Ha lezárul egy korszak az életünkben, vagy egyáltalán véget ér körülöttünk egy évezredek által behatárolt időszak, biztos, hogy veszteségeinkre, tévedéseinkre, majd utána terveinkre gondolunk, amelyeket – ha becsülettel összeszedjük magunkat – meg is valósítunk. Haladunk előre tűzön-vízen át, s a célunk, hogy adjunk valamit a világnak, a hozzátartozóinknak, a számunkra kedves embereknek… Mert megtapasztaltuk: adni mindig jobb, mint kapni. Felszabadítóbb, tiszta érzés.
Veszteségeink mindig vannak, mert esendő emberek vagyunk, bizonyos biológiai-fiziológiai törvényszerűségeknek kiszolgáltatott halandók, akik érezzék bármennyire szerencsésnek magukat, megroggyannak fokozatosan a hosszú úton… És a környezetükben is zajlanak fájdalmas események, amelyeket mindenképpen megszenvednek.
„De hát ez így természetes!” – mondaná valaki: az évek múltával sokasodnak bajaink, különösen, ha – mint mostanság is – állandó stressznek vagyunk kitéve a mindennapi betevő falatért folytatott nehéz küzdelmünkben, a háborúktól, terrorcselekményektől, járványoktól, betolakodóktól, törtető karrieristáktól való rettegésünkben.
Sokan visszaadnák a sorstól kapott pofonokat. Lázadnak a bénító körülmények ellen, de személy szerint megint csak legtöbbször a rövidebbet húzzák. Mert a dolgok csak lassan, nagyon lassan változnak, az idő pedig rohan. Főként a lét peremére szorított kisember számára; nincs se álomautója, se pénze repülőjegyre, hogy a Hawai-szigetekig legalább versenyre keljen vele.
Az ellentmondásos történések (akár világviszonylatban is) jól mutatják: éretlenek az emberek még bármiféle önállóságra. A jelek szerint közéletünkben legalább annyi a kukac, mint az ember, úgyhogy majdnem mindenkibe jut egy. Széjjelebb forgácsolódni már akkor sem tudtunk volna országokat és kis közösségeket, ha egymás hátbadöféséért, pocskondiázásáért valódi királyságokat, nem pedig kiskirályságokat osztogatnának. A kisember pedig csak áll tanácstalanul a szópárbajok kereszttüzében, kapkodja a fejét erre és arra… Nem tudja, ki csapta be jobban: aki elvette tőle az otthonát, munkahelyét, javait, vagy aki csupán ígérgette neki a jólétet.
Folyik hát az örök nagy játék a hatalomért, amihez szavazatok kellenek és utcára vonuló emberek, ám a szavazókról és a felvonulókról gyorsan megfeledkezik majd mindenki, aki eléri célját, mert a történelem folyamatában a lényeg sohasem változhat annyit, mint a jelszavak. Így aztán a régi rendből mindig marad még valami abban az esetben is, amikor a változásokat gyökeresnek hisszük.
Igen, hitek és remények éltetik az emberek zömét. S eltekintve minden aktuális zajlástól, ezekre szüksége is van minden szűkölködőnek, nélkülözőnek, hogy átvészelhesse a nehéz időket, és bízzon egy jobb kor eljövetelében, amelybe ha nem ő személyesen, de legalább a gyermekei, unokái eljutnak majd.
És valóban, bízhatunk benne? – kérdezik lépten-nyomon egymástól az emberek, és kérdezzük olykor saját magunktól is. Mert csak ennek hitében tervezhetünk.
Persze, hogy bízhatunk! Terveznünk kell, mert semmi más nem igazán célravezető, mint a dolgos kisemberek becsületes küzdelme egy boldogabb világért. Megteremteni csakis ők tudják. Mégpedig úgy és akkor, ha a sok-sok tiszta akarás szerencsésen összeadódik, és kizárólag a jóra irányul.
