Habár a színházi évad nem egyezik meg a naptári évvel, nem januártól decemberig tart, de az ember így az év végén előszeretettel készít összegzéseket, listákat ír a múlt és a jövő számára, számba veszi a jó és kevésbé kellemes pillanatokat, papírra veti, hogy mit szeretne magával vinni az új évbe, és azokat a dolgokat is, amelyeket adott ponttól kezdve végérvényesen száműzne az életéből. Ilyen a természetünk, önmagunkat zárjuk határok és keretek közé… Egy ilyen megrögzött és elkötelezett, már-már megszállott színházlátogató, mint amilyen én vagyok, sem tehet hát mást, mint hogy visszatekint, listát ír. Nem rangsor készül, csak szubjektív lista, amely időrendi sorrendben idézi vissza azokat az előadásokat, amelyeknek a lenyomatát, egy-egy mozdulatát, mondatát vagy üzenetét hosszabb ideig hordozom a lelkemben, mint sok más színdarabét.
A januárt a fennállásának ötvenedik évfordulóját ünneplő Újvidéki Színház sajátította ki magának. Akkor mutatta be a társulat Urbán András rendezésében a Történt egyszer Újvidéken című kisebbségi extravaganzát sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal. Játékosan összegző, ugyanakkor lépték-, programadó munka ez, írta az előadásról kritikájában Proics Lilla. Ugyanakkor úgy gondolom, ajándék és lehetőség a közönségnek a közös ünneplésre. Bepillantást enged ez a darab a kulisszák mögé, a színháznak azokba a tereibe, ahova egyébként nézőként nem vagyunk bejáratosak. Sőt, ennél is tovább, az egyes színészek gondolataiba meg a társulat csoportlelkébe is beleláthatunk. Az előadás zenei anyagát a színház ötven éve alatt színre vitt zenés előadásokból válogatták, és nosztalgikus hangulatú zenés-táncos mulatságba csomagolták a társadalmi szembenézés, az önvizsgálat és a művészi identitáskeresés problémaköreit. Különlegességként jegyezhető meg, hogy ebben az előadásban az egész társulat játszik. A Történt egyszer Újvidéken sikere azóta is töretlen, számos fesztiválra hívták meg, több díjat is bezsebelt, de ami talán még ennél is fontosabb, a repertoáron folyamatosan telt házzal játsszák, közönségkedvenc lett, magam is többször váltottam rá jegyet, állja az idő próbáját, így egyelőre talán még nem fenyeget a hitvallásként többször elismételt dalszöveg: „Ha a nézőtéren már nem lesz itt senki / Ha már bosszankodva sem akarsz itt lenni / Akkor már lőttek a színháznak/ Akkor vége lesz a világnak!”
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata is előállt az idén egy számomra emlékezetes darabbal. Remélem, minden szinten gondolatot fog ébreszteni – ezzel a kísérőmondattal indította útjára Spiró György Árpád-ház című drámáját Keszég László rendező a márciusi bemutatón. Mindenkinek ajánlotta a darabot, azoknak is, akik szeretik és jól ismerik a múlt eseményeit, meg azoknak is, akik bizonytalanabbul tájékozódnak a történelem útvesztőiben. Nos, én magamat ebben a témában, be kell vallanom, legfeljebb a határeset kategóriájába sorolnám, de megnéztem, és igaza lett a rendezőnek, hatott rám is. A darab az Árpád-ház tagjainak az életét mutatja be Kálmán megkoronázásától II. Géza trónra lépéséig. A nézőtéren ülve figyeltem, ahogy Kálmán, Álmos, István, Béla, Géza és a többiek agyabugyálják egymást, testvérek, unokatestvérek, nagybácsik és unokaöccseik, fiúk, unokák, dédunokák esnek egymásnak, de a csörtéből természetesen a nők sem maradnak ki, feleségek, anyák és lányok ármánykodnak, próbálják érvényesíteni az akaratukat. Egyetlen cél lebeg a szemük előtt, megszerezni a trónt, azaz a családi örökséget. Szóval, ahogy őket figyeltem, a koronák és palástok alatt egyre élesebben rajzolódott ki számomra az ember, a család. A család elől pedig – Máraitól tudjuk – nincs menekvés. Ebben a rohanó, bizonytalan, őrült, tétova világban a család az egyetlen olyan stabil pont, ahol biztos lehetsz benne, hogy haragszanak rád – mondja ugyanerre a témára az ismert magyar humorista, Kovács András Péter. Legyen szó a leghétköznapibb vagy a legnemesebb családról, ezek a gondolatok mindenképp érvényesek, bármilyen csekélység is legyen az örökség, a döntő pillanatban, ha valakiknek egy morzsányival is több jut, a hajba kapás szinte borítékolható. Keszég László Spirót tartja jelenleg a legjobb magyar drámaírónak, aki tökéletes mondataival történelmünk és szellemi életünk sötét sarkaira irányítja a figyelmet. Nos, én úgy láttam, ők ketten együtt az Árpád-ház című előadással az emberi lélek sötét sarkaiba is bevilágítottak. A színház pedig, tudjuk, tükör.
Szeptemberben az újvidéki Színes Szilánkok Diákszínpad lepte meg a közönséget egy csodálatos előadással. A legidősebb korosztályhoz tartozó csapat – középiskolások és egyetemisták – Szabó Magda nagy sikerű ifjúsági regényét, az Abigélt vitte színre Crnkovity Gabriella és Szabó Regina rendezésében. A történet a második világháború idején, egy lányinternátusban játszódik, ahová Vitay Georginát, az elkényeztetett gimnazistát apja biztonsági okokból küldi. Az iskola falai között Georgina felnőtté válását követhetjük nyomon, miközben szembesül az árulás, a barátság és az önfeláldozás kérdéseivel, a rejtélyes Abigél szobra pedig különös szerepet játszik az intézet életében. A történet komoly és mély érzelmeket hordoz, amelyeket a kamaszok a mindennapok során is megélnek, de beszélni róluk, még inkább színpadon bemutatni, a közönség elé tárni rendkívül nehéz feladat a számukra, ahogy a csoportvezetők részéről is az, hogy megtalálják a kulcsot, amely nyitja ezeket a zárkózott, ifjú lelkeket. Ebben az esetben sikerült, egy élmény volt!
November végén tartották meg Szabadkán a Desiré Central Station Nemzetközi Regionális Kortárs Színházi Fesztivált, amely rendezvény minden évben igazi ínyencségeket tartogat a színház szerelmesei számára. Az idén sem volt ok a panaszra, eljött Nagy József az afrikai táncosokból álló együttesével, a budapesti FÜGE produkció a Milf című előadást mutatta be, de láthattuk Pintér Béla Parasztoperáját is, méghozzá a Szarajevói Nemzeti Színház előadásában, szerb nyelven. Bármelyik vagy akár mindegyik helyet kaphatna a listámon, de az abszolút fesztiválkedvencem a budapesti Stúdió K Színház előadása, a Prudencia Hart különös kivetkezése lett. Ennek a társulatnak is vannak vajdasági vonatkozásai, régi kedves ismerősöket köszönthetünk, amikor a Stúdió K lép fel, hiszen a csapat vezetője Gyarmati Kata, és Nagypál Gábor is a társulatot erősíti. Nos, Prudencia Hart PhD-hallgató, folklórtudós egy zimankós téli reggelen konferenciára indul a skót határvidékre. Egész nap sűrűn esik a hó, így főhősünk a hóval ellepett városban ragad, ahol minden megtörténik, ami megtörténhet, és az is, ami nem. Álomszerű, önfelfedező utazás, elvarázsolt alakok, ördögi találkozások és sok zene. A kocsmaszínházi előadás, amelyet a Jadran színpad előterében rendeztek be sebtében, már a formájával is váratlan helyzetbe hozta a nézőt. A szereplők asztallapokon, székeken ugrálnak, kígyóznak a közönség sorai között, de fizikailag mégsem rántanak be a játékukba, csak testközelből engedik figyelni a „csinálást”. A szöveg viszont, amelynek fordítására Závada Pétert kérték fel, egyenesen ámulatba ejtett, a rímekbe szedett mondatok amellett, hogy ráirányítják a figyelmet arra a gazdagságra, aminek birtokában vagyunk, nevezetesen a magyar nyelv csodálatosságára, a színészek elképesztő teljesítményét, alakításait is kihangsúlyozza, az előadás tempója egy pillanatra sem lassul, és a nézőtől is ugyanezt a folyamatos figyelmet követeli meg. A záró „nagyjelenet” az ördög (Nagypál) és Prudencia (Pallagi Melitta) duója, pontosabban annak hatása pedig… Még hosszú ideig ki fog tartani bennem.
Az utolsó színházi élményem ebben az évben ismét az Újvidéki Színházhoz kötődik. A Cabaret Piccolo Grande: Distopia című darabot Lénárd Róbert álmodta és rendezte meg, karácsony előtt mutatták be. A szereplők a kisteremben fogadják a nézőt, baljós félhomályban, hellyel kínálják egy kör alakú konferenciaasztal mellett. Nem kimondottan bizalomgerjesztő tér. Na de hogy is lenne az, hiszen 2124-ben járunk Újvidéken, azaz Kisszentpéterváradon, ahol tombol a globális felmelegedés, kitört a klímakatasztrófa, fa mutatóban sem maradt, minden csupa beton, a gazdaság alapját egy radioaktív anyag bányászata képezi, kultúra gyakorlatilag nem létezik, a színházak helyén fogadóirodát nyitottak, egyébként ebből van a legtöbb a városban, az óvodákban lövöldözéssel ünnepelnek, az iskolákban pedig droidok helyettesítik a tanárokat, bárkit bármikor képesek klónozni, de leginkább csak a fontos emberek esetében használják ezt a tudományt, a többiek pótolhatók. Mindezt pedig a földönkívüliek is szemmel tartják, de a legfőbb hatalom az ötven évvel korábban, demokratikusan megválasztott uralkodó, a mesterséges intelligencia. Mondom, semmi bizalomgerjesztő nem jelenik itt meg, mégis szórakoztató, szarkasztikus, humoros prózai és verses-zenés elemekből fűződik össze a darab. A száz év múlva várható jövő legrosszabb forgatókönyvének jelenetei a társulat víziói, elképzelései alapján formálódtak, és miközben viháncolgatunk, kabarézgatunk, valahogy beleteszik a kavicsot a cipőnkbe… Disztópia ez egyáltalán, vagy sokkal közelebb áll a mindennapjainkhoz, és sokkal valóságosabb a kép?
Íme a 2024-ben átélt szép, emlékezetes színházi pillanataim szubjektív listája. Van mit pótolni, de hálás vagyok!
Nyitókép: Jelenet a Történt egyszer Újvidéken című előadásból / Dávid Csilla felvétele
