Egy régesrégi gimnáziumi óra jut eszembe, amelyen osztályfőnökünkkel arról vitatkoztunk, vajon értelmes, fontos tantárgy-e a történelem. Sokan afelé hajlottunk, hogy az ismerete nélkül aligha értenénk meg jelenünk kusza eseményeit, s talán az irodalom tájain is tévetegebben barangolnánk. Hiányoltuk persze, hogy a magunk népének történelmét nagyobb időráfordítással, behatóbban nem tanulmányozhatjuk, különösen azoknak a korszakoknak a históriáját, amelyeket sok-sok nemzet naptárán piros betűkkel jelölnek meg.
Ahogy onnan az iskolapadból szemléltük, megállapodott, statikus valaminek tetszett a történelem, amelyet teljességgel kialakítottak világháborúk győztes hatalmai. Ha fülünket szakadár gondolkodású egyének ilyen-olyan megjegyzései ütötték meg, hittük is, meg nem is, hogy valaha a legkisebb mértékben is igazuk lehet. És lám, röpke idő alatt úgy megváltozott Európa keleti felének térképe, a nyugatinak pedig lakossági összetétele, hogy ráismerni alig lehet. Ráismerni a saját világunkra…
Hogyan tekinthetünk most a jövő felé, magyarjai egy kornak, amelyben leküzdhetetlen járványok árnyékában és értelmetlen háborúkban értéke veszett az emberi életnek, tisztességnek, becsületnek? Mi látható ott túlnan a „mai történelmen”, a XXI. század bugyraiban? Iskolái, egyetemei, színházai, művelődési egyesületei a délvidéki magyarságnak, amelyekből boldog emberek kacagása szűrődik ki? Egészséges, életvidám gyermekek futkároznak majd a bejárati ajtók körül, és magabiztosan lépnek be a tiszta szellem világos termeibe?
És mégis: egy kis nép ünnepeinek híre messzire jutott el térben és időben, Nobel-díjasainak száma a nagy népekével vetekszik, és Petőfi Nemzeti dala ott olvasható ezer nyelven a világ régi és új tankönyveiben. S amikor vele tájunk embere átjárni szeretné a mai kor lépten-nyomon lába elé rajzolt határait, sokan tartanak vele. Tejtestvérei a szabadságvágyban, humanizmusban. Akik tanulni tudnak a történelemből.
