Az 1914. március 29-ei számában azután a Szlavóniai Magyar Újság rövid híradásban közölte olvasóival: „Lapunk mai számában A kerülő leánya címmel egy hosszabb elbeszélés közlésébe kezdtünk. A regényt Molnár Sándor belišćei magyar honfitársunk írta, s talán ez az első eset, hogy Horvátországban élő magyar író regényt írt, mely irodalmi színvonalon áll, s tárgyát olyan ügyesen dolgozta fel, hogy az olvasó figyelmét teljesen leköti. Fogadják ezt az első irodalmi megjelenést szeretettel.”[1] Ezt követően tizenkét részletben követhette az olvasó az egykor szebb napokat megélt Kishonthy család hanyatlásának, valaha fényes birtoka fölszámolásának történetét. „Az Alföld egyik falucskájába vezet vissza történetem, lakói elég jómódú gazdálkodó, takarékos földmívelők – kezdte a táj lakóinak bemutatását a regény írója, Molnár Sándor –, kiknek bőven termi a föld a sok gabonát. Ha néha be is köszönt a rossz termés, a falu népe nem nagyon érzi meg, mert a jobb időkből mindig tartogat magának a szűkebb esztendőkre, azonkívül a falu határában lakó jószívű földesúr is segít ínség idején a szegényebb embereken, ámbár az utóbbi időben ennek jövedelme is megcsappant, a nagy lábon élés sok vagyont emésztett el.” A Kishonthy kúria az öreg földesúr idejében még virágzott, élénk gazdálkodás folyt, bőséges haszonnal, olyannyira, hogy adósság egyáltalán nem volt a javakon. Halála után a sokak által megcsodált birtok özvegyére, s egyetlen fiára, Dánielre maradt. „A fiatal, gondtalan földesúr nem is igen kímélte atyja vagyonát, hanem, amíg tartott, bőkezűen szórta a pénzt. Gyakran bejártak anyjával a megye székvárosába, más alkalommal meg odahaza csaptak nagy dáridókat, s a környékbeli gazdag földesurak sokszor látogatták az ősi kastélyt. Így aztán nem volt csoda, hogy a nagy birtok hamarosan kisebb-nagyobb darabokban elúszott, s a Kishonthy kúria már csaknem kizárólag az ősi kastélyra és az ekörül megmaradt pár száz hold földre szorítkozott, az is megterhelve mindenféle adóssággal.”[2] Korának tipikus fia volt ez a Dénes, tanulni nem sokat tanult, a dologra pedig nem volt hajlama, még akkor sem, amikor már a hitelezők egyre elszántabban szorongatták őket. Kishontyné váltig biztatta fiát, ne mulassza el az alkalmat, hogy egy jól sikerült partival a család régi fényét újra helyreállítsák – hasztalan, Dénes nem gondolt a házasságra. Lakott azonban a Kishonthyak birtokán egy mezőőr, az öreg Bokor János, aki még nagyapja idejében, tizenöt éves korában állott a család szolgálatába, s immár a harmadik nemzedéket szolgálta régi, „megtörhetetlen hűséggel”. Volt annak egy serdülő lánya, a Julis, aki a falu széli hajlékukban igen szívesen vette Dénes úrfi látogatását. „Csak jól vigyázz magadra leányom – veté közbe elkomorodva az öreg kerülő. – Hajadonná cseperedtél, hadd neveljelek még tisztességgel. Szégyent ne hozz a fejemre. A földesurat mindig szívesen látja hű szolgája, de azt nem akarom, hogy szenny, mocsok borítsa nevemet, őszbecsavarodott fejemet tisztességben akarom nyugalomra hajtani” – figyelmeztette az apja elégszer a leányát.[3] Minden figyelmeztetés ellenére, Dénes mind gyakrabban látogatta a szívének egyre kedvesebb leányt, útjai során, jellemző módon: „elkerülte a falut és a kertek alatt igyekezett a túlsó végen emelkedő, muskátlival díszített apró ablakú kiXX ház felé”. Julis pedig minden alkalommal úgy érezte, voltaképpen hálásnak kell lenniük, ha a jó földesuruk olykor leereszkedik szerény hajlékukba.
Folytatjuk
[1] A kerülő leánya; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. március 29. 4. p. Egy héttel később, a második részlet közlésekor az Újdonságok rovatban a szerkesztő hozzátette: „Lapunk múlt számában A kerülő lánya címmel nagyon érdekes regény közlését kezdtük el, melyre felhívjuk olvasóink figyelmét. Ajánlatos, ha a regény folytatásokat összegyűjtik, hogy teljes egészében is elolvashassák. Gyerekeik is élvezetes olvasmányhoz fognak jutni, ha felnövekednek”; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. április 5. 4. p.
[2] Molnár Sándor: A kerülő leánya I.; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. március 29. 2. p.
[3] U. o. 4. p.
