A két kölyök pillanatok alatt megérezte – nincs se anya, se apa a háznál. Egy szelíden mosolygó nagyapa mellett pedig, ugyebár, fél óra alatt máris adott a mindenszobás csatatér. Megtaposott legó nyög, elemes autó kapkod kilehelt lelke után, s mielőtt szétterpeszkedhetne néhány másodpercnyi csönd, választ sem vár a kérdés: „Tati, elvihetem ezeket a könyveket? Tudod, a sátorhoz kell.”
Persze, hogy tudja. Miért is ne lehetne egy panelszobában sátrat építeni? Előbb Magyarország reformkori történelme indul nehezéknek, aztán az Emberiség legalább tíz éve ki nem nyitott, majd a Sport huszonöt éve elavult krónikája is eltűnik az ajtó mögött. Egy perccel később az Árpád-házi királyokról írt vaskos kötet is ott egyensúlyozik valamelyik fotel tetején. Végül az unoka lekotorja a polcról a Nagy indiánkönyvet (hú, de marha nehéz, ez aztán nagyon jó lesz!), és több pillantást is vet a címlapon daliás harci díszben pompázó indián főnök rajzára.
Egy nagyapa ilyenkor nem szól, nem kérdez, legfeljebb emlékezik. Arra a sátorra, amelyiket ő, meg a Szeged Rókus nevű külvárosában vadóckodó többi kölyök emelt gallyakból, rongyos vászonból, töredezett kátránypapírból a több mint fél évszázada a körtöltéshez támaszkodó kiserdő fái közt. Persze csak akkor, ha éppen nem a gázgyár fala mellett, porba húzott csíkokkal kijelölt focipályán vesztek össze azon, ki legyen Albert Flórián, ki Bene Ferenc, és kinek kell megelégednie azzal, hogy csak kapusként ácsoroghat a két, fűbe hajított iskolatáska között. A sátor alól aztán ezer és még két rohamot indítottak a gonosz sápadtarcúak ellen, mert természetesen egy öntudatos rókusi kölyök csakis indián lehetett (apacs, ugyebár, mint Winnetou…), ezért hős és bátor. A fakarddal vívott csatából pedig mindig a jó került ki győztesen, és öklömnyi könnyeket pörgetett, akinek a gonosz szerepe jutott.
A nagyapa azt hiszi, indiános játék már egy gyereknek sem jut eszébe, hiszen a számítógép programjai, az internet sokkal izgalmasabb csodákat kínál, de nagyon örül, hogy tévedett, és be kell látnia, a régi világ hőseire nem hullt még annyi a feledés porából, hogy teljesen eltemesse őket. Tulajdonképpen azon is meglepődik, hogy az unokája könyveket kér tőle, még ha csak sátorépítéshez is, mert a nagyapa leginkább csak azt látja, ha Tarjántelepről villamosozik a Széchenyi téri platánok alá, hogy a tuján (vajon ezt a szót ismerik az unokáim?) leginkább telefont olvas mindenki, és úgy tapad minden szem az apró képernyőre, mintha attól rettegnének, egyetlen olvasatlanul maradt üzenttől összedőlne a világ, de legalábbis megolvadna kezükben a telefon.
A szobában hirtelen néma csend (aha, most készülnek támadáshoz az indiánok, ül mosoly a nagyapa arcára), majd nyögés és jajgatás (naná, egy hősi küzdelem áldozatokkal jár), és újabb csend. Ezt viszont már nem érti. Az indiánháborúk forgatókönyvéhez hozzátartozik a győztes csatakiáltása meg a vesztes jajveszékelése is. Nem is beszélve a kínzócölöpökhöz kötözött szerencsétlenek könyörgéséről, jaj, kíméld meg az életünket hős törzsfőnök!, a kiszabadításukra induló vértestvérek harci dobjainak pergéséről, hegyeken át üzenő füstjelekről, s persze, bizonyos csatabárdról, amit illő kiásni, ha elhamvadt a békepipa összes parazsa.
Vagy ezek már ezt sem tudják? Persze, talán nem is indiánok. Hiszen lehetnek, felidézve Verne Gyula valamelyik könyvét, sodródó jégtáblán rekedt sarkkutatók, prémvadászok vagy épp szárazföldet kémlelő hajótöröttek. Esetleg világutazók, akik most pihenik ki húsz mérföldes napi menetelésüket valahol az Egyenlítő mentén. A tikkasztó naptól meg mi védhetne jobban, mint három vaskos kötet magyar történelem. Egy nagyapa persze most sem kérdez, s természetesen nem is leselkedik. Már nincs is erre szükség. Kócos fejek, rajtuk kerekedő szemek tolakodnak be az ajtórésen, és a gyerekek egymást túlkiabálva könyörgik a választ: „Mondd már meg, tati, hány embert tud megsemmisíteni egy atomrakéta?”
Nem tudja. Döbbenten ejti ölébe az újságot, agyában, mint a maró méreg folyik szét a szó: „megsemmisíteni”. Nem megölni, nem meghalni, nem elpusztítatni, hanem megsemmisíteni. Precízen, ahogy a hírekben mondják, ahogy a vacsora mellett a fia aggódó mondataiból lehet kihallani, amíg a menye rá nem szól: ne a gyerekek előtt…
– Na, jó, ha nem atom, de legalább egy másmilyen? Ami csak úgy robban. Tudod, ha az oroszok belelőnek Ukrajnába. És hány méteres föld kell a bunkerra, hogy ne érjen sugárártalom, ha mondjuk, mégis atom? Szóval mondj már valamit, mert egyáltalán nem mindegy milyen sátor alá bújjunk, ha egy rakéta, mondjuk, eléri Szegedet is…
Nagyapa úgy érzi, a döbbenet szétfeszíti az ereit, hallja minden szívdobbanását is. Már a kezéből kihulló újság is ijedten húzza össze sorait, már a csillárban is megfagy a fény. „Sugárártalom…, hogy ne érje…”
– Rakéta nem érheti el Szegedet, értitek, soha nem érheti el – válaszolja ingerülten, és az jut eszébe, éppen ilyen, félelemmel teli dühvel kiáltott fel, amikor 1999 tavaszán a NATO Jugoszláviát bombázta, és arról szóltak a hírek, hogy a Vajdaságot is érte támadás. Átkarolja mind a két gyereket, remegő ujjakkal szorítja a vállakat. De a kölykök már vágtatnak is vissza, mert a sátornak a Covidtól is meg kell ám védeni – kiabálja az egyik, míg a másik valami applikációt emleget, amit ha letöltenének, már semmi gondjuk nem lenne.
– Applikáció? – fordul-csikordul a nagyapa motyogásában a kérdés, majd tétován körbetekint a szobában, mielőtt kinyitja az üvegajtót, hogy az erkélyen lopjon végre a tüdejének friss levegőt. Nincs egyedül. A betonra szerelt virágtartók alatt Verne Gyula tárja szét a kezét, a gondosan letakart lomszekrény mellett pedig Winnetou, az apacsok főnöke kémleli a messzi távolt. Kezében remeg a híres ezüstpuska, szeméből két könny gördül a harci színekre, és talán a békepipák vastag füstjéről, soha el nem hamvadó parazsáról álmodik.
