Izmokról mesélek, súlyzók terhétől roppanó csontról, frissen facsart gyümölcs levéről. És a homlokon lecsorgó izzadtságcseppről, ami persze nem látszik, mert szétmossa az edzőterem neonjának csillogása, a dübörgő zene, a taposógéptől futópadig sétáló, duzzadó mellű lányok mosolya, csípőjük ringása. Vékony, műkörömmel koronázott ujjak szorításában ott fuldoklik az üdítőitalos palack, amiből úgy kortyolják, állukat felszegve, buja kacsintással azok a csodálatos hölgyek a vitaminokkal és nyomelemekkel bélelt, garantáltan cukormentes gyümölcslevet, mintha az örök élet forrásából lopott nektárt nyelnék.
– Gyönyörű. De mégis, mit keresek én itt? – fordult volna ki az edzőterem ajtaján, mit sem bánva, hogy az utcán éppen latyakos hóban fürdik minden cipő. De a lábai nem engedelmeskedtek. Csak állt a hosszú pult előtt, tanácstalansága feszült rajta, mint egy rosszul szabott zakó. Bámulta a reklámtáblákról mosolygó, ókori, görögszobor alakú férfiakat és nőket, akik mit sem tudtak arról, hogy a dereka a sok üléstől mennyire sajog, irodai párnázott széktől zsírosodott fenekét hosszú kabát takarja, éppen úgy, mint pocakján a rengő hájat, mint az összes félelmét.
Mert remegett a bőre, remegett a csontja, akár egy marslakónak, akit Földre küldtek, és itt retteg az idegen világtól, minden moccanásában támadást sejt. Pedig a pult mögül szép kamaszlány kérdezett rá, mit segíthetne, csak éppen ezt a kérdést, ugyan hogyan válaszolja meg, amikor több mint hatvan év terhe nyomja, és segítséget utoljára talán, ha anyjától kapott.
Asszonya már régen csak megszokásból kínálja néha testét, fejem fáj, elfáradtam – nyöszörgi, és duzzogva húzza fejére a kispárnát. Lányai éjszakai csavargásból hazaérve, diszkós bűzt árasztva, mint borzos-morcos kutyák vakkantják rá a jó estét. Az alosztályon – mert harminc éve csak alosztály jutott neki a cég aktahalmokon hajózó fedélzetén – sanda pillantásokkal kérdezik: és a nyugdíjig pontosan mennyi is van hátra, Szeredás úr? Fodrász vigasztalja, a kopaszodás legalább nem fáj. Orvos összevonja szemöldökét, komor arcot vág, veszélyes korról mesél, ha kettőt köhintve magyarázza neki: a mellkasomnál, igen a mellkasomnál érzem néha a szúrós fájdalmat, térdemben is roppan az ízület, a könyököm se úgy fordul, mint régen. Több mozgás, sportosabb élet – hangzik a jó tanács.
– Mit óhajtok? Talán bemennék ebbe a terembe, soha nem láttam még ilyet – esett ki száján végül az őszinteségbe csomagolt mondat.
A lány meg, az a gyönyörű lány, akinek csípőnadrágja fölött éppen annyi bukkant elő a testéből, amennyitől halott ereiben is újra vándorolni kezd a vér, kilibbent a pult mögül.
– Akkor lesz egy napijegy? – mosolygott rá a gyönyörűség, szája szélén kalandozó nyelve hegyével adott fényt ajkainak, amikor észrevette, hogy a férfi kezéből ruhával, törülközővel bélelt nejlonszatyor lóg. Számlát kapott, kis papírfecnit, meg kulcsot egy szekrényhez. És tucatnyi szót arról, hol talál öltözőt, mosdót, zuhanyt, de ha kedve tartja – sorolta a lány –, akár szaunázhat, szoláriumozhat is. Mert ez egy különlegesen felszerelt, összkomfortos világ.
– Ja, igen, az izmok világa, az örömé és boldogságé – motyogta magában, amikor becsapódott mögötte az előtér üvegajtaja, és olyan erővel dőlt rá a rockzene, hogy felsikított a dobhártyája, vállcsontjai is megroppantak.
Ide ugyan be nem teheti a lábát rosszkedv, a lucskos-mocskos tél. Csődeljárás elől menekülhet falai közé a vállalkozó, biciklin tekerheti ki minden bánatát a megcsalt szerelmes, bordásra szabhatja hasizmát a fitneszújságokba bódult gimnazista. Miért ne lenne hát hely egy örök vesztesnek is? Csupán ezer forint az ár, és vitaminital is kapható – torzult orra alatt a gúnyos vigyor, amikor belépett az öltözőbe, zuhany alól előbújt, izmos fiútestek között szégyellte a zsírpárnáit, amik alatt talán már nem is találni izmokat.
Amikor átöltözött, és porszívózáshoz használt, kitérdelt tréningnadrágjában, kínai piacon vett sportcipőjében, a hasán majd szétrepedő trikóban kilépett az edzőterembe, sajnálkozó hangon kínálta egy futógépen lihegő férfi a figyelmeztetést.
– Óvatosan, nagyon óvatosan – lihegett a hang. Inas, izzadtságban fürdő test tartozott hozzá, meg egy kacsintás, biztató, erőt kínáló mosoly.
– Nem lesz itt baj, feküdj csak a súlyzó alá, fekve-nyomó padnak hívják – állt össze hosszabb mondattá a lihegés, és nem tudta, miért esett olyan jól, hogy ismeretlenül letegezték.
– Szóval fekve-nyomó pad – motyogta a „Köszönöm, majd figyelek…” helyett. Csak éppen itt nem a pad nyom, hanem te kínlódsz a súlyzóval, válladban, mellkasodban, karodban feszül meg az izom. A rúd, az ezüstös fényben csillogó fém közelít a fejed felé, mint egy nyaktiló, s ha nem vigyázol, hát a gégédre zuhan, a levegőt is kiszorítja a torkodból – keringett ereiben karcos félelem, miközben átszenvedte az első gyakorlatot.
– Egyelőre csak kis súllyal, és néhány ismétlés is elég lesz – lökött hozzá valaki pár perccel később egy mondatot. De olyan erővel, magabiztossággal, hogy amikor a homlokán csattant minden hang, úgy érezte, hanyatt esik. Fél óra múlva már füle is zúgott, mert belebújtak soha nem hallott szavak szériáról, osztott edzésről, deltaizomról, bicepszről, tricepszről. Leste a gépekre szerelt kis ábrákat, megpróbálta kihámozni a titkot, melyik masina milyen csontját, ízületét, izmát roppantja, nyújtja, húzza, de arra a pillanatra nem emlékezett, amikor még elég bátorságot is felfedezett magában ahhoz, hogy elinduljon az edzőterembe.
Talán az egyetemről éppen csak kicsordult kolléga szavai ingerelték fel?
– Ez a szép, új világ már erőről szól, Pista bátyám. Az élet harc, ha még nem hallotta volna. A ringből kiütik a gyengét, az erősnek meg mindennap újra át kell vágnia mások torkát, hogy kiérdemelje a homlokra üthető bélyeget: sikeres ember. Na, ehhez kell az erő, meg egy kis önbecsülést is ad, ha nem löttyed magán a bőr, tehát hajrá, Pista bátyám, túl kell élni a vadkapitalizmust – pörögtek rá a szavak, dobhártyáját marták, mert ezt a bizalmaskodó, lekezelő bátyámat valahogy nem tudta elfogadni.
Talán a főnöke dühítette fel, aki arra a legbüszkébb, hogy harminc évesen, túl vagy féltucatnyi menedzsertanfolyamon, a képébe vághatja: a felmérések alapján egyértelműen az derül ki, aki nem a versenyszférában, sőt mi több, a szocializmusban szocializálódott, nem képes megfelelni az új kor kihívásainak.
Túl sokat megsértették ahhoz, hogy ezért megsértődjön.
Haragos lángolását is elfújta régen a szél, beleöregedett a békességbe, gyávasága is hízott akkorára, hogy efféle mondatokra ne válaszoljon. Azt persze látta: olyan világ jött el a XXI. századdal, még egy csöndes magyar kisvárosba is, amelyben a megértést, a szánalmat, az együttérzést kiütötték a szókincsből, hogy legyen hely a beletörődésnek, a kíméletlenségnek és a félelemnek.
– Öreg, csak ülsz a padon, vagy meg is markolod egyszer a súlyzót? – dobták rá vigyorogva a szót, és ő ijedten kapaszkodott a rúdba, emelte, nyomta a húsz kilót, az erek feszültek a bőre alatt, zavartan nyugtázta a szánakozó pillantásokat. Talán egy órát szenvedett, hogy aztán két napig nyögve emelje még a vizes poharat is. Három napig gyűlölje a világot. Egy hétig esküdözzön: soha többet be nem teszi lábát edzőterembe. Sötét volt az éjszaka, amikor apró darabokra tépte az ezer forintért vett fitneszmagazint.
– Megpróbálja még egyszer? – mosolygott rá a lány, amikor egy hónap múlva újra kifizette a napi jegyet. A kérdésre – Miért nem vált inkább bérletet, olcsóbb lenne? – annyit válaszolt:
– Tudja, az én koromban már csak egy napra tervez a bátor ember is. Öltözőig kísérte a lány kacagása.
– Ugyan, ne mondjon már ilyet! – visszhangzott fülében a mondat, amikor az első tárcsát rá merte tolni a súlyzó rúdjára.
– Harminc kiló, igen, így összesen harminc. De nem is kell magának több, mert jó, ha vigyáz a szívére – kínált tanácsot egy suhanc.
– Ez már negyven, szépen halad – törölte le tenyerével homlokáról az izzadtságot egy tetovált izomhegy, amikor már második hónapja lopott minden héten háromszor egy órát a délutánjaiból edzéseire.
– Ötven kiló? És hány szériát csinál? És egy szériában hányszor emeli? – kérdezték a teremben szerzett ismerősei. A telet akkor már könnyű széllel érkező tavasz söprűzte ki az utcákból, vastag kabátja is ásítozva ájult mély álomba a szekrény mélyén. Inge vállban szűk, hasban bő lett, a mosolyarcú lány, ott a pult mögött pedig kiállította nevére az első, egész hónapra szóló bérletét.
Izomlázra már nem is emlékezett, amikor a hatvan kilót hetven váltotta.
– És az ízületek bírják? Nem fél, hogy megszakad? – ámult egy fitneszfiú, amikor nevetve arra kérte: ugyan, álljon már a rúd mögé, segítsen, ha baj lenne, mert megpróbálkozna a kilencven kilóval.
Az ősz színesre festett akkor már minden falevelet. Ő meg csak mosolygott, dacosan gombolta magára edzés után az új zakót. És ha senki gunyoros tekintetétől nem kellett tartania, tükör előtt forgolódva, karján is feszítette az izmot, mert olyan jó volt újra és újra megnézni, mekkora dombot hizlalt a bőre alá. Közben arra gondolt, kitől is hallott a boldogsághormonról, ami kemény fizikai munka után úgy nyílik ki a lélekben, mint a szirmait bontogató virág.
A heti három tornát négy váltotta fel, majd már mindennap ott lihegett a futógépen. Hátgép, mellgép, tárogatás, guggolás, római pad, kardioedzés. Ez már több a szerelemnél – leltározott tekintete a teremben, amikor újra az öltöző felé ballaghatott, és fel sem tűnt, milyen erővel tapadtak meg agyában az új fogalmak, s mennyire nem maradt hely olyan szavaknak, mint fizetési mérleghiány, adósságcsapda, konvergencia-program. Mint ahogy az sem: felesége esténként háromszor is megtapogatja a vállát. És elalvás előtt, amikor még mindig lepedőhöz nyomta az asszonyt a szeretkezés kábulata, kitartóan faggatja:
– Apukám, honnan az erő? És honnan a csillogás, ami kifényesítette a szemedet?
– Semmi különös. Kicsit mozgok. Meg aztán odafigyelek a kajára is – mosolygott, de egy szót sem szólt edzőteremről, a hangszórókból áradó, hipp-hopp zenéről, amit úgy megszeretett, mintha már a bölcsőben is ilyen ritmusra ringatták volna. A terem az ő vára, ott neki, csakis neki teszik félre a huszonegyes szekrény kulcsát, mióta körbe szaladt a hír: az öregnek ez a szerencseszáma. És erre a titokra ezerszer büszkébb volt, mint a combjára, amin már jól láthatóan kirajzolódtak az izomszalagok, a vádlijára, amit dagadó erek fontak körbe.
Egy év, vagyis tizenkét hónap, vagyis háromszázhatvanöt nap edzés, és éppen, ennyi nyugodtan átaludt éjszaka után – amikor már olyan pontos naplót vezetett súlyzós kínjairól, hogy egyetlen deka sem veszhetett el a statisztikából – a száz kilót mosolyogva nyomta ki. Nem is mosoly volt az, inkább elfojtott nevetés. A padon fekve már régen nem a mennyezeten futó csöveket látta, hanem egy tengert, ami kis szigetet csókolgat. És angyalokat is látott, akik türelmetlenül várják, hogy alábukjon a nap, és leugorva a csillagokról, Sanczer István mérlegképes könyvelő kezét fogva körbetáncolhassák a pálmafákat.
– Képzeld, az öreg megpróbálja a százhúsz kilót. Ezzel a szeniorok között bajnokságot nyerhetne. Ő a legjobb! – sikította bele a pultos lány az edzőterem diszkózenétől dübörgő zajába, és már senki nem bámulta az ablak előtt szállingózó hópelyheket. Körbeállták, megtapsolták. Genetikáról, csodáról, akaraterőről, különleges képességről suttogtak.
Amikor a kinyomott súly már ott remegett a melle fölött, úgy érezte, fejéről elmenekültek az ősz hajszálak, szájában kinőttek a régen kihullott fogak.
A tárcsák úgy tíz másodperccel később emelkedni kezdtek. Előbb csak néhány centimétert. Majd úgy érezte, kinyúlik a karja, és a hatalmas teher, aminek össze kellene őt roppantania, úgy vonzza a plafon felé, mint május elsején majálisozó kisdiákot a gázzal töltött léggömb. Egy darabig megpróbálta a padon tartani a testét, de később már nem ellenkezett. Emelkedett a súlyzó után, pár másodpercig lebegett a teremben, majd mintha erősebb szellő lökte volna meg, megindult a nyitott ablak felé. Még lepillantott az erősítő gépekkel telepakolt teremre, az őt figyelő előbb döbbent, majd vidám arcokra, a bejárati pulttól berohanó szépséges lányok mosolyára, majd kiröppent az utcára, elsuhant a fák között, elnyelte az a fényes alagút, amelyből eddig csak néhányan tértek vissza, ha igaz.
– Tényleg meghalt az öreg? Felrobbant a szíve? – szaladgált a kérdés másnap a teremben.
– Ugyan, dehogy! Éppen hogy a százhúsz kilót emelte! Felhők bújtak alá, ők is segítették, a szerb határ felé haladt, madarak kísérték. De lehet, hogy nem is madarak, hanem pufók angyalok – mondták a pultos lányok, könnyüktől csak picit maszatolódott el a szempillafestékük.
– Az öreg csak pár napra, de legfeljebb egy-két évre költözött el. Ha visszajön, és nem lennék itt, mondjátok neki: bérletét a legalsó fiókban megtalálja. Mint ahogy a kulcsát is. A huszonegyes szekrény mától örökre foglalt – magyarázta a teremfőnök, miközben a súlyzókon csiholtak szikrát az összekoccanó vasak.
