KI NE EMLÉKEZNE a Mézga családra, minden idők egyik legjobb és legkedvesebb magyar rajzfilmsorozatára. Az első négy részt 1968-ban mutatták be a Magyar Televízióban, majd a pénzhiányt kiküszöbölve a forgatás folytatódott, még a hetvenes évek második felében is.
Mindvégig figyelhettük így a találékony, mindössze tizenkét esztendős Aladárt (a szövetséges Blöki kutyájával), aki MZ/X-szel hívja rokonukat a távoli jövőből. Aztán ott cirógatja Maffia névre hallgató macskáját Kriszta, a kissé kelekótya nővére. És ajtónyitás után előbukkan olykor morcosan Máris szomszéd, akinél zordabb, ellenszenvesebb személy aligha található a földkerekségen. Mézga Géza, a férj, igyekszik fegyelmet tartani, családcentrikus, de Paulának, a termetes feleségnek mindez kevés, így rendre kifakad, miért nem ment feleségül inkább Hufnágel Pistihez, fiatalkori udvarlójához. E rejtélyes férfiú után nyomoz a hiszékeny család, nagy utazásokat téve, furcsánál furcsább kalandokba keveredve, de Pisti valahogy mindig meglóg előlük. Idővel kiderül, hogy szélhámos, csaló. Ám a szólás marad, szinte már beékelődve a magyar nyelvhasználatba: „Miért nem mentem én Hufnágel Pistihez feleségül?"
Egy türelmes személy a filmvetítések idején megnézte a pesti telefonkönyvet: Hufnágel Istvánból tizenvalahány volt. Nagyjából ennyi található ma is a Fecebookon.
Egyébként Kosztolányi és Karinthy is a budapesti telefonkönyvet lapozta fel minden nagypénteken, minthogy köztudottan – a dal szerint – akkor mossa a holló a fiát. A csibészségre, mókázásra hajlamos írói tandem felhívott tehát ilyenkor minden Hollós vagy Hollósi nevű személyt, s csak egy kérdést tettek fel: „Megmosta már a fiát?" Gondolom, utána gyorsan lerakták a telefont.
FAHÉJNAK NEM KELL LETENNIE A TELEFONT, ha ilyen néven keresik. Az évente összejövő, nagy létszámú kerékpározó társaság tagjai közül legtöbben nem is ismerik ennek az igazán rokonszenves, örökifjú leányzónak a valódi nevét. Ő pedig Fahéj. Becézve Fahéjka. Lévén hogy ezúttal a nevek (is) a témám, eszembe jutott. És konstatáltam, hogy harmincévi ismeretség után a titok nyitját magam sem ismerem. Ezért megkerestem. Íme a válasza: „A hajszín az oka, az eredetileg vörös volt; a név az általános iskolában ragadt rám, meglehet, gúnyolódásnak indult, de végül megszerettem, és azóta is velem van." Megtudtam végül azt is, hogy holnap hajnalban indul a Saltzkammerguti-tavakhoz biciklizni. Jó túrázást, Fahéjka!
DANTE, SÓCRATES. Tévedés ne essék: nem a költőt és a filozófust idéztük meg. Merthogy labdarúgók is rendelkezhetnek elegáns, a szellemi régiókat felcsillantó nevekkel. Például a brazil Dante Bonfim Costa Santos, aki a maga harmincnyolc esztendejével lassan a pályafutása végén tart. Védő, különösen a Bayern München játékosaként nyújtott maradandót. A szintén brazil (1954-es születésű) Sócrates még a régi gárdából való (teljes neve: Sócrates Brasileiro Sampaio de Souza Vieira de Oliveira). Otthon a Botafogo, a Flamengo és a Santos csapatait erősítette, egy rövid ideig fellépett az olasz Fiorentina színeiben is. Hatvanszoros brazil válogatott (annak csapatkapitánya az 1982-es és az 1986-os világbajnokságon), 1983-ban az év labdarúgója Dél-Amerikában. Amúgy könnyen felismerhető volt szakálláról és különleges fejpántjáról, ezek is a védjegyévé váltak. Az akkori generáció példaképének számított. Jó hírneve volt és maradt. Feltételezhetően nem sokat hallott (a szintén szakállas) Szókratészról, a görög filozófia klasszikus korszakának egyik legjelentősebb képviselőjéről, de akár helyette is mondhatná: „Jó hírneved tekintsd a legnagyobb kincsnek, amit csak birtokolhatsz!" Már persze ha képes lenne egy ilyen mondat megfogalmazására. De ne becsüljük alá a brazilt, kontráját tekintve a görög bölcs talán éppen csak beférne egy harmadosztályú focicsapatba.
HELLÁSZON KÍVÜL is sportoltak az emberek az ókorban, de másutt inkább azért, hogy harcedzett fiatalokat készítsenek fel a háborúkra, míg a görögök az egészségükért és szép termetükért végezték a gyakorlatokat. Arisztotelész úgy vélte, hogy a hellén nép bátor és tehetséges, szabadságban és a legtökéletesebb politikai szerveződésben él, így a testedzés a szabadság kifejeződése.
És komolyan vették a versenyeket, szurkolókként is. A milétoszi Thalészről például tudjuk, hogy egy sportrendezvényen betegedett meg a napszúrástól meg az izgalmaktól, s rövidesen meg is halt.
Egy tanulmányban olvasható, hogy Püthagorasz összehasonlította az életet az olimpiai játékokkal, és megjegyezte, a játékokon jelen levők három különböző csoportra oszlanak: némelyek a küzdelemben vesznek részt, mások kereskedni jönnek, a harmadik csoportba pedig a bölcsek tartoznak, akik megelégszenek a megfigyeléssel. Ez a felosztás nagyjából ma is megállja a helyét. Az elismertségen azonban lehetne vitázni, akkortájt ugyanis sokan úgy vélték, a tusázók, a birkózók, az ökölvívók és a futók megelőzik a bölcseket. Gyakorlatias gondolkodásra vall. Egyébként meg ki tudja? A filozófusok mikor lennének képesek megtölteni egy hatvanezres stadiont?
