevén se látták, valaki azt híresztelte, hogy talán visszament Bukovinába.
(Vége)
Kálmány Lajos néprajzkutató és katolikus pap (1852. május 3., Szeged – 1919. december 5., Szeged) hagyatékát Móra Ferenc vásárolta meg a Somogyi Könyvtár részére. E hagyaték később, levelezéseinek kivételével, a Néprajzi Múzeumba került. De hogy mi lett a sorsa a ládikában lévő kárinkodós noteszkának, azt talán sose tudjuk meg.
1 széjjek – szélek, a falu északi része köré húzott félutcák
2 kárinkodós noteszka – káromkodásokat tartalmazó zsebfüzet
3 megguruzsmálták – megátkozták
4 megkukult – megnémult
5 kuptor – kemence
6 kotlott tojás – záptojás
Kálmány Lajosnak a még életében kiadott művei, közölt dolgozatai:
Koszorúk az Alföld vad virágaiból. 1–2. Arad: Réthy Lipót, 1877–1878.
Szeged népe. 1–3. Arad: Réthy Lipót és fia, 1881–1891.
Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya. Budapest: MTA, 1885. (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből; 12/9.).
Mythologiai nyomok a magyar nép nyelvében és szokásaiban: a Hold nyelvhagyományainkban. Budapest: MTA, 1887. 20 p.
Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban. Mythologiai tanulmány. Szegeden: Bába, 1893. 74 p.
Hagyományok / Gyűjtötte és jegyzetekkel ellátta a szerző. 1–2. köt. Vácz: Néphagyományokat-Gyűjtő Társaság, 1914.
Nyitókép: Péter László: Kálmány Lajos portréja
