1989-ben a topolyai könyvtár irodalmi estjén találkoztam először Szombathy Bálinttal, aki Slavko Matkovićtyal közösen mutatta be Ragasztószalag-szövegek című kiadványukat. A bemutatót performansz is kísérte, életemben először láttam ilyesmit, s a produkciójuk olyan erős hatással volt rám, hogy radikálisan átalakította bennem mindazt, amit addig a vizuális művészetekről gondoltam; ugyanúgy, ahogyan Urbán András Aiowája a színházról, vagy később Raymond Carver és Hazai Attila szövegei az irodalomról formálták át bennem az addigi elképzeléseimet. Szombathy Bálint művészetét a későbbi években is fokozott figyelemmel kísértem, több performanszán voltam ott, rendszeresen látogattam kiállításait, olvastam vizuális költeményeit, később pedig abban a szerencsében volt részem, hogy a könyveinek is kiadója lehettem, így alaposabban megismerhettem a Bosch+Bosch csoportban kifejtett korábbi művészetét, mail-artjait, a konceptuális határsértéseit és politikai aktivizmusát, amely valamiféleképpen mindig a hatalom banalitásáról is szólt.
Művészetének sikerét talán azzal alapozta meg, hogy már fiatalon a nemzetközi művészeti élet radikális újításai felé fordult, hogy a műfaji, nyelvi és eszmei nyitottság igehirdetőjeként emelje magasba az egyetemes aktivizmus zászlaját, s a hagyományos leképző technikák mellőzésével utat nyitott az új médiumok és műfajok felé, mint amilyen a fénykép mint művészet, a film, a pecsét, a hangszalag, a hanglemez, a művészkönyv, a művészeti szamizdat, a művészeti akció, továbbá az emberi test mint képzési felület és mint anyag. A táj, amely a vajdasági művészetben mindig is központi szerepet töltött be, nála és társainál nem látványként jelent meg, hanem az alkotás konkrét közegévé, anyagává és nyelvévé lépett elő.
Miközben halála alkalmából elsősorban művészetéről kellene szólnom, nem tudok nem beszélni a személyes élményeimről, mert közelebbről megismerve egyfajta művészeti apafigurává vált számomra, akinek minden mozdulata, mondata és megjelenése maga volt a tiszta és nemes művészet, s elismerem, legtöbbször képregényfigurának láttam őt, aki most lépett ki valamelyik Alan Ford-képregényből.
1998-ban közeli barátságba is kerültünk, és sokszor iszogattunk újvidéki művészkollégáival, többek között Vojislav Despotovval a halpiaci törzshelyükön, ahol kettőjüknek köszönhetően az újvidéki művész- és bohémvilág sok-sok érdekes figurájával is megismerkedhettem. Hogy maga a kocsmázás sem csak egyszerű italozgatás volt, bizonyította, hogy minden alkalommal addig maradtunk a helyen, amíg a szemközti mészárszék tulajdonosa le nem húzta az üzlet redőnyét, s az arra felfújt, kést ábrázoló graffiti a redőny lehúzásával képletesen a mészáros hátába szúródott, megmutatva ezzel, hogy maga az élet is egy vizuális művész, s megerősítve azt a ki nem mondott állítást, amely alapján Szombathy Bálint élt, vagyis hogy igazán csak művészként érdemes élni.
A következő évben a bombázások alatt az egyik budapesti újságíró barátommal lemerészkedtünk Újvidékre, ahol a levegőben ki nem mondott feszültség vibrált: akkor már hetek óta megállás nélkül bombázták a Fruška gora katonai bázisait. A terv az volt, hogy éjszakára Bálint kamanci házában alszunk, s mivel akkor már mindhárom Duna-hidat lebombázták, egy lélekvesztőnek kinéző motorcsónakon keltünk át a folyamon. Este még derűsen pizzázgattunk, s gyönyörködtünk az alattunk elterülő város látványában, minden csendesnek és békésnek tűnt, mintha csak egy ártatlan kiránduláson lennénk. Az éjszaka azonban rémálommá változott, mert aznap éjjel bombázták szét a Bálint házától pár száz méterre található televízió székházát. Remegett alattunk a föld, remegett körülöttünk a ház, remegett a gyomrom, s azokban a pillanatokban úgy éreztem, soha nem lesz vége, s talán túl messzire mentünk, nem ismerve fel, hol is húzódnak a határaink, ameddig elmehetünk. Még soha életemben nem féltem annyira, s talán a józan eszem is megbomlott volna, ha a félhomályban nem látom meg magam előtt Szombathy Bálint méltóságteljes, nyugalmat sugárzó alakját, amely mintha azt üzente volna, a művészetet még a bombák sem tudják elpusztítani. Később soha nem beszéltünk arról az éjszakáról, de az akkor látott, biztonságot sugárzó nyugalma sokszor jutott eszembe, s adott erőt a nehéz pillanataimban. Kedves Bálint, kitölthetetlen űr maradt utánad. Nyugodj békében!
Nyitókép: Szombathy Bálint / Molnár Edvárd felvétele
