Tavaszi szélben táncoló falevelek között suhant át a nap fénye, amikor Emilio pakolóőri egyenruhájában először besétált az autók közé.
– Szép jó napot! Ígérem, kellemes élményben lesz részük. És mivel önök ma az első látogatók, féláron vigyázok a kocsijukra – köszönt rá egy családra. Mosoly ült arcára, és el nem tűnt onnan, amíg az apa szétszórta parancsait a gyerekeknek – „…aztán jól viselkedjetek!” –, majd megtalálta az egyfontos érmét a pénztárcájában.
– Mint említettem: önöknek, féláron – nevetett Emilio szeme, és mivel a parkolási díj egy font negyven penny, a harminc pennyt máris adom vissza – csörgette az aprót Emilio. Zenélt ujjai között a fém, és az apa válaszára – „Ugyan, hagyja csak!” – olyan hevesen rázta meg fejét, hogy a haja szálanként táncolt.
– Szó sem lehet róla, ki tudja, mikor hiányozhat még önöknek egy kis apró. A városnak szabott árai vannak, és én a várost szolgálom, de leginkább természetesen önöket. Kívánom, kellemesen töltsék idejüket az állatkertben – búcsúzott Emilio a családtól. A nagyobb fiú fülébe csak ennyit súgott: „Aztán jól nézd ám meg a víziló száját, mert ha megszámolod a fogait, de az utolsó szálig mindet, egyszer tiéd lesz a legszebb királylány szerelme.”
– Hallod apu, a királylány szerelme – rohant a fiú a családja után. Amikor órákkal később visszatértek, az apa egy újabb egyfontos érmét csúsztatott Emilio zsebébe.
– Nehogy visszaadja! – csordult száján a parancs. – Bearanyozta a napunkat, örülök, hogy megismertem. Bár a városházán ülnének ilyen udvarias tisztviselők – terelte a kocsiba a családot, és indulás után még kikiabált az autó ablakán:
– Sajnos, a víziló fogait nem tudtuk megszámolni.
– Sebaj – bicegett a kocsi mellé Emilio –, nekem időközben megsúgta az oroszlán, hogy a fiúé lesz a királylány, mert ilyen remek srác csak nagyon ritkán látogat meg minket. Meg egyébként is: az elefánttól hallottam, hogy színjeles lett a bizonyítvány. Ugye jól beszélt az elefántunk? – hajolt az ablakhoz Emilio,
– Majdnem jól – vörösödött el a gyerek. Emilio pedig két percen belül megtudta, hogy a kisfiút Edwardnak hívják, kedvenc színe a kék, és utálja, ha az anyu azt mondja, végre rendet tehetne a szobájában.
– Ezt a zsiráf is utálja, de még a zebra is – nevetett Emilio, és barackot nyomott tüskésre nyírt hajára.
– Sajnálom, hogy biceg. Vajon, mi baja lehet? – kérdezte az anya egy hét múlva, amikor a család újra kilátogatott az állatkertbe, mert Edward szerint csak meg kellene számolni a víziló fogait.
– Nem tudom, de meg ne kérdezd. Az illetlenség lenne – súgta az apa, és család soha nem tudta meg, miért is biceg Emilio, aki nevetős szemével éveken át elbűvölte a látogatókat. Mert Emilio bizony összenőtt a parkoló aszfaltjával, a közeli büfé minden tavasszal új színre festett falával. De összenőtt a kamasz lányok harsány nevetésével is, akik megtudták Emiliótól, hogy a zebra a kígyóval csalja a denevért, a párduc felesége úgy szórja a pénzt, hogy huszadika után már egy vasuk sem marad, ezért kell mindig nyers húst enniük.
– Emilio, magában egy mesemondó veszett el – nyugtázta történeteit a hetente egyszer-kétszer arra sétáló rendőr. Az állatkerti pénztáros asszony pedig egyetlen nap sem feledkezett meg arról, hogy süteménnyel kínálja bicegős Emiliót. Soha nem mondta, hogy szegény, soha nem mondta, hogy nyomorék, inkább csak védte:
– Nézzék, alig látszik a mozgásán, hogy baleset érte. És az arca? Mint az angyaloké…
Emilio valóban szép férfi volt. Hiába gyalogoltak át a parkolón az évek, hol nyári szandált, hol vízálló bakancsot húzva a lábukra, Emilio arcán nem tudtak megkapaszkodni a ráncok. Mosolyát egyszer még egy portrérajzoló is ingyen másolta papírra, mert megengedte, hogy kis asztalkájával megtelepedjen az állatkert parkolójában.
– Emilio! Soha nem gondolt arra, hogy más munkát vállal? – kérdezte egyszer az állatkert igazgatója. – Hiszen maga nagyon okos, olvasott ember. Hallom a látogatóktól, hogy többet tud az állatokról, mint amennyi beleférne egy vaskos lexikonba. Lehetne akár a mi idegenvezetőnk is, az mégis csak más…
De ekkor az igazgató kettéharapta a mondatot, mert nem akarta, hogy Emilio, aki az állatkert látványosságává nőtt, hús-vér szoborrá, akit – mint mondták a pénztáros asszonyok – lassan már megkoszorúznak a rajongók, egy picit is úgy érezze, nem tartja fontosnak parkolóőri munkáját.
– Nagyon kedves, direktor úr, de tudja, a lábam. Hosszú sétákra nem csalhatom a vendégeket, márpedig egy munkát csak úgy lehet végezni, ha azt az ember tökéletesen csinálja.
– Nagyon igaz – bólintott akkor az igazgató, és a hétfői eligazításon Emiliót példaként emlegette.
– És feleséged van-e, Emilio? – súgta fülébe kérdését egy egyetemista lány. Úgy csillogott a szeme, mint aki hallotta már, hogyan sóhajt a barackfa ágán nyíló virág. Emilio ekkor már úgy öt éve vigyázta a parkoló nyugalmát, egy font negyvenet kérve autónként, hét fontot rakva vaskos tárcájába, amikor a buszsofőrnek adta át a nyugtát.
– Feleségem? Hát az van több is – nevezett Emilio. – Örök hűséget esküdtem már az oroszlán kisasszonynak, a csörgőkígyónak, a hosszú nyakú zsiráfnak, de még a ritka fogú vízilónak is – kanyargott Emilio hosszúra nyúlt válasza. Majd arról mesélt: ahol ő született, egy kis ország picinyke városkájában, Európa közepén, hatalmas pusztán vágtatnak a lovak, és patájukkal oly szépen zenélik el Beethoven Örömódáját, hogy még a gémeskutak is meghajtják a fejüket.
– Gémeskút? És az mi? – kérdezte a lány, de Emilio szája elé emelte ujját, és csak annyit suttogott: nem boldog ember az, aki nem dajkál lelkében titkokat, így aztán könyörögve kéri, erre ne kérjen tőle választ.
– De hát Emilio, te magad vagy a titok! – táncolta körbe a lány Emiliót, és azon törte a fejét, vajon mit szólna a parkolóőr, ha ő, az Oxfordban tanuló diák, akinek a családfája bizonyíthatóan a XII. század első éveibe nyújtja gyökereit, megcsókolná, átölelné a nyakát, beszippantaná férfiillatát, és ellopná arcáról az Emilio-mosolyt. Aztán táskájába zárná, hogy Oxfordban, vagy a London melletti családi villában, de még vonaton utazva is kinyissa azt a táskát, hogy meglesse, csak ő leshesse meg a mosolyt, aminél szebbet még festményeken sem látott.
A „Mi lenne?” is válasz nélkül maradt kérdésként esett a felejtés kútjába. Mint ahogy Emilio sem tudta volna már megmondani, összesen hány autó pihent uralkodása alatt a várostól távol eső állatkert parkolójában. Fogalma sem volt arról, hányszor válaszolta a kérdésekre – „No, de Emilio, maga soha nem megy szabadságra? Emilio, magát soha nem helyettesíti senki? Emilio, magának ez a parkoló lenne a családja?” –, hogy számára nincs gyönyörűbb hely, mint a világnak ez a parkolós, állatkertes zuga. Mert ide egy csöpp is ritkán csordul be háborús hírekből, terroristák bombájáról, vízért könyörgő afrikai gyerekek sírásáról, bankok válságáról, mert az efféle gonoszságokat úgyis mind felfalná az oroszlán. De azt sem számolta, hány fontot küldött haza az anyjának, aki megözvegyülve, egy nyugdíjból próbálta minden hónap első napjától az utolsóig nyújtani a pénzt. És mennyit utalt a nővérének, aki eddig még soha nem talált magának olyan állást, ahol a minimálbérnél többet fizettek volna. Vagy annak a lánynak, aki élete első szerelmeként fonta össze nyakán a karját, örök hűségről beszélt, legalább három gyerekről, de amióta átgázolt a testén egy részeg autója, már csak arra ügyelt, hogy ne essen ki a kerekesszékéből.
– Talpig becsületes ember, és nagyon köszönjük, hogy a város őt küldte ide hozzánk – veregette hátba az igazgató, amikor egyszer a polgármester egy messziről jött küldöttség élén az állatkertbe kalauzolta a csoportot.
– Igazán nincs mit köszönni, ez a dolgunk. Mármint vigyázni a rendre – motyogta a polgármester, aki soha életében nem látta még Emiliót, nevét sem hallotta. De miért is kellett volna Emilióról hallania, aki mégiscsak egy bevándorló a sok-sok városházi alkalmazott közül. Igaz, nyelve úgy pörgeti az angolt, mintha már ükapja is a városban adózott volna. De a polgármester okos ember volt, marketinget is tanult, olvasta a „Hogyan bánjunk a beosztottakkal?” című fejezetet, így aztán a külföldiek előtt kézrázással köszönte meg Emilio munkáját, érdeklődött a családja felől, és persze arról is, honnan érkezett Angliába.
– A családom itt lakik a kertben – mutatott Emilio a fák közé, ahol oroszlán motyogott a bajsza alatt, keselyűk ültek a rácsos burával letakart fák ágain, és az óriáskígyó egyetlen falatban nyelte le az elé dobott nyúzott nyulat. A hazám pedig olyan messze van, túl az Óperencián, hogy nem is látszik az Üveghegytől. De azért idáig hallatszik a legények csizmájának táncban kopogó hangja, és idáig hallatszik a lányok sóhajtása, amikor a párjuk föléjük hajol a vízparti fák alatt.
– Költő ez, nem is parkolóőr – nyelt nagyot a polgármester, majd további jó munkát kívánt. És ahogy fontos beosztás betöltő embertől az megszokott, egy óra múlva már azt is elfelejtette, hogy valaha találkozott a bicegős Emilióval.
De nem felejtette el Edward, aki húsz év alatt sem számolta meg soha, hány foga is van egy vízilónak. Így aztán nem nyerte el egyetlen királylány kezét sem, de jó munkát kapott egy belvárosi utazási irodában. Bejárta a fél világot, megmártózott hét tenger vizében, síelt az Alpokban, napfényben sült a bőre a Riviérán, megnősült, felesége szült neki egy gyereket. A fiú haját meg éppen olyan tüskésre nyírták, mint apjáét, húsz évvel ezelőtt.
– Megismer, Emilio? – köszönt rá Edward a parkolóőrre, aki olyan nagyot hunyorított, mintha gyémánttal kibélelt kirakatba nézett volna, és így ismételte meg a húsz éve elhangzott mondatot:
– Szép jó napot, Edward úr! Ígérem, kellemes élményben lesz részük. Mivel önök ma az utolsó látogatók, fél áron vigyázok az autójukra.
Majd lehajolt, megsimogatta kis Edward tüskés fejét, és súgott egy egészen hosszú mondatot a szeplős fiú fülébe.
– De ez maradjon a mi titkunk. Ugye megígéred?
– Megígérem – nevetett kis Edward, és tartotta is a szavát.
Egészen addig, amíg ki nem jöttek a rendőrök a parkolóba, mint mondták, azzal a céllal, hogy pontos jegyzőkönyvet vegyenek fel az ott történtekről.
– Hol is kezdjem? – törölgette az izzadtságot húsz év alatt megkopaszodott fejéről az állatkert igazgatója.
– Talán az eltűnéssel – javasolta a rendőr, és kinyitotta jegyzetfüzetét.
– Egyszer csak nem jött. Mármint Emilio, a parkolóőr, aki húsz éven át minden nap, érti, pontosabban majdnem mindennap itt vigyázott a kocsikra. Nem volt beteg egyetlen napot sem. Fáradtságot soha nem láttam az arcán, mert mint mondta, ő izzó lávakövet reggelizik, sárkányvért iszik, és havas hegyek csúcsáról érkező szélben mossa meg a lelkét.
– Szóval Emilio bolond volt? – tolta hátra a fején a sapkát a rendőrtiszt, és érezte, hosszú napja lesz.
– Bolond? Hogyan mondhat ilyet? A legműveltebb ember volt, akit valaha is ismertem. Nem mozdult a parkolóból, de hozzá járt a világ. Amerikai iparmágnás nyelvén éppen úgy értett, mint ahogy megvigasztalta a putriját otthon hagyó, mifelénk kolduló román cigányt. A szőlőbirtokától két hétre szabaduló francia gazdával elemezte a bor árát. De olyat is láttam, hogy FIAT-gyárban robotoló olasz munkás ölelte hálásan, amikor elmagyarázta neki: nem fogaskerék egy hatalmas gépezetben, hanem angyal, aki ahhoz segíti a családokat, hogy versenyre kelhessenek a száguldó széllel. De még lengyel pappal is megvitatta, miért teremtette Isten az embert a Földre.
– A parkolóőr? Egy lengyel pappal? – tolta még hátrább a sapkát a rendőrtiszt, és azon gondolkodott, Emilio volt-e a bolond, vagy az állatkert igazgatójának fúrt lyukat agyába egy furcsa féreg.
– Igen. Vagyis nem… – habogott az igazgató, aki jól tudta, Emilio nem csak egy parkolóőr volt. Pontosabban nem is volt ő parkolóőr, hanem inkább az állatkert lelke. Egy siratófal, ami előtt leborulva mindenki elmondhatta bánatát. Vagy inkább vidámpark, aminek körhintájára felülve apró kölykök épp úgy felhőkkel táncolhattak, mint a ráncos öregemberek, akik Emilióval beszélve azt is elfelejtették, minden ébredésük egy nappal közelebb löki őket a koporsóhoz.
– Na, jó, inkább térjünk át a tényállásra – keményítette szavát a rendőrtiszt, megunva az igazgató révedező tekintetét. – Szóval azt mondja: egy nap a parkolóőr, bizonyos Emilio, akinek azt sem tudjuk ez a család-, netán a keresztneve, merthogy maga még annyit sem tett meg húsz év alatt, hogy rákérdezzen erre a csöppet sem elhanyagolható tényre, szóval Emilio húsz év becsületes szolgálat után egyszer csak eltűnt, mint a kámfor.
– Igen, ezt mondom. És amikor már egy hete sem jelentkezett, a parkolóban pedig egyre nagyobb lett a káosz, szóltunk a városháza illetékes osztályára, jelezve: alkalmazottjuk nem veszi fel a munkát. Onnan pedig kaptunk egy hivatalos levelet, miszerint az állatkert parkolójának rendjéről maga az állatkert köteles gondoskodni. Éppen ezért ők soha, érti, soha nem jelöltek ki ide parkolóőrt, az ő fizetési jegyzékükben állatkerti parkolóőr soha nem szerepelt. Sőt mi több, egyetlen osztályukon sem dolgozott olyan, akit Emiliónak keresztelt volna az anyja.
– Egyszóval Emilio papíron nem is létezett – firkantott valami jelfélét a noteszába a rendőrtiszt.
– Papíron? De hát mit számít ez? – dübörgött a düh az igazgatóban. – A valóságban nagyon is létezett. Ha tudni akarja: ő szórta be aranyporral az állatkert fáit, ő lapátolta el az avarral együtt minden gondunkat. Még az eső is megszelídült, ha Emilio elszavalt egy verset a felhőknek.
A rendőrtiszt ekkor már pontosan tudta, hogy pszichológust kell kirendelni az igazgató következő kihallgatására. De ez volt abban a percben a legkisebb gondja.
– Na, ide figyeljen, igazgató úr! Tudja maga, hogy húsz év az hány nap? Mert én elárulom magának – kapott elő a zsebéből egy félmaroknyi számológépet. – Az pontosan hétezer és még háromszáz nap. És azt tudja, hány autó parkolt itt átlagosan egyetlen napon? Mert én nem. De azt megkérdeztem, hogy százötven személyautó és kilenc busz fért el a parkolóban. Vagyis ha minden helyre naponta csak egyetlen autó állt be, akkor az százötvenszer egy font és negyven penny, plusz a buszok után kilencszer 7 font. És várjon csak, számoljunk… – rángatózott az idegtől a rendőrtiszt ujja egy picinyke gépen.
– Most figyeljen: az pontosan 273 font egy nap alatt. Kívánja, hogy beszorozzam ezt hétezer és még háromszáz nappal? Kívánja? Megteszem én, ne féljen, megteszem… – öntötte el a rendőrtiszt agyát a düh, ami már el sem fért abban az egyre vörösebb fejben. Kifolyt a fülén, folyt az orrán, dühöt prüszkölt a világra minden lélegzettel.
– Szóval az nem kevesebb – nézett föl a rendőrtiszt, vérben forgó szeme úgy villogott, mint izzó vasrúddal kínzott sárkányoké –, mint egymillió kilencszázkilencvenkétezer és még kilencszáz font, teljesen adómentesen.
– De ez még mind semmi! – szaladt ki az ordítás a rendőrtiszt száján.
– A maga Emiliója, aki lávakövet reggelizett, naná, mi mást, és persze sárkányvért ivott, mert mit is inna egy parkolóőr Angliában, ez a bizonyos Emilio havonta hatezer-hétszázhúsz fontot keresett. Minimum. Mondom minimum. De szerintem Emilio félrerakott megtakarítása kétmillió volt inkább – száradt ki az utolsó csepp nyál is a rendőrtiszt szájából –, és akkor még a borravalókat nem is számoltam. Érti, nem is számoltam – hátrált egy padig a rendőrtiszt. És azon gondolkodott, hány napig röhög majd a világ ezen a városon, ha híre megy, hogy egy Emilio nevű parkolóőr, aki a szolgálatteljesítés mintaképe volt, legkevesebb két-három millió fontot szedett be illegálisan, bolonddá téve állatkert igazgatóját, polgármestert, rendőrséget, adóhivatalt.
És akkor a rendőrtiszt vizet kért.
A hivatalos jegyzőkönyvbe szó szerint az került, hogy nyomozási cselekmény közben hirtelen rosszullét fogta el, de nem került közvetlen életveszélybe. Ugyanis – fogalmazott a jegyzőkönyv írója az állatkert lezárt pakolójában, ahol maga a nyomozási cselekmény zajlott – felsorakoztak a tanúként beidézett alkalmazottak, a parkoló környezetében található vállalkozások dolgozói. Majd az egybegyűltek körbetáncolták a fákat, a bokrokat, de még az összes padot és a szökőkutat is. Eközben az „Éljen a kétmillió font, éljen sokáig Emilio!” tartalmú mondatot dal formájában énekelték olyan hangosan, hogy az a közrend és közbiztonság megzavarására is alkalmas volt. De szerencsére egy orvos mentőt hívott, és fent nevezett rendőrtiszt kórházi ápolásban részesülhetett.
„Kétmilliós csalás! A tettesről senki nem tud semmit!” – üvöltötte másnap a városi lap szalagcíme. A cikkben pedig azt fejtegette az újságíró, hogy tulajdonképpen még az sem tiszta, ki itt a károsult, ki perelhet és kit, de leginkább miért?
Kis Edward pedig, akinek éppen olyan tüskésre nyírta a haját a fodrász, mint apjáét húsz évvel ezelőtt, egy macit szorongatva várta az álommanót. És bocsánatot kért apjától, mert nem mondhatja el, hogy Emilio egy hatalmas sas hátán repült el egy távoli szigetre, ahol olyan gyorsan fut a homokban, hogy a szél sem éri utol. Esténként sámándobok hangjára táncol tengerből kiugró, nevetgélő halakkal, miközben a Hold keringőzik a Nappal, és mosolyognak a csillagok.
Hogy hol lehet ez a sziget? Kis Edward sajnos nem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy az állatkert számlájára egy ismeretlen személytől egymillió fontos adományt érkezett egy furcsa üzenettel: „Számolja meg, kérem, igazgató úr, mégis hány foga van a vízilónak?”
(A novella alapjául egy állítólag semmilyen valóságtartalommal nem rendelkező, városi legendák közé sorolt hír szolgált – a szerző)
