TELEFON. Kifejezetten kellemes olvasmány ez az igencsak keskeny, kicsiny méretű füzetecske: Zenta, Ada és Csóka telefonkönyve. Évszámmegjelölés: 1978/79. Többen is böngésszük. Megéri. Tízből nyolc személyt ismertünk/ismerünk, a családjukat, nagyjából tudjuk, merre laknak. Beazonosíthatóak. Holott a sorjázó nevekkel közel négy és fél évtizednyit utazunk vissza. Megszámolom, találomra az I betűsöket. Ezekből Zentán (beleértve Felsőhegyet, Bogarast, Kevit és Tornyost) 35 volt, Adán (Mohollal együtt) eggyel több, Csóka körzetében (Csóka, Hódegyháza, Padé, Tiszaszentmiklós, Egyházaskér, Szanád, Feketetó) mindössze 9. Tehát a három községben összesen 80. Pedig akkor még nem létezett mobiltelefon. Meg számítógép sem.
Ma csak Zentán 282 I betűvel kezdődő név száma található meg az újabb, másfél évtizeddel ezelőtt kiadott vaskos telefonkönyvben. Jó részükről azt sem tudom, kicsoda. Egy tárcájában Nagy Lajos említi, hogy egy-egy város lakossága húszévente kicserélődik. Ma már talán ennyi idő sem szükségeltetik.
SZAVAK. Szórakozásból heteken át feljegyeztem, ha valamely szó szinte meghívta a hasonlóját, bár értelmük éppen eléggé eltérő. Afféle furcsa szópárok gyűjteményét hoztam így létre, mígnem rá nem untam. Mert mihez is kezdjünk például egy ilyen tandemmel, hogy: holott – halott; fogadósnő – fogdosónő; esztéta – aszkéta. Egy ideig mégis megkegyelmeztem, sajnáltam például eldobni a következőket: részleges – részeges; buzdító – pusztító; egerésző – agarászó; csökevény – szökevény. És megint más az, ha valaki ártalmas vagy értelmes, szavazott vagy havazott; s lehet, valaki a magány miatt lesz vagány. Mikor jobb egy államforma: ha archaikus, vagy ha anarchikus? A következőben viszont mintha létezne valamilyen szakralitás, rejtélyes összefüggés: humusz – himnusz.
A szavakra természetesen továbbra is odafigyelek. (Mi mást tehetnék?) Olykor azok maguk jelentkeznek. Sőt, dörömbölnek! A Kossuth Rádió egyik reggeli műsorában arról folyt a beszélgetés, hogy a falvakban, tanyákon sok kút van használatban jóváhagyás nélkül. A szakember ezt követően valahogy így fogalmazott: „A megfelelő engedély kérelmezésének elmulasztása esetén ezeket a kutakat el kell tömedékelni.” Mondhatta volna azt is, hogy a jogtalanul fúrt kutakat be kell tömni – de az nem lett volna eléggé szakszerű meg hivatalos. Így viszont már szinte érezzük a szó döbbenetes erejét, s számunkra megvilágosodik: ezekből a kutakból bizony egy csepp, annyi sem szivároghat elő – ezeket aztán rendesen eltömedékelik! Olykor meg a fülünket lenne jó eltömedékelni. De megteszi Ady Endre egy verssora is: „Fülembe forró ólmot öntsetek...”
ISMERKEDÉS. Akkor még újdonságnak számított, hogy lányok állnak az út szélén. Egyet felvettem, gondolván, stoppol. Aztán megkérdeztem, mi érdekli – reménykedve, egy kicsit beszélgetünk majd közéletről, irodalomról. – A szex és a kaland! – mondta határozottan, s még feljebb húzta amúgy is igen rövid szoknyácskáját. – És téged? – érdeklődött szinte azonnal. – Az erkölcstan meg a Biblia – válaszoltam félszegen, szabadkozva –, otthon vár a család, vasárnaponként pedig templomba járok.
Szánakozva nézett rám. A következő kanyar után intett, álljunk meg. És kiszállt.
TISZTVISELŐNŐ. Többen várakoznak, még mindenki türelmes. A tisztviselőnő a körmével vacakol, telefonál, eltűnik, megint telefonál. Hosszan, kedélyesen. A növekvő sorban állók zsongani kezdenek, az egyik végképp kifogy a béketűrésből, s hangosan odamond valamit. A tisztviselőnő lassan felemeli a fejét, majd a telefonba ilyképpen fordul beszélgetőtársához, közvetítve a történéseket: „Egy ügyfél nem bír magával”.
TÖRTÉNELEM. A rengeteg befutó információ mind kevésbé teszi lehetővé, hogy átgondoljuk a dolgokat. Pedig ha ebbe belenyugszunk, akkor előbb-utóbb azt gondoljuk, amit gondoltatni akarnak velünk. S lám, még egy történészt is megkörnyékez a kétely. Aki szerint komoly szakadék tapasztalható a történelmi szereplők szándékai és a megvalósulás között. Tehát többnyire mást és másként akartak, aztán sikerült, ahogy sikerült. Lett valami, utólag azt tüntetjük fel megtörtént valóságként, aköré épülnek fel a különféle legendák, ám „ha lebontjuk a nosztalgiát és a fantáziát a mítoszt szülő visszaemlékezésekről, akkor döbbenten vesszük észre, hogy minden másképp volt”. A valódi csapda a történész számára nem más, mint annak felismerése, hogy az éppen zajló események még nem kiszámíthatóak, egyelőre nem dőlt el, ki a rossz és ki a jó fiú. Amikor viszont lezárultak a dolgok, már a morális ítélet is megfogalmazható, utólag minden logikusnak tűnik, s nem derül ki, néha a véletlenen, az egykori „hősök” rögtönzésén, apróságokon múlott, hogy a cselekmény nem más irányba tolódott el. A történelem ítélőszéke tehát nem tévedhetetlen.
Jó tudni ezt is. Ha még nem tudtuk volna.
