Kettős jubileumot köszöntünk mélységes tisztelettel, végtelen nagyrabecsüléssel a délvidéki magyarság színművészetét meghatározó nagy egyéniségének, legendás alakjának, Garay Bélának, a születése 125-ik és halálának 35-ik évfordulója alkalmából rendezett ünnepi eseménysorozattal.
Béla bácsi, mert mi csak így neveztük, nemcsak ott, szülővárosában, Szabadkán, hanem mindenhol itt a Vajdaságban, sőt a Drávaszögben is a közvetlen, egyszerű nagy művészember, mindannyiunké volt!
Béla bácsi 1913. augusztus 14-én lépett, immáron mint hivatásos színész, a világot jelentő „deszkákra”, a Lila dominó című operettben.
1954 februárjában, a szabadkai Népszínház bemutatta L. Hellmann Kis rókák című színművét, amelyet Béla bácsi rendezett és a férfi főszerepet is ő játszotta el. Béla bácsi ezzel a darabbal ünnepelte színházi működésének 40. évfordulóját, egyben ezzel a darabbal búcsúzott el végleg hűséges közönségétől (de nyugdíjaztatása után is fáradhatatlanul munkálkodott színjátszásunkért).
A kulisszák világában című önéletrajzi kis formátumú kiadványában olvasom az említett bemutató utáni ünnepséggel kapcsolatos néhány soros megjegyzését: „Számomra az ünnepség legmeghatóbb jelenete az volt, amikor nyolcéves unokám, Lacika lépett ki az ünneplők sorfala mögül elém és gyönyörű verses köszöntővel csalta ki könnyeimet.”
És még néhány sort idézek Béla bácsi önéletrajzi kiadványából: „Ötvenhét esztendeje, hogy a szini pályára léptem… Ma is szeretem ezt a pályát, szeretem a munkát, a színházat. Nehéz volt megválni ettől a varázslatos világtól. Édesapám, aki ellenezte, hogy a szini pályára lépjek, most, csaknem hat évtized után, néha megjelenik álmomban, jóságos szemével kutatva rám néz és megszólal:
– Nos, fiam érdemes volt?
Én pedig ma sem tudok neki mást válaszolni, mint ezt:
– Igen, apám, érdemes volt!”
Azonban, ha Béla bácsi azt hitte, vagy legalábbis remélte, hogy nyugodt, békés nyugdíjas napok várnak rá, akkor tévedett. Sajnos tévedett! Ugyanis azokban az esztendőkben jelent meg Szabadkán Ristić „úr” és egyszerre minden megváltozott abban a csendes, büszke városban, Szabadkán. És nemcsak első, akkor 40 éves hivatásos színházunk lassú, de tudatos „lebontása”, megsemmisítése döbbentette meg a színházunk iránt végtelenül ragaszkodó, hűséges szabadkai közönséget, hanem a nagy múltú, a XIX. században épült, és mindenképpen felújításra váró színházépület lerombolása, a földdel való egyenlővé tétele is megdöbbentette őket!
Emlékszem még arra a megrázó, nyílt levélre, amelyet röviddel a halála előtt, a mi Béla bácsink, színjátszásunk nagy öregje intézett a Szabadkai Műemlékvédelmi Intézethez (két évtizeddel a színházépület tényleges lebontása előtt). A levél zárósorait idézem: „A város polgársága, színészei és színházi alkalmazottai nevében kérem Önöket, tegyenek meg mindent, hogy egyesek romboló terve ne sikerüljön és színházépületünkben unokáink, dédunokáink is előadásokban gyönyörködhessenek és hála telt szívvel gondoljanak azokra, akiknek mindezt köszönhetik. Madách Imre gyönyörű szavaival zárom soraimat: Ember küzdj és bízva bízzál!” Igen! Így írt akkor, több mint 35 évvel ezelőtt, Béla bácsi, a görcsös ragaszkodás erejével, hogy figyelmeztessen, hogy felrázzon bennünket, ugyanis az a nyílt levél nekünk is szólt, mindannyiunknak! Ugyanis azt a bizonyos „szakvéleményt”, amely egyszerűen „halálra” ítélte az épületet, hiszen annak teljes lebontását sürgette, megkérdőjelezni nem lehetett. Legalábbis úgy látszott! Pedig Béla bácsi nyílt levelében az is ott volt, hogy: „Ez az alapjában, stílusában monumentális épület egyik kiemelkedő dísze a város egyre szépülő, mindinkább kulturális külső nyerő főterének, amelyre méltán büszke városunk minden polgára. Ennek a klasszikus kort idéző épületnek a lebontása és esetleges stílusát megtörő átalakulása merénylet lenne a tervezett városszépítés ellen.”
Sajnos, Béla bácsink nem érte meg, nem juthatott el hozzá az a hír, amely szerint hamisítvány volt az a bizonyos „szakvélemény”, és hogy a város ismert, jeles szakemberei egyértelműen megállapították, hogy az épület igenis rendbe hozható anélkül, hogy előtte a földdel egyenlővé tegyék.
Nem érhette meg, mivelhogy 35 éve elment Béla bácsi. Elment az az igazi, nagy művészember, aki nemcsak ott, a színpadon élt, hanem annak is élt, egész valójával! És az a nagy művész mindig csak a jót, az igazat kereste.
Bevallom őszintén, hogy jóleső érzéssel veszem tudomásul, hogy vannak még, akik a mi szellemi értékeinket, szellemi életünk gyöngyszemeit nem sietnek a feledés süllyesztőjébe söpörni, hanem érdemben, igaz, őszinte tisztelettel szólnak mindazokról, akiknek szellemi öröksége ezt a mi szürke kis világunkat beragyogja. S ezt ezúttal is igazolják, amikor mélységes tisztelettel, megbecsüléssel fejet hajtunk színművészetünk felejthetetlen, legendás, igaz művészemberének, Garay Bélának, a mi Béla bácsinknak az emléke előtt.
