5. rész
Múlt és jövő című, 1941-ben közölt tanulmányában Herceg János így fogalmazott: az adott történelmi pillanatban „a Délvidék, Bácska nem az, ami a[z első] világháború előtt volt. Óvakodom a közhelyektől, de nyugodtan írom le a mondatot: ennek a vidéknek magyarsága öntudatban, nemzeti érzésben, szociális gondolkodásban, összetartás tekintetében nem hasonlítható a békebeli Bácska magyarságához. Az osztályellentéteket lényegesen csökkentette a végrehajtott agrárreform, az összefogást pedig a közös sors teremtette meg. Senkise lepődjék meg tehát, ha a délvidéki magyar büszkén hivatkozik az elmúlt időben tanúsított nemzeti magatartására, és arra nézve a jövőben sem akar elfogadni kioktatást. Aki itt megtartotta magyarságát, s hű maradt a nemzeti eszményhez, az megérdemli a megbecsülést.”1 Első pillanatban meglepőnek tűnik az állítás, hogy a magyarság éppen a kisebbségi sors évtizedei alatt kovácsolódott valódi közösséggé, ezért ennek részletes kifejtését a szerző is szükségesnek ítéli, s ez korabeli írásainak központi gondolata lesz.
A kiegyezést követő, utólag boldognak hitt évtizedek ugyanis mintha érintetlenül hagyták volna Bács-Bodrog vármegye magyar társadalmát, mintha az országban tapasztalt szellemi pezsgés, gazdasági fellendülés és társadalmi építkezés a vidékünkön nem éreztette volna kellőképpen a hatását. A Délvidék – az országban tapasztalható változásokkal szemben a millenniumot megelőző és az azt követő években is – megmaradt „szellemi parlagnak”, s mint ilyen, vidéki elszigeteltségében élte a gyarmatok bárgyú önelégültségének életét. A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők (1942) című kötethez írt, A szerkesztő előszava című tanulmányában Herceg János így fogalmazott: „Az élet olyan, mint az álom, vallotta a délvidéki magyar úri rend, mert félálomban élt mindig, nem látott túl a kerítésen, és nem is akart túllátni rajta. A békebeli Bácska boroshordókkal és óriási kondérokkal volt tele, a megye urai úgy mozogtak itt, mint valami népünnepélyen, ahol a szó csak anekdotában él, s a csárdás után a Sorentói emléket játssza a cigány. A millennium boldog mámora ezen a vidéken tartott legtovább. Talán szándékosan őrizték, mintegy utolsó kitombolásképpen, vagy csak azért nézték oly buzgalommal a rózsaszínű felhőket, mert éppen itt már készülőben volt a vihar.”2 Herceg János meglátása szerint Bácska úri közönsége ekkor már csak önmagával volt elfoglalva, legfőbb gondjai között szerepelt, hogyan szerezni hivatalt a vármegyénél, hiszen az ősi birtok lassan kicsúszott a lába alól, a fényűző nábobi élete azonban mindenek előtt pénzt igényelt, lehetőleg azonnal, és lehetőleg sokat. A kifizetetlen számlák egyre szaporodtak, a bank már nem adott hitelt, a követeléseket lassan már az addig hitelező zsidó kereskedőnél aláírt váltó sem elégítette ki.
A Kalangyának a folyóirat megújulásakor megfogalmazott programadó, Új köntösben – régi utakon (1942) című írásában Herceg János még világosabban fogalmazott, amikor a társadalmi körülményeket értékelte: „A polgárnak ezen a vidéken nincsenek tradíciói – írta. – Nem származásával és nem hivatásával lett azzá, ami, hanem vagyoni helyzete által. Úgy emelkedett egy társadalmi osztályba, hogy nem voltak szellemi igényei. A patríciusok, ha egyáltalán vannak ilyenek, nem mindig tartoztak a magyar családfához, s ha szerbek, németek vagy bunyevácok voltak, mindig ragaszkodtak örökségükhöz, csak az együttélés hatásai, a magasabb kultúrszint formálta őket magyarokká. Városaink merőben elütöttek a Dunántúl, Erdély vagy a Felvidék városaitól; a gazdasági vérkeringést mindig a föld terményei szabályozták. Városaink struktúrája semmiben sem különbözik az alföldi várostípustól, csupán a polgári és népi hibridációt teszi még tarkábbá a nemzetiségek jelenvalósága.”3 A bácskai polgárosodás (és a patríciusok magatartásának) kérdését – ennek fényében – érdemes alaposabban megvizsgálni.
Sz. Szigethy Vilmos még nagybecskereki újságíró korában írt Vándorló földek (1908) című remek elbeszélésének hőse, az utolsó Privinszky a kaszinóban felgyülemlett, kifizetetlen számlák okán volt kénytelen árverésre bocsátani a kastélyt és a megmaradt birtokot. „János úr egy kicsit könnyelmű volt, talán cinikus is, aki nem szeretett a holnappal törődni, s hogy nőttek a terhek, mámorba temetkezve kergetett el magától minden gondolatot.” És miközben megperdült a dob, az addig hitelező „fiatal regálebérlő úgy szégyenkezett, mintha illetlenséget követett volna el”. Most az egyszer mintha az utolsó Privinszkynek is belesajdult volna a szíve, de az egész csak hangulat volt, nem tartott sokáig. Ha valakik aggódtak a birtokért, azok már csak a tisztességben megőszült elődök voltak, akik régen a sírban porladtak. „Kecses ősz matrónák a kriptákban alusszák örök álmukat, szigorú tekintetüket felolvasztotta a halál kibékítő ereje. Imádságra kulcsolt kezük hasztalan könyörög egy kis mérsékletességért, a vándorló földeket nem tudják többé megállítani utjaikban. Egész életük kevés volt hozzá.”4 Mekkora mártíromságot, elfojtott és eltemetett álmokat, megtört akaratot, végül szelíd lemondást és sok-sok könnyet rejtettek a magukra maradt ősi sírboltok! De jött a vármegye kínálta – és megkövetelte – fényűző élet csábítása, és akkor kezdtek el vándorolni a földek, „rájuk ült a magyar átok s nyargalt rajtuk örökségképpen mindvégig”. Gozsdu Elek, aki mindenkinél tisztábban látta a megroppant magyar életkedv, a hamvadó életösztön halálos veszélyeit, Köd (1882) című regényében állított emléket a pusztuló magyar vidéknek. A Tar Iván gajai birtokáért bekopogó hitelező, Rozgonyi Dolfi is csak az ősök képeinek láttán ütközött meg, s miközben már a sajátjának érezte a földet és az évszázados kastélyt, az utolsó tulajdonostól még megkérdezte:
– „Amerre csak megy az ember, akárhonnan nézi, mindig szemközt van vele. Nagyon haragos úr lehetett, talán a nagypapája volt?”5 Tar Ivánnak azonban mindez nem jelentett már semmit. Privinszky Jánossal együtt elindult ő is a halálba, egy egész birodalmat sodorva magával a pusztulásba.
(Folytatjuk)
1. Herceg János: Múlt és jövő; Kalangya, 1941. december, IX. évfolyam, 205. p.
2. Herceg János: A szerkesztő előszava; In: A diófa árnyékában – Délvidéki elbeszélők; Im. 11. p.
3. Herceg János: Új köntösben – régi utakon; Kalangya, 1942. szeptember 15., X. évfolyam, 479. p.
4. Sz. Szigethy Vilmos: Vándorló földek; In: A vármegyéből; Budapest – Légrádi Testvérek, 1908. 163–172. p.
5. Gozsdu Elek: Köd – Regény és elbeszélések; Budapest – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969. 191. p.
Nyitókép: Herceg János (Fotó: sanu.ac.rs)
