Novoszel István Julián-tanító a meglelt nyugalomért már-már hálát adott a Teremtőjének, amikor 1918. május utolsó napjaiban be kellett vonulnia katonának, és csak a novemberi forradalom eseményei sodorták őt vissza Szlavóniába, ahol a korábbi békének már nyoma sem volt. A nagy fölfordulásban és fejetlenségben a vinkovci állomáson derék montenegrói bakák mentették meg az életét, s végül „a borzalmasnál borzalmasabb hírek dacára” is, minden bántódás és baj nélkül talált vissza a családjához. Ám nem sokáig maradhatott Kisradinciban, ahol a régi baráti viszonyoknak már csak a romjait találta. „A polgári szerb lakosság is fegyveresen járt-kelt, és nem lehetett mást hallani, mint a magyarokat minden elképzelhető durvasággal szidalmazó és becsmérlő gúnyos szerb nótákat. Igazi harctér volt a falu és az egész vidék.”[1] A szerb tanító, a pap és a szolgabíró meggyőzték arról, hogy el kell hagynia a szerb katonaság által megszállt területet. S hogy jóindulatukat tettekkel is bizonyítsák, az éj leple alatt a rumai állomáson csöndesen fölpakolták őket a vonatra, hogy Péterváradon, Újvidéken és Szabadkán át újra „az áldott Magyarország” területére léphessen. Az elmúlt évek veszélyei és megpróbáltatásai közepette soha nem, de a vonat hajnali indulásakor egyszerre mélységes-mély hazátlanságot és elhagyatottságot érzett az iskoláját elhagyni kénytelen Julián-tanító.
Könyve utolsó lapjain kellő rezignáltsággal jegyezte meg: az elmondottakból láthatják az olvasók, „mily nagy volt a megpróbáltatás, amellyel úgy nekem, mint társaimnak fel kellett vennünk a küzdelmet, de azt is látniok kell, hogy mily nagy volt bennünk a lelki erő, amellyel minden veszélyt sikerült elhárítanunk. Ezt a lelki erőt pedig kizáróan a hazaszeretet és az a tudat kölcsönözte, hogy idegen népek között élő magyar véreinket nekünk, Julián-tanítóknak kell megvédelmeznünk […] a horvát-szerb politika célja: a beolvasztás veszedelme ellen. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom kartársaim nevében is, hogy a reánk bízott rendkívül nehéz, de nemes munkát derekasan, önfeláldozóan és sokszor emberfeletti erővel el is végeztük”[2] – összegezte véleményét Novoszel István az Egy Julián-tanító odisszeája című emlékiratának befejező soraiban. Pályájára visszatekintve joggal látta úgy: „Fáradsággal, küzdelemmel és nagyon sokszor komoly életveszedelemmel volt teljes az az út, amelyen haladnunk kellett, de szívesen tűrtünk el mindent, mert állandóan előttünk lebegett a szent cél”,[3] a magyar ifjúság nevelése. Novoszel István emlékirata az egyik legszebb, legmegindítóbb fejezete a szlavóniai Julián-iskolák történetének.
A galambok riadtan repültek fel az udvaron
Molnár Sándor regénye a tékozló családról
Molnár Sándor belistyei (Belišće) Julián-tanító az 1909. július 11-én megjelent Kirándulás Jankovácra című, diákjaival együtt megtett utazásukról készült élménybeszámolójával jelentkezett először a Szlavóniai Magyar Újság „vonal alatti”, irodalmi rovatában. Napokon át lázas izgalommal készültek a „vizsgájukat végzett leánykák és fiúk” az év végi kirándulásra, akik a gondos tanítói előkészítés nyomán már megtudhatták: úti céljuk a Szlavónia legszebb díszének nevezett Jankovác voltaképpen gróf Jankovićnak a hegy egyik legmagasabb sziklájába vájt sírjáról neveztetett el, és méltó dolog, hogy e remek alkotást messzeföldről jött idegenek is megcsodálják. Még alig hajnalodott, amikor a tavaszi reggelen öt órakor vonattal elindultak Eszékről a hosszú, 112 kilométeres útra. „A tavaszi ragyogásban a kirándulók maguk előtt láthatták Szlavónia egyik legszebb hegyvidékét.” Megérkezve a helyszínre, gyalog vágtak neki a hegyi ösvénynek. Az egyre emelkedő út mellett a víz mind magasabb és magasabb szikláról hullott alá, míg aztán Jankovácon egy gyönyörű, hatvan méter magas vízesés előtt álltak meg, ahol a magasból előtörő patak két-három ágra szakadva zuhant alá a mélységbe. A tanító és a gondjaira bízott diákok csöndes áhítattal nézték a természet csodáját. „Hol minden a teremtő fenséges munkáját hirdette, hol a kanyargó csermely csörtetése mérföldekre hallatszott, hol a lég üdeségét tetézte a sziklák tetején száguldó kristályvíz, mely ezerféle színben pompázott a természet alkotásai között. Ott, hol a vadgerlék búgása valóságos szimfóniát képezett, hol az erdő és a bércek tízszeresen verték vissza énekeinket, ott álltunk a vízesésnél” – írta úti beszámolójában Molnár Sándor.[4] A költő tollára méltó bemutatása a látványnak, semmivel sem marad el a lírikus Molnár Sándor Tavasz kezdetével című költeményének érzéki világától.[5] Ezt követően azonban a belišćei Julián-tanító három évig nem jelentkezett az eszéki hírlap hasábjain.
(Folytatjuk)
