Érdemes elolvasni a jugoszláviai magyar műkedvelők almanachjában, a Bokrétában megjelent, Temerinről szóló írás bevezető sorait (s természetesen a terjedelmes írás egészét is).
Idézem a bevezető sorokat: „A tízezer lakosú dél-bácskai nagyközség magyarságának kulturális élete a legélénkebb és legszebb színvonalon áll messze az egész környéken. Az egyesületek egész sora, a lakosság minden rétege szinte versengve igyekszik minél többet alkotni. A temerini műkedvelők az államalakulás után a legelsők közt adtak életjelt magukról előadásaikkal.”
S jegyezzük meg itt mindjárt, hogy a 20-as és 30-as években, a temerini magyarság mindennapjait, a letaglózó trianoni „felügyelet” ellenére, egy pezsgő, rendkívül gazdag, tartalmas művelődési élet jellemezte. S ebben a színes művelődési életben meghatározó szerepe volt a színpadi előadásoknak.
Ezúttal, az említett korszakkal kapcsolatban, csak azokat az egyesületeket, szervezeteket igyekszem megemlíteni, amellyel példát mutattak, hogy egy válságos korszakban is lehet, érdemben helytállni, a közösséget őszinte elhivatottsággal szolgálni.
Temerin legrégebbi egyesülete, kétségkívül, a Temerini Községi Magyar Katolikus Polgári Kör volt. A Kör 1933-ban ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. Az Önkéntes Tűzoltótestület is a XIX. században alakult – pontosabban 1891-ben –, és már a kezdettől szorgalmazta az amatőr (műkedvelő) színjátszók munkáját. A Temerini Sport Klub (amely az első években még a Temerini Torna Club nevet viselte) 1948-ban alakult, ugyancsak messzemenően támogatta a színjátszókat.
A negyvenes években megszakadt a színjátszás folyamatossága és mindinkább a stagnálás jelei mutatkoztak. Ez a megtorpanás azonban nem sokáig tartott. Ugyanis 1972-től kezdve a temerini Szirmai Károly Művelődési Egyesület lehetőséget teremtett a színjátszás, a színjátszók továbbélésére, szakmai felkészítésére, a színpadon való megmutatkozására.
S itt, most, Szabó Pétert kell megemlítenem, akivel a temerini közönség 1964-ben „ismerkedett” meg, mint rendezővel. Szabó Péter karrierje azután bontakozott ki igazán, miután a Szirmai Károly Művelődési Egyesület érdemben támogatta, segítette a színjátszók munkáját. Szabó Péter egészen 1995-ig 35 színpadi művet (drámát, vígjátékot, zenés darabot) állított színpadra.
Aztán meg kell említenünk Hernyák György ismert hivatásos rendezőnket, aki a 90-es évek derekán került kapcsolatba a temerini színjátszókkal. Egy új korszak kezdetét emlegettük. Azonban a Hernyák-korszak mindössze hat színpadi előadással ajándékozta meg a közönséget. Az egyik Mrožek Nyílt tengeren című, ritkán játszott műve, a másik pedig Angelo Beolco Csapodár madárka című komédiája volt. Ezt a két előadást említem, mivel egyik is és másik is a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók hagyományos Találkozóin jelentős sikert ért el!
Temerin színjátszása múltjának emlékezetes töredékeivel igyekeztem megemlíteni azokat az eseményeket, amelyek a temerini színjátszásnak olyan rangot teremtettek, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. A hagyományok természetesen köteleznek. S ezért nemcsak illő tisztelettel, hanem nagy-nagy elismeréssel igyekszem szólni a temerini színjátszás jelenéről, amelynek első fejezetét a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók 25. Jubileumi Találkozója fogalmazta meg nagyon is egyértelműen.
Ugyanis, színjátszóink 25. Jubileumi Találkozójának művészeti szakbizottsága, Szajánban, mérlegelve az ott fellépő színjátszó társulataink teljesítményét, a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület Jáccunk truppját, a Tyúklétra, avagy mi csorog a nyakunkba című darabjának kiváló színreviteléért Pataki László-díjjal tüntette ki (a találkozó legjobb, hagyományos kifejező eszközökkel színpadra álmodott előadásról van szó).
Azonban a legjobb női epizódszerepért kijáró díj is Temerinbe került. Petró Ildikó érdemelte ki. S nem egy különdíjat is a temeriniek vihettek haza. Sorolom: a Magyar Nemzeti Tanács tájolási különdíját, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a különdíját, a Forum Könyvkiadó Intézet könyvcsomagját (Lakatos Klára és Lakatos István érdemelte ki a produkció díszletének és kivitelezésének remekét). S végül: Nemes Edina, Lakatos Klára és Sziveri Éva a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet könyvcsomagjait kapták.
Azt hiszem, hogy a felsorolt elismerések után nem szükséges magyarázatot fűzni. Talán csak annyit jegyeztek meg, hogy a temerini amatőr (műkedvelő) színjátszás jelenének első fejezete világosan jelzi: a temerini színjátszás újjáéledése, rangjának újjáteremtése színjátszó mozgalmunk erőteljes, érdembeli fejlődését is jelenti egyúttal!
Azonban, amikor a temerini színjátszókra vonatkozó, megérdemelt, különösen szakmai szempontból megfogalmazott véleményt említjük, akkor semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk a kiváló színházi szakemberünkről és pedagógusunkról, László Sándorról! A Tyúklétra, avagy mi csorog a nyakunkba című előadás rendezője, színpadra álmodója és egy olyan társulat megteremtője, amely példaképül kell (kellene), hogy szolgáljon. Igen! Példaképül, mivelhogy az lenne igazán szép, hogy ha ott a színpadon a fiatal és az idős színjátszók együtt köszöntenék a közönséget. Igen! Ez lenne a természetes. Mert, ugye, a fiatalok hozzák magukkal a lelkesedést, a színpad varázslatos világa iránti vonzódást, érdeklődést, míg az idősebb színjátszók sokéves színházi tapasztalataikkal várják őket. A rendező aztán eggyé kovácsolja ezt a „kettősséget”, és a közönség immáron az együtt lélegző társulatnak tapsol. Színjátszó mozgalmunk érdembeli további fejlődését igencsak segítené, ha ezután rendezőink követnék László Sándor példáját, és a társulatok összeállításában az idősebb színjátszókról sem feledkeznének meg, hanem azokat is a színpadra szólítanák. Szükség van rájuk. Nagy szükség! S egyébként is: nincs annál szebb dolog, legalábbis színjátszásunk szempontjából, mint az, amikor ott a színpadon együtt látjuk az idős és a fiatal színjátszókat.
A temerini színjátszók darabválasztásával kapcsolatban is szeretnék néhány mondatot megfogalmazni. Egy eseményt említek: 184 évvel ezelőtt (1937. augusztus 22-én, Pesten, színházépületet avattak. Nemzeti Színházunk első épületét. A krónikások szerint sokan elmarasztalóan nyilatkoztak az épületről, mondván, hogy egyszerű, szegényes. Jókai Mór a következőket írta akkor az új épületről: „Összejöttünk megünnepelni egy igen egyszerű kis házunk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb van akárkinek, de ez a miénk, és mi örülünk neki!” Idézem Jókait, és jóérzéssel említem a temeriniek darabválasztását, mert ők is egy olyan darabot választottak, amely a „miénk”, amely rólunk szól, a mi életünk sokszínűségéről vall. S számomra ez csak elismerést érdemel. A temerini amatőr (műkedvelő) színjátszás rendkívül gazdag múltját nem mosta el az idő. A Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók 25. Jubileumi Találkozóján, amelyen a temerini színjátszók is részt vettek, és kiérdemelték a jubileumi találkozó legrangosabb elismerését, a Pataki László-díjat, ezt minden tekintetben igazolták. Igen! Ezt igazolták a Tyúklétra szereplői, a fiatal és idős színjátszók, és ezt igazolta a darab kiváló rendezője, László Sándor is!
S meggyőződéssel állíthatjuk: Temerin színjátszása, megőrizve régi rangját, újra él! S ennek az immáron Pataki László-díjas társulatnak köszönve Temerinben a színjátszás újra állandósul, sőt, a régen várt folyamatossága is megteremtődik! S nemcsak reméljük, hanem hisszük is, hogy a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület továbbra is őszinte elkötelezettséggel támogatja majd a rendhagyó, csodálatos kis társulatot!
Befejezésül mindenképpen meg kell említenem, hogy minden valószínűség szerint a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók 26. Találkozójának Temerin lesz a házigazdája. S nem kell külön hangsúlyozni: jövőre, Temerinben, egy újabb, igaz, bensőséges, szép ünnep várja majd a vajdasági magyar színjátszó társulatokat.
* A szerző, Faragó Árpád december 3-án, pénteken töltötte be a 90. életévét. Isten éltesse!
