Elérkezik lassan a déli végeken is a tanév vége. Hozza magával az újabb gondokat, s a titkos bizakodást, hogy a gyereknek sikerül bejutnia a kiválasztott középiskolába, egyetemre, s remélhetőleg még ösztöndíjat is kap, ami sokszor egyetlen feltétele a továbbtanulásnak. Baj persze sokféle adódhat: ha valaki a szülőföldjén (tegyük fel Újvidéken) kíséreli meg folytatni tanulmányait valamelyik felsőoktatási intézményben. Gyakran nyelvi nehézségei miatt esik át kínszenvedésen, veszít majd éveket, és az ösztöndíjra sem lesz esélye; ha a nyár múltával ismét terjedni kezd a járvány, akadozhat az oktatás...
Az általános iskolát most befejező kamaszoknak a szülei is lapozgatják az újságokat, hallgatják a rádió oktatási műsorait, nézik a televíziót: melyik segédkönyvet hol lehet megszerezni, hol indítanak magyar tagozatot, mikor hova lehet beiratkozni… No meg hol milyen áron lehet albérleti szobát kapni őszre… Ezernyi kérdés az aggódó szülők agyában, köztük a legfogasabb: miként mindehhez megteremteni a pénzt? Mert hát minden csalódás ellenére is hiszik még, hogy a legjobb befektetés az iskoláztatás!
Aki időközben hozzájutott a nyolcadik osztály végén kötelező záróvizsgára, egyetemi felvételire való felkészülést segítő példatárakhoz, szorgalmasan forgatja őket. Biztosan tudni még semmit nem lehet, így többek között azt sem, hogy mikor kezdődik az új tanév, hiszen annyi minden történhet addig: pedagógussztrájk, járvány...
Igen, a különös mértékegység, amellyel a tudás, műveltség, felkészültség mérhető: a tanév. Rövidebb, mint a naptári esztendő, mégis oly hosszú a diákok és újabban a tanárok számára is. Az előbbieket kimeríti és nyugtalanítja a folytonos bizonytalanság, az utóbbiakat az anyagiak aggasztják. A huzavonában a tudásért való ősi nagy szövetség szenved csorbát, elejében csak a jelenre, később már a jövőre kiterjedő érvénnyel is. S leselkedik a végveszély, amelyet mindig csak bekövetkeztekor szokás észrevenni: egy számában megfogyatkozott kis nemzetiségi magyar közösség az értelmisége nélkül marad!
Marad a következtetés: (különös balkáni) világunk legfontosabb intézménye mégis az iskola, az egyetem, ha jelenleg átalakulóban van is, és nem a legrendezettebbek benne az állapotok. Nincs hát mire várni, hanem mindent meg kell tenni azért, hogy az új nemzedékek minél színvonalasabb oktatásban és nevelésben részesüljenek!
A kisdiák kissé értetlenül nézi: mi zajlik körülötte. Arra már rádöbbent, hogy nem eléggé figyelnek rá; a tanárok saját magukkal vannak elfoglalva. Veszélyben a megélhetésük. Ám senki sem várhatja el a tanulótól, hogy önállóan lelje meg a helyes irányt az élet kacskaringós ösvényein. Éretlen még ahhoz, hogy tanítói-tanárai helyett döntsön. Pedig határoznia kell!
Az emberi értékek devalválódásának korában a diáknak egyedül is oda kell állnia a helyes oldalra, amelyen legmagasabbak a mércék, nagyobbak a követelmények. Látja persze, hogy az igazakat gyakran megelőzik a kis ügyeskedők, zavarosban halászgatók, de azért példaképet mégsem az utóbbiak közül választ magának.
Megtorpanásra a sok gond sem adhat okot: a diáknak most kell tanulnia, amikor diák! Sem korábban, sem később! S ehhez működőképes, a helyzet magaslatán álló iskolákra, a tudást megbecsülő társadalomra van szüksége! Később már minden későn lenne.
Egy ballagás, avagy annál sokkal több: az örök vándorlás egyik kicsinyke állomása volt életünkben a gimnáziumtól, egyéb iskolától való búcsúzás? – merül fel bennünk ilyenkor májusban-júniusban a kérdés, a kis- és nagyvárosok kirakataiban sorakozó tablókat szemlélve.
Nagyon ünnepinek és megdöbbentően meghittnek éreztük akkor, évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt, a Gaudeamus igitur dallamai felcsendülésének pillanatát, és érzik a mai végzősök is… S az is lehetne, ha az élet mindenkit valós érdemei szerint jutalmazna. Csakhogy korántsem ilyen teljes az a bizonyos József Attila-i rend: a nagy versenyben bizony megelőzhetik, megelőzik gyakran a kiváló elméket, tehetségeket és jó szakembereket az ügyesen helyezkedő félműveltek, az erőszakoskodók és érdekcsoportok által sodortatott önjelölt „hősök”…
Nagy pillanat ez mégis, mert akárhogy történik később, most, az indulás idején azok az értékek jelentik a kapaszkodót, amelyeket a család és az iskola teremtettek meg a fiatalok számára. Ezekhez feltétlenül ragaszkodniuk is kell, és hinni abban, hogy a „nagy életben” uralkodó rendetlenségben is lehet rendet teremteni.
Így hát a Gaudeamus igitur éneklése közben jogos a titkos ifjonti fogadalom: „valahogy mindent másképp lenne jó csinálni – szebben, igazabban, emberibben!”
Csakhogy ez nem csupán a fogadkozókon múlik, sőt elsősorban nem rajtuk! Nagy-nagy küzdelemre kell felkészülniük a felismert tiszta értékek megőrzéséért és érvényesítéséért! Az esetleges győzelem pedig kitagadással, peremre szorítottsággal, mellőzéssel jár leginkább. Az emberek nemigen kedvelik a náluknál különbeket. Jaj hát a fehér hollóknak, fekete bárányoknak, magányos farkasoknak!
Lépjünk hát tovább, nyeljük le torkunkból a gombócot, és énekeljük bátran a most ballagókkal: „Gaudeamus igitur”!
