Jött is a levél azonmód a tapasztalt idősebb testvértől: „Zoltán, kívánom, parancsolom, hogy itt hagyd ezt a helyet. Légy okos, célod nem lehet ilyen ártatlan kisleánnyal. Hallgass rám! – Kerülj el messze innen! Paszkán megválasztatlak” tanítónak. A kismester azt felelte, nem megy sehová, neki itt hivatása van. Pedig a faluban „már foszlott az olcsón jött dicsőség, kopott a jóhír színes palástja”. Mert furcsa valami ám a paraszti nép észjárása, különösen akkor, „ha leányról van szó! És ha kaputos ember a kotnyeleskedő… Mert az még csak érthető, ha cicázik a leány valakivel, de az a maga fajtájából való legyen. Nem pediglen kaputos ember. Az csak körülfonja a csacska fehérnépet a szerelem fonalával, és rabul ejti, és szívja ajkáról a mézet, míg jól nem lakott. Akkor aztán vigyék a koncot, nem kell többé. Megmarad a csúfság, a szívfájdalom”.[1] Nem telt bele egy hét, s már fogcsikorgatva beszélt róla a falu, hogy az övék a világ leghitványabb tanítója. Mézes ugyan a beszéde, de eb, aki elhiszi a szavát. Azért nem issza a bort, mert az már gyenge a torkának, csak a pálinkát, azt igen. Az iskolában pedig üti-veri a gyerekeket, ahelyett, hogy a jóra tanítaná őket. Meg aztán pogány is! Hiszen senki sem látta, hogy felöltöztette volna a plébános urat, amint tette azt rendre az öreg mester. Oda volt hát a népszerűség! És történt mindez akkor, „midőn a legnemesebb láng tüzelte munkára az öcsköst. Mikor vakon hitt, s dolgozni akart. Sokat, igen sokat akart dolgozni. Mikor soha nem lankadó fénnyel égett szívében a vágy, hogy boldoggá, okossá tegye a naiv falusi agyvelőket”. Zoltán érezve a közhangulatot, piruló arccal gondolt az egykori szép napokra, s gyűlölettel, undorral fordult el a valóságtól. Most már ő is úgy gondolta, el innen, minél messzebbre, hogy még a hírét sem hallják soha többé a falunak. „Óh, de rút is a falu az ő sajátos pszichológiájával! Hány nemes, tettre kész erőt sorvaszt el, s hány meleg lelket dermeszt meg a rút közvélemény szülte májusi fagy.” S amikor végre bejelentette, hogy elmegy, a háta mögött összesúgtak a falusiak: „Jobb is, eleget hizlaltuk már!”[2] Volt, aki tudni vélte, a plébános úr küldte el, mert istentagadó volt. A szlavóniai tanítók közül soha, senki nem festett oly komor képet a falusi társadalomról, mint tette azt Kontler Gyula a Népszerűség című elbeszélésében.
A lelketlen madár
Sírt a falu, zsolozsmákat énekelt a nép
Hasonlóan komor, szinte balladás történet Kontler Gyula Az isten madara című elbeszélése. Történt egyszer, hogy egy fekete taláros csóka csapdába került. Megszabadult ugyan, de megsérült a szárnya. Egy koldus talált rá, aki vándorlása során úgy mutogatta, mint a madarat, amelyet személyesen Szent Pétertől kapott. El is nevezte Isten madarának. Egyszer bekopogtatott egy gazdag úr házába, ahol a család az asztalnál ült, és ebédelt. Az úr azonban dühös indulattal kidobatta a koldust, aki futott is, amint a vén csontjai bírták, a kalitka a madárral együtt széles ívben perdült utána, s tört darabokra az árokparton. A madár „néhány pillanatig ostobán bámult az apró kavicsos udvaron. Esetlenül ugrott néhányat, aztán huss! – vidáman csattogtatta meg a két cirádás szárnyát, s szállt sebesen, föl, föl… A hűtlen, a lelketlen madár”.[3] Futott utána a koldus árkon, bokron át, s szólította, hívta síró szóval. De a madár csak repült föl, föl a magasba, s a falu végén megtelepedett a legmagasabb jegenye csúcsán, onnan hallatta a süvítő szirén hangját. Vészjósló énekét hallván „a rémült nép bűnbánóan a mellét verte. Vezeklést, penitenciát ajánlottak a vének. S a madár hangja egyre süvített. Rémesen süvített”. Másnap öt embert terítettek a fehér lepedőre, harmadnap hármat, ötödnap már tízet. Sírt a falu, zsolozsmákat énekelt a nép. „Az átok! Az átok, suttogták minden felé.” A hatodik napon, épp ebéd táján, arccal előre a padlóra zuhant Csajtváry Berci úr is, aki valamikor madarastól dobra ki a koldust, vörös vérhullám festette pirosra az arcát. „S künn sikongott a tarka madár. Még színesebben, mint a múlt napokban, újult erővel elkezdte rettentő dalát.”[4]
A Kusztorás uramról című elbeszélés hősében, Kusztorás uramban – akit valamikor a becsületes nevén még Bellainak hívtak – ifjúkorában dühöngött a dévaj derű, nem egyszer megtörtént, hogy hites társa otthon ontotta a könnyeit, míg ő Belováron a vásárban a szép hölgyek társaságában mulatott. Ilyenkor minden pénze elment szépasszonyra, csókra, borra. Ha vitája kerekedett a szomszédokkal a mezsgyéről, a pénz teli táskával vitte tőle az ügyvéd, s a költekező élet során az egyik darab föld a másik után telt meg adóssággal. Közben mellette két asszony is meghalt. Kusztorás uram lassan koldusbotra jutott. Történt egyszer, hogy az iskolás gyerekek találtak egy erszényt, három forint volt benne, s nyomban cukrot, meg fanyelű bicskát, kusztorát vettek a pénzen. „Én vesztettem el a pénzt! – hazudta Bellai a tanítónak, s összeszedte a maradék cukrot a kusztorával egyetemben.”[5] Rajta is maradt a kusztorás név örökre. Évek múltán, ha láttak az utcán egy aszott, töpörödött emberkét, utána kiabáltak a gyerekek: „Elfogyott a kusztora már, Kusztorás bácsi?”
Megindítóan szép karácsonyi történetet mondott el Négy szegény című elbeszélésében a szerző. Egy gyűrött, sápadt arcú ember, Karakó Pétör ölbe vette két rongyos porontyát, szemébe nézett a vele szemközt ülő az asszonyával, s így szólt: kedves szógáim, ma lakodalmat tartunk. Majd kés után nyúlt, és elvágta a kendermagos tyúk nyakát. Az ínség idején, az egyedüli jó barát, „felborzolt tollal, elernyedt nyakkal került a házba, s apró vörös csillagokat festett a padlón aláhulló vére”. Karakó Pétör mégiscsak okos és tréfás kedélyű ember, meg hatalmas is. „Hatalmasabb a Balsorsnál, aki egyszer régen fekete irónnal írta meg, hogy Karakó Pétör, aki születik itt és itt, éhen vesszen emiatt, s nem is egyedül, az asszonnyal, két lázas szemű porontyával.” A gazda csíkos, fehér terítővel leterítette az asztalt, „anyáskodó gonddal törölgette a virágdíszes cserép tálacskákat; jobb időkből maradt feszületet tett az asztalra, ami durva fehér fonállal volt körülkötözgetve. Különben lepottyant volna róla a töviskoszorús Isten ember”.[6] A két gyermek, Palkó és Veronika döbbenten nézték a szegényes feszületet, mindketten megsajnálták Jézus megkopott testét. Ebéd után mindketten elmentek a templomba, hosszan ácsorogtak a betlehemi jászol előtt, megcsodálták a fényes Jézust. Palkó azután egy óvatlan pillanatban ellopta a jászolban fekvő Megváltót. „Apának, anyának viszik a Jézuskát, aki ó, a kegyetlen – nem ment el hozzájuk, mert nagyon szegények.” A posta előtt azonban, ahol széles ívben kanyarodik az utca, Palkó futtában megbotlott, elvágódott, és a kezében tartott kis Jézus ezer szilánkra tört. „Otthon ekkor sóhajtott az anyjuk: – Talán még a Jézus segít.”[7]
Mielőtt azonban akár a sötét emberi ösztönök, akár az elszaba- dult rontás írójának vélné az olva- só Kontler Gyula elbeszélőt, a Julián- tanító váratlanul új arcát is meg- mutatta, Horogh Anna című elbeszélésében a tisztességes emberi érzések igazi fényét csillantotta meg. Horogh Anna pirospozsgás arcú öregasszony volt, a szobájában ült, és a memoárját rendezte. Fekete gyászruhát viselt, haja olyan volt, mint a szűzfehér hó, ébenfekete szemében mély tüzek lobogtak. Otthonában régi életének kedves emlékeit őrizte, majolika vázában „boglyas krizanténumok pompáztak a csipkefüggönyös ablakban”. Előtte az íróasztalon a boldogult tiszteletes úr kedvenc írásai, könyvei, bronz oroszlánfőbe helyezett tintatartója, mellette a toll, „mintha várná, hogy a gazda végig szántson vele a fehér papírlapon”. Az asztal melletti könyvszek- rényen a modern irodalom magyar, német, francia nyelvű remekei, egy kisebb szekrényben teológiai művek sorakoztak. Anna a kéziratok fölé hajolva „helyenként ibolyakék sorokat szögelt a fekete tintával írott betűhalmaz közé.
[1] Kontler Gyula: Népszerűség II.; Szlavóniai Magyar Újság, 1913. április 6. 3. p.
[2] Uo. 4. p.
[3] Kontler Gyula: Az isten madara; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. március 22. 3. p.
[4] Uo. 4. p.
[5] Kontler Gyula: Kusztorás uramról; Szlavóniai Magyar Újság, 1911. április 23. 2. p.
[6] Kontler Gyula: Négy szegény; Szlavóniai Magyar Újság, 1914. január 18. 2. p.
[7] Uo. 3. p.
