Pap Éva szegedi írónő második könyvét már meg lehet vásárolni, akár Szabadkán is. A civilben lakberendező, lelkében talán mindig is író férje családjának pincében talált és féltve őrzött leveleiből rakta össze a kirakós darabjait és írta meg az első, Szabadkán játszódó, helyi színekkel telített, szeretnivaló könyvét. Nem is kellett sokat várni, épp egy év telt el, és már a második könyv is sikert sikerre halmoz, amely önálló történetként, de az előző folytatásaként is olvasható. Hogy ne szpojlerezzek, de azért kicsit érintsem a történetet, annyit érdemes elmondani, hogy a félig Szabadkán, félig Szarajevóban játszódó történetben ismét a szerelem és a döntéshelyzetek játsszák a főszerepet, közbe átadva a kor szellemét, a helyek élethű leírását is, egy szépen megkomponált, fordulatokkal teli történetet tarthat a kezében az olvasó, aki garantáltan elfelejti a napi gondjait, ha olvasni kezdi Pap Éva szép nyelvezeten írt regényét, de az is megtörténik, hogy menet közben fellelheti saját dilemmáit is. Az írónő pénteken indul nálunk könyvbemutató körútjára, előtte azonban beszélgettünk a Mielőtt lemegy a nap című kötete kapcsán.
Még nincs egy hónapja sem, hogy megjelent a könyv, máris tele van vele az internet. Hogy sikerült ezt elérni?
– Úgy vélem, hogy azok az olvasóim, akiknek tetszett az első könyvem, ők már várták. Az Álomgyár Kiadónak hálás vagyok, mert sokat tesznek azért a háttérben, hogy a könyv „látható” legyen, és én is igyekszem, hogy a közönségem ne tévesszen szem elől engem. Az is felmerült, a most megjelent Mielőtt lemegy a nap című könyvemből adódóan, hogy más hangvételű, a szerelmi kapcsolatokon túl egyéb, komoly kérdéseket is felvet, és ez esetlegesen egy más típusú közönség számára is érdekes lehet. Ezen is sokat dolgozom.
A visszajelzések és a példányszámbeli fogyás alapján mit lehet elmondani, milyen fogadtatásra talált a második könyve?
– Azt tudom, hogy a nagykereskedők az idén több példányt rendeltek, mint amellyel tavaly indultunk, de a számokat ennyi idővel a megjelenés után még nem látjuk. Valamilyen támpontot az is jelenthet, hogy három héttel a megjelenés után a könyv már felkúszott a Bookline top 50 listára, de ez igazából a megvásárolt volumenre enged következtetni. Az olvasók visszajelzése az, ami legjobban számít, amiből már érkezett is néhány. Ezek mind azt mutatják, hogy ezúttal sikerült egy érzelmi hullámvasútra felültetnem az olvasókat, amely arra sarkallja, hogy egy picit lassabban olvassák, elgondolkozzanak rajta, és azt mondják, hogy a történet megérinti őket és mély benyomást hagy bennük.
Mekkora volt a nyomás, egyáltalán annak érezte-e, hogy az elsőhöz hasonlóan jót vagy talán még jobbat írjon?
– A nyomás az inkább önmagammal szemben volt. Az És újra felkel a nap tagadhatatlanul a múlt év egyik romantikus sikerkönyve volt, és mint első könyv, a maximumot kihoztam magamból és beletettem a legtöbbet, amennyire csak képes voltam. A másodikat már az első tapasztalataival a hátam mögött írtam. Mégis előfordult, hogy elbizonytalanodtam, de voltak olyan barátaim, akik megerősítettek abban, hogy a második épphogy a korábbi tapasztalatok miatt csak jobb lehet.
Hogy érzi, sikerült, esetleg túl is szárnyalta, Ön mint az író, hogy véli?
– Egyértelmű a szakmai fejlődés, ezt éreztem is miközben írtam, és nagyon örülök, hogy vannak olyan olvasóim, akik ezt észrevették és jelezték is.
Az elsőnek akár folytatásaként is lehet olvasni, hiszen a történet folytatódik, csak már az utód szemszögéből?
– Megtévesztő lehet, hogy az első az ötvenes évek elején marad abba, és a második nagyjából akkor folytatódik. De ennek az a magyarázata, hogy jó volt nekem ott ragadni abban a világban, és volt még mondanivalón, és azt már az előző könyvem megírásakor eldöntöttem, hogy annak a történetnek ott a vége és nem lesz folytatása. A Mielőtt lemegy a napnak viszont lesz.
Önmagában is megállja a helyét, anélkül, hogy ismernénk az előzményeket, ezt is szem előtt tartotta?
– Míg a Mielőtt lemegy a nap főhőse Mijo a napjainkban meséli el életének meghatározó történéseit és dilemmáit, azon keresztül az ’50-es, a ’60-as és a 70-es évekbe kalauzolja el az olvasót, aki így a Titói érába, annak viszontagságos eseményeibe is betekinthet. Mijo története a könyvben ugyan véget ér, de miután a fia, Marko hasonló vagy talán még nehezebb szituációba keveredik, az ő történetét egy másik regényben követhetik az olvasók. A kettő önmagában is megállja a helyét, de mivel apa és fia kapcsolat van a két főhős között, ilyen szempontból a két történet néhol összefonódik.
Némileg elszakadtunk Szabadkától, de azért vissza-vissza kacsintgatunk. Az utóbbi időben mennyire változott meg, a könyvek megjelenése óta, a viszonya a várossal?
– Szabadkát lehet nem szeretni? Továbbra is imádom. A kapcsolatom még szorosabb lett. Az És újra felkel a napnak köszönhetően rengeteg olvasót, ismerőst, barátot és segítőt, köztük médiaszakembereket, színészt köszönhetek a városnak, és hálás is vagyok ezért. Sőt azon tevékenykedem, hogy az ottani, a vajdasági, illetve még tágabban a délszláv kultúrát közvetítsem idehaza, hogy mind többen ismerjék meg. Szabadkára eddig is úgy mentem, mintha hazamennék, és ezután is így fogok. A könyveimnek pedig ez a város az origója és ettől nehezen is tudok elszakadni. Úgy érzem, hogy lesz ott még téma, ami majd papírra kívánkozik idővel.
A történelmi háttérbe is ad némi bepillantást. Kutatott, tanult, esetleg a férje elbeszéléseiből vagy honnan szerezte az információkat erről az időszakról?
– Egy szabadkai születésű férj, ha több, mint húsz éve nem is él a városban, de a család, a gyerekkora, a korai fiatal évei és az emlékei elválaszthatatlanul is odakötik. Ezek az emlékek gyakran előjönnek, és ha ő nem is veszi észre, amikor ezeket egy-egy étkezés közben elmeséli, én jegyzetelek magamban, és ezekből az információkból is merítek. A Mielőtt lemegy a napnál, főleg az ’50-es és a ’60-as évekre ha gondolok, ott ennél többre volt szükség, és megint oda lyukadok ki, hogy rengeteg apró részlet került bele a könyvbe, amit nem lehet az interneten megtalálni. Olyan emberre tapasztalatára volt szükségem, aki akkor élt. Az első könyvemhez kapcsolódóan ismerkedtem meg Arnold Ernővel, aki Szabadkán ismert fényképész volt, és neki rengeteget köszönhetek. Hosszasan leveleztünk, sőt személyesen is felkerestem a nyáron, és nagyon hálás vagyok neki a felbecsülhetetlen értékű információkért, amivel engem segített.
Járt Szarajevóban? El kell ahhoz menni a helyszínre, hogy hiteles képet tudjon róla adni?
– Szarajevóban rengetegszer jártunk a könyv írását megelőzően, de akkor egész más szemmel tekintettem rá. Tavaly előtt ősszel azonban nyolc napra azzal a céllal utaztam el a férjemmel, hogy akkor nem turistaként, hanem szarajevóiként éljünk ott egy kicsit. Felkerestük a regény helyszíneit, az akkori gazdasági egyetem épületét, alaposan megnéztem a hidakat, a város legapróbb zugait, az embereket, rögzítettem a hangulatot, az ízeket, az illatokat, megismerkedtünk emberekkel, akiket szintén arról faggattam, milyen volt az élet 50-60 évvel ezelőtt. A könyvtárba is beiratkoztam, hogy kutassak, de sajnos akkor „esett le”, amit már előtte is tudtam, hogy a nagykönyvtáruk anyagának nagy része megsemmisült a délszláv háborúban, és féltve adták ki azt az egyetlen képes albumot, amely megmaradt. Abban láttam az emeletes angol buszt.
Melyik város áll közelebb a szívéhez, Szabadka vagy Szarajevó? Mutatnak bárminemű egyezést?
– Szarajevó esetében nem érzem soknak a négyszáz kilométer távolságot. Az ott töltött nyolc nap nagyon belém vésődött. Azok a részletek, amelyek megjelennek a könyvben, nagyon élesen itt vannak még mindig bennem. Vágyom vissza, és lehet, furcsán hangzik, de szeretném a könyvet „hazavinni”, vagy a könyvnek megmutatni Szarajevót is, hiszen a cselekmény jelentős része ott játszódik. A két város annyiban hasonlít, hogy mindkettő rabul ejtett a varázslatosságával, és hogy mindkettőben mindig keresem és látom a múltat, habár másképpen. És az is közös, hogy mindkettőben fantasztikus csevapot lehet enni, és burekot, ami más, de mindkét helyen isteni.
Ez a történet is a levelek és a feljegyzések alapján íródott? Mekkora a fiktív rész?
– Itt sok ember sok apró történetéből lett összegyúrva a történet. Azon sokat gondolkodtam, hogy mi igaz, mi fiktív, és arra jutottam, hogy a sorokat nézve már magam sem tudnám elválasztani ezt a kettőt. Az írás során csak a történet érdekelt, hogy érdekes legyen, ragadja magával az olvasót. Talán ezúttal igaz az, hogy a cselekménynél egy kicsivel nagyobb súlyt kapott a dolog lélektani része, az emberi lélek működése, a dilemmák, a lelkiismeret. A birtokomban levő korabeli levelekből továbbra is azokat az információkat emeltem ki, amelyek a hétköznapi életmóddal összefüggésbe hozható szokásokat, hangulatokat, lenyomatokat tükrözték.
Itt is a szerelmi háromszög egy másmilyen formája, de megjelenik? Miért ez foglalkoztatja, mint visszatérő motívum?
– Azt már valahol régen kimondtam magamban, hogy valamennyi regényemben a szerelemnek jelentősége lesz. Olyan ez mint, amikor valaki gyerekkorában éhezik, éhezik valamire, és aztán amikor már nem kellene, akkor is mohó. A szerelmi életem legtöbb esetben a reménytelen kapcsolatokról szólt, talán ez lehet az oka, hogy ennyire foglalkoztat ez a téma. A szerelmi háromszög csak egy ráadás, ami bonyolítja az ember amúgy sem egyszerű lelkivilágát, amelyre sok példát láttam életemben. Tény, hogy ezúttal nem ez a fő szál. Tagadhatatlan, hogy itt megjelenik egy újabb nem szokványos szerelmi háromszög, talán több is. Bizonyára láthattam vagy hallhattam olyan eseteket, amelyek ha nem is voltak egyértelműen azok, de lehetett belőlük erre következtetni. És mint író, főleg, akit a lélek dolgai minden másnál jobban foglalkoztatnak, rengeteget gondolkodom ezek miértjén és motivációján.
Élet és halál ura az író. Mennyire másíthatta meg a történeteket és mit szeretett ebben a történetben?
– A cselekmény fő váza elejétől megvolt, de elég hamar jött egy pillanat, amikor a történet elkezdte írni magát, és én bizonyos keretek között hagytam. Rengeteg régi jugoszláv filmet néztem meg, amely ezekben az időkben játszódnak, és nagyon tetszett mindegyikben, ahogy egyidejűleg megjelenítették az élet keserűségét, a rendszer ellentmondásait, sokszor humorral fűszerezve. Ilyen filmek voltak a Sjećaš li se Dolly Bell, vagy az Otac na službenom putu, Samo jednom se ljubi... Ezek nagy hatással voltak rám, és elégedett voltam, amikor idehaza egy írótársam, aki olvasott részleteket a regényből, ezt észrevette. Ha a szereplőket veszem sorra, a történetben nagyon szerettem Medát, de különleges számomra Ceco Terzin alakja és a másik nő, Vera is.
A szerelem a kulcspont, annak bonyodalmai, mélységei, Ön is érzelmes fajta, vagy miért épp ehhez a témához nyúl mindig?
– Valószínűleg arról van szó, hogy nehéz önmagamból kivetkőznöm, és nem is akarok. Az érzelmek mindig elsődlegesek voltak az életemben. Sokkal gyakrabban hagyatkozom az érzéseimre, érzelmeimre, mint az eszemre. Nekem ez sokszor bevált. Ezért lehet az, hogy a karaktereim lelki életét sem tudom figyelmen kívül hagyni. A könyv valószínűleg az olvasót is valamilyen szinten rákényszeríti, hogy nézzen szembe önmagával, a saját érzéseivel. Csak mostanában gondoltam bele, és lehet, hogy ez valakiknek nem túl kellemes, és csak az a kérdés, hogy az olvasás közben valaki kinyitja a szívét vagy sem, azzal a lehetőséggel, hogy lehet, fájni fog. Én azt mondom, néha kell, hogy egy kicsit fájjon a szív.
Hogyan ír egy mai író, mik a rituáléi, mikor van ideje, hogy történik?
– Éjszaka írok, és ennek azaz egyszerű magyarázata, hogy este már minden elcsendesedik körülöttem, és akkor szabadon áramlanak a gondolatok, és amikor lefekszem, gyakran az agyam tovább dolgozik egy jeleneten, amit aztán másnap napközben még érlelek, ameddig kell, aztán újra várom, hogy este legyen és folytathassam. Lassan írok, egyszerre keveset. De azt mindig kijelölöm, hogy nagyjából mikorra szeretném befejezni a kéziratot, és onnan visszaszámolok, hogy akkor egy nap mennyi szöveget kell megírnom. Ha nem sikerül, persze, akkor sincs baj, van amikor meg több lesz belőle.
Lesz folytatás?
– Ennek a történetnek lesz egy második része, amit már az előbbiekben említettem, de ahhoz, hogy az hiteles legyen, jó mélyre kell merülnöm a saját múltamban, és az még az eddigieknél is nehezebb lesz. És aztán jöhetnek a következő történetek.
