A korabeli Horvátország határa észak felől a Száva volt, dél felé pedig egészen a tengerig terjedt; így tehát a horvátok a hegyek közt, a tengerparton alkottak maguknak országot, amely horvát királyságként 910–1091 között, majdnem két századon át létezett. 1091-ben László király meghódította a horvátok országát, de csak a Szávától északra fekvő, erdős, s elhanyagolt vidéket fűzte Magyarországhoz, a többi területeket meghagyta szabadnak. Hogy megerősítse a kereszténységet, a sűrű erdők, és a „rengeteg mocsarak” között 1093-ban megalapította a zágrábi püspökséget. „A püspöki várat erős fallal, s tornyokkal veszi körül, tövében sáncokat hányat (sánc=greb; innen Za-greb), s javadalmakkal ellátva, kötelességévé teszi a körös-körül lakó pogányság megtérítését.”[1] Kálmán király 1102-ben megerősítette László örökségét. Utódai, az Árpád-házból való magyar királyok a szokásjog alapján legidősebb fiukat „dux totius Sclavoniae” azaz „egész Szlavónország hercege”, vagy „horvát, szlavón, dalmát herceg” címmel tették meg horvátországi helytartójuknak. Az Árpád-házi királyok idejében Horvátországnak (Croatia) csak a Kulpától délre fekvő részt nevezték, „a tőle északra fekvő föld a Dráváig Szlavonia; míg a ma Szlavoniának nevezett terület akkor még közvetlen része volt az anyaországnak. Dalmácia néhány városból és szigetből állott.”[2]
A mohácsi vész után Szlavónia nemesei Zápolya Jánost ismerték el fejedelmüknek, míg a Kulpán túl fekvő Horvátország Ferdinándhoz csatlakozott, akinek azon a vidéken már II. Lajos korában erős várai voltak, ahonnan a bécsi udvar az egész határvidéket katonailag megszervezte. A török csapatok folyamatos betörései elől Horvátország lakossága észak felé a Száván, a Kulpán, olykor a Dráván túli területekre menekült. A Kulpán túli területeken már a vármegyék sem léteztek, „csak a három Szlavon vármegye: Zágráb, Varasd s Kőrös állottak fenn. Ide szorult a horvát lakosság is; elkezdték a területet Szlavonia helyett Horvátországnak nevezni.”[3] A Zrínyiek korában, a török háborúk idején azután Horvátország „alig létezett már a Kulpa, Száva mellékén; legnagyobb része a határőrvidékhez tartozott, melynek uralma német tisztek kezében volt.” Területeikre sok, a törökök elől menekülő görögkeleti szerbek – az ú. n. vlahok – telepedtek, hatalmas feszültséget hozva az őslakosság soraiba. A határőrök is teljesen elvadultak a harcok közt, sokan szabad hajdúk, haramiák lettek, s szerte kóboroltak az elvadult vidéken.
A háborúk lezárása után a törökkel 1699-ben Karlócán megkötött békét követően Szlavóniát – amely a török hódoltság előtt közvetlen része volt Magyarországnak – nem csatolták vissza az anyaországhoz, az országrész külön kormányzás alá került. Csak Mária Terézia idejében az 1741. évi országgyűlésen határozták el, hogy a három – Szerém, Verőce és Pozsega – alsószlavóniai vármegyét újjászervezve visszacsatolják Magyarországhoz. Ezzel egy időben az Udvar tervet dolgozott ki az évszázados háborúk során megsemmisült ország mezőgazdaságának, iparának és kereskedelmének újjászervezésére. Hogy megkönnyítsék a közlekedést, megépítették a tengerhez vezető Károly-, majd a József-utat. Fiumét, melyet addig Ausztria kormányzott, 1779-ben Mária Terézia, mint a Szent Korona különálló részét, Magyarországhoz kapcsolta; Zágrábban jogakadémiát és gimnáziumot, Eszéken, Fiumében, Pozsegán és Varazsdon pedig alsóbb iskolákat állított fel. II. Lipót idejében az 1790–1791-ben megtartott országgyűlés azután visszahelyezte jogaikba a vármegyéket is, a II. József idejében kötelezővé tett német helyett Horvátország területén újra a latin lett a hivatalos nyelv. Ezzel egy időben „a zágrábi akadémián tanszéket állítanak a magyar nyelvnek, s azt más horvátországi iskolákban is tanítják. A magyarokkal együtt így nyeri vissza szabadságát Horvátország is.”[4]
Az 1806 után, a napóleoni háborúban a Száván túl fekvő Horvátország elveszett, mi több: I. Ferenc az 1809-ben kötött béke során az osztrák tartományokból Krajnát és Karinthiát is kénytelen volt átadni Napóleonnak. E délszláv földekből a francia császár egy külön illyr tartományt alkotott, amely 1809-től 1814-ig létezett. Az idővel helyreállt béke idején a magyarok és a horvátok egyre határozottabban fölismerték az anyanyelv és a nemzeti hagyományok jelentőségét. A magyar rendek Magyarország területén a holt latin helyett a magyar nyelvet tekintették immár hivatalosnak, s ezt a társországoktól is határozottan megkövetelték. „Csakhogy ekkor már a hazánkban élő nemzetiségek közé is eljutott az önállóságra való törekvés gondolata. A horvátok ellenszegülnek annak, hogy a magyart, mint hivatalos nyelvet elismerjék.”[5] A horvátok és a szerbek körében egyre határozottabban fogalmazódott meg a Magyarországtól való elszakadás gondolata, és a Balkán-félsziget délszláv népeivel együtt egy nagy szláv birodalom megteremtésének szándéka.
Az illyrizmus eszméjének leglelkesebb hirdetője Horvátországban Gaj Lajos volt, akit a „könnyen lelkesedő délszlávok”, főleg az egyetemi ifjúság szívesen hallgatott, s aki lángoló szónoklataiban elhintette a magyarok iránti gyűlöletet. „A műveltebb társadalom is lelkesedik az eszméért; mind hisznek és bíznak a délszláv nemzetek egyesülésében.” Ezért történhetett, hogy 1848. március 25-ikén Zágrábban a magyar forradalommal szemben megalakult a horvát nemzeti bizottság, áprilisban pedig V. Ferdinánd király Jelasich József bárót nevezte ki Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok bánjává. Szeptemberben azután Jelasich bán seregével a magyar szabadságharc leverésére, magyar földre lépett, s a Muraközt Horvátországhoz csatolta. Perczel Mór ezredes azonban Ozora mellett legyőzte a horvátokat, s visszahódította a Dunántúlt és Muraközt. „Elpártolt a horvát a magyartól, kivel nyolc századon át egy táborban küzdött, s az osztrákokat segítette a magyar ellen, bízva abban, hogy önfeláldozásáért elnyeri jutalmát.”[6] Az abszolutizmus idején azonban a béke a horvátoknak sem hozta meg azt, amit tőle reméltek.
Az 1870-es években azután megkezdődött a katonai határőrvidék polgárosítása is, melynek során a közhivatalok irányítása újra polgári közigazgatás alá került. Horvátország területén tizenegy határőrezred volt: nyolc ezred a horvát területen, három ezred a Szerémségben állomásozott. „Ki eddig fegyveres határőr volt, lett békés földművelő, elnyerve azt a földet, mit addig vére hullásával, fegyverrel kezében védelmezett.” A határőrvidék ezredeinek lefegyverezése azonban korántsem volt konfliktusoktól mentes. „A határőrök (graničari) nem váltak meg könnyen eddigi életmódjuktól. Jellemző intézmény volt közöttük a házközösség, mit zadrugának neveztek. Eszerint a határőrvidéken élő határőrcsaládok egy-egy nagyobb birtokot nyertek a határ őrzése fejében, mely a család közös birtoka volt, s nem volt szabad eladniuk, fölosztaniuk. Célja az intézménynek, hogy a föld birtoka odakösse a határőrt, s a közös birtoklás lehetővé tegye a család férfitagjainak a házi gondoktól ment katonáskodást.” Éppen ezért a zadrugák föloszlatása nehezen és lassan ment. „Nehezükre esett a határőröknek, hogy ezután rendes adót kell fizetniök, amitől, mint katonák, eddig föl voltak mentve. Ezért folytonos zavargások vannak a határőrvidéken. Lázadásokkal kell megküzdeniök azoknak, akik a polgárosítás munkáját végzik.” 1871-ben Horvátországban súlyos fegyveres összetűzés volt a tisztek és azon katonák között, akik határőrök akartak maradni. Ebben az esztendőben két horvát végvidéki ezred területét csatolták az anyaországhoz, belőlük lett Belovár-Körös vármegye. A többi végvidéki ezred területét csak 1881-ben sorolták vissza Magyarországhoz, s ezzel ismét együtt volt „a magyar Szent Korona uralma alatt az a földterület, melyért oly sok vért ontottak hű fiai”.[7]
Az 1868. évi magyar–horvát kiegyezést követen Horvátország, mint Magyarország társországa a király által kinevezett bán vezetésével működött. Zágrábban tartották a horvát országgyűlést, a szábort, amelynek a hatáskörébe a belügy, az igazságügy, valamint a vallás- és közoktatás ügyének irányítása tartozott, kereskedelmi, pénzügyi és hadi ügyekben azonban a magyar országgyűlés határozott, hová a szábor 43 képviselőt küldött. Magyarországon a magyar–horvát közös ügyek intézését felelős Magyar Királyi Horvát–Szlavón miniszter végezte. Közigazgatás tekintetében Horvátország nyolc vármegyéből állt, mindegyik élén a főispánnal. A katolikus egyházat a zágrábi érsekség irányította, amely további két püspöki széket, a zenggit és a djakovárit felügyelte. Mellette Szlavónia területén a pécsi püspökségnek volt több plébániája. A görög-katolikusok (Diocesis Christiensis Ritus Slavonico-Orientalis) a kőrösi püspökséghez tartoztak, míg a görög-keletieknek főpapja a karlócai metropolita volt, amelynek Pakracon és Károlyvárosban volt püspöksége. A csekély létszámú protestáns lakosság felekezeti életét a magyarországi protestáns egyházkerületek felügyelték. Maga a tény, hogy Szlavóniában ugyan sokkal magasabb volt a lakosság életszínvonala, mint a horvát vármegyékben, hatalmas földterületek viszont megműveletlenül feküdtek, az 1880-as évek elejétől Magyarország déli vármegyéiből erőteljesen serkentette a magyar földnélküli tömegek bevándorlását, ami idővel újabb magyar–horvát feszültségek és konfliktusok forrását jelentette.
(Folytatjuk)
