Rólunk igyekszem szólni, délvidéki magyarokról (s egyúttal, a világ minden táján élő honfitársainkról), rólunk, akiket itt, a déli végeken évszázadok óta éltet több mint ezeréves nyelvünk, anyanyelvünk. S ezt a nyelvet mélységes alázattal és végtelen ragaszkodással őrzik ma is egymást követő nemzedékeink. Őrzik, mert mint azt Füst Milán írta: „Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!”
És Kazinczy mondása is erre figyelmeztet: „Mi ezt a nyelvet szeretni tartoznánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is: mert a miénk. S nem csak szeretnünk kell, hanem őriznünk kell, vigyázni rá, hogy be ne szennyeződjék a tiszta vizű éltető forrás, és védenünk kell nyelvünk hangzásának épségét, ejtésének tisztaságát, színeinek csodálatos árnyalatait.”
Amikor a nyelv megtartó erejéről szólok, akkor mindenekelőtt a pedagógusokra, pedagógusainkra gondolok, őszinte tisztelettel, nagyrabecsüléssel.
Igen. Rájuk gondolok, mert ők azok, akik nemcsak az iskolákban, hanem már ott, az óvodákban is ott vannak, és igaz elhivatottsággal igyekeznek fényesre csiszolni azokat az első szavakat, amelyeket azoknak a kis emberpalántáknak a lelkébe édesanyjuk ágyazott be nagyon mélyre.
És, ugye, nem kell külön hangsúlyozni, hogy létünk, megmaradásunk legfontosabb feltétele az anyanyelvű oktatás. Szellemi életünk egyik meghatározó egyénisége, Pomogáts Béla jegyezte meg, a kis óvodásokkal, emberpalántáinkkal kapcsolatban: „Egy nemzet sorsa van a kezünkben.”
Több mint 20 évvel ezelőtt (2001-ben) Nagykikindán, az Egység Művelődési Egyesület színháztermében, a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók VI. Találkozóján a székelykevei Szalmaszál Ifjúsági Művelődési Egyesület színjátszói bemutatták Szofrán Tamás Disznóvágás című vígjátékát. Az előadásra, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség akkori főtitkárával, a korán elhunyt, nagyra becsült, dr. Szöllősy Vágó Lászlóval ültünk be. Alig múlott el 10 perc, amikor a főtitkár fojtott hangon felém hajolt és csak annyit mondott, hogy: Hallod, te ezt…! Csak bólintottam, és nem szégyellem bevallani, most, több mint húsz év után, hogy mi ketten, akkor, az előadás után, könnyes szemmel jöttünk ki a színházteremből. Ugyanis onnan a színpadról nyelvünk, anyanyelvünk csodálatos szépsége, muzsikája áradt felénk, és jó volt ott ülni és hallgatni, ahogy jönnek felénk abból a tiszta vizű, éltető forrásból a szavak, mondatok. Igen. A szórvány zárt világában is ott voltak, ott vannak a pedagógusok.
A nyelvről, anyanyelvünkről írva, beszélve, mindenekelőtt a saját tapasztalataimra hivatkozva, meg kell említenem az Újvidéki Rádiót. Annak fénykorát. Huszonhét felejthetetlen esztendőt töltöttem el én ott, a Rádiószínház tagjaként. S amiről úgy érzem, szólni kell, az akkori rádiózásunk nyelvi igényessége volt. Igen. A nyelvi igényesség. A kulturális és szórakoztató osztály akkori főszerkesztője, Szimin Bosán Magda legfontosabb feladatának, ennek az említett igényességnek a megteremtésén fáradozott. Megkövetelte, hogy mindazok, akik ott, a rádióban mikrofon elé kerülnek, hogy a hallgatókhoz szóljanak, irodalmi nyelvünkhöz méltó, egységesen szabályozott, szép magyar kiejtéssel beszéljenek. S az, hogy Szimin Bosán Magdának ezt a nemes törekvését siker koronázta, azt nem kis mértékben a Magyar Rádió és az Újvidéki Rádió akkori rendkívül szoros kapcsolatának köszönhettük. Ugyanis a hatvanas években a Magyar Rádió neves szakembere, Fischer Sándor a segítségünkre sietett, és évekig rendszeresen foglalkozott a bemondókkal, rádiós riporterekkel. A Rádiószínház tagjaival nyelvi szempontból a mi neves nyelvészünk, Ágoston Mihály tanár úr foglalkozott. S habár a rádióhoz szerződött színészeknek már komoly színházi múltjuk volt ott a rádióban, Ágoston tanár úrral évekig dolgoztak a hangjátékok, lírai szövegek nyelvi „tisztogatásán”. Őszintén tiszteltük a tanár urat.
Péchy Blanka Beszélni nehéz című könyvében többek között megjegyzi: „A múltban az anyanyelvi oktatás katedrájának a színpadot tekintették, de az a katedra zsámollyá zsugorodott a rádió és a televízió kontinensekre terjedő térfogata mellett.”
Idézem ezt a néhány sort, Péchy Blanka azzal a szándékkal, hogy ilyen formában is hangsúlyozzam: A múltban, rádiószínészeink, szívvel, lélekkel, anyanyelvünk iránt érzett mélységes ragaszkodással, alázattal szolgálták, az immáron a rádió és televízió nyelvi katedráját (és a jóindulat őszinte szándékával szeretném javasolni azoknak, akik jelenünkben éltetik az említett katedrát, hogy elődeik útján kövessék).
Amikor a nyelvről, anyanyelvünkről beszélünk, nem lehet, nem szabad megfeledkezni a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületéről sem. Nem szabad, mert mint azt Szabadka nagy szülöttje, Kosztolányi Dezső nem győzte hangsúlyozni: „A vers mindnyájunk anyanyelve. A vers a könyvben halott. Keltsd életre. Mi a szavalás? A vers föltámasztása papírsírjából.” Említem a versmondókat, versmondóinkat, mert ők is nemcsak ott sorakoznak honi nyelvünk mellett, hanem őrzik, vigyáznak annak csodálatos szépségére, makulátlan tisztaságára, megtartó erejére.
Erdély nagy fia, Sütő András a következőket vetette papírra: „A nyelv – nyelvünk – nem szentírás, mert annál is több: szentség, amelynek érvényességét nem érintik világnézeti korszakváltások: szentségünk és szentségtartónk, a magyarság szellemi értékeinek foglalata.”
S ez a szentség, nyelvünk csodálatos ereje, immáron több mint 1100 esztendő óta őrzi a nemzetet, nemzetünket. És, ugye, ott volt a tatárjárás, a törökdúlás, a Habsburg-uralom. S mégis: él a nemzet. Arany János Egressy Gábornak ajánlott egyik költeményének utolsó előtti szakaszában olvasható három sor:
„Félre, kishitűek, félre! Nem veszett el –
Élni fog nyelvében, élni művészettel,
Még soká a nemzet!”
– oldott alakzatban, de lényegében szó szerint tartalmazza ismert szállóigénket: Nyelvében él a nemzet!
És ugye, világos: ezt a nyelvet igyekeztek eltaposni, megsemmisíteni. Mert mindannyian tudjuk: ha egy nemzetet megfosztanak nyelvétől, akkor az a nemzet vagy beolvad egy másik, többségi nemzetbe, vagy végleg megsemmisül!?
Befejezésül álljon itt Dutka Ákos: Magyar szavunk siratója című verse:
„Szerelmes szó, Te, szárnyaló szavunk:
népünk lelkének büszke hordozója!
A szél, a víz s az ó falu Tihany
véled zokogott és kacagott vígan
egy zord emlékű, hosszú ezred óta.
Téged hallgat a hallgató Duna,
egy ezredéve visszhangoz a róna,
ha zengsz, ha szárnyalsz szabad-szilajon,
veled felesel a fodros Balaton.
Magyar lelkünk hímes, drága szója:
Apánk szerelme téged dadogott,
véled becézte fiatal anyánkat!
A lelkünk sánta, szárnyatlan, balog,
ha nélküled, ha más nyelvén dadog,
ha szolgaságra adjuk néha szánkat.
Vérünkben rejtett muzsika dalol:
Napos keletnek szent, idegen kincse!
S amíg egy cseppig él az ősi vér:
napos kelet szent ritmusa zenél!
S nincs oly erő, mely szavunk elveszítse.”
