Nyolc évszázad elveszített békéje

Sztárai Mihály és a Zrínyiek

A reformáció Horvát–Szlavonországban

A horvát történelem magyarországi bemutatásának újabb fejezeteként 1929-ben a Theologiai Szemle harmadik számában jelent meg Tarczay Erzsébet A reformáció Horvát–Szlavonországban című, ugyancsak az újdonság erejével ható tanulmánya.[1] Munkája egy évvel később, 1930-ban a debreceni Országos Református Lelkész-Egyesület kiadásában, önálló kötetként is napvilágot látott.  

Horvát–Szlavónországban a reformáció korántsem játszott olyan meghatározó szerepet, mint Magyarországon, jóllehet az új tanítás éppen a magyarlakta területeken, Dél-Baranyában, a Drávaszögben, a Vuka folyó mentén található ősi magyar településeken lelt a legbiztosabb otthonára. Csakhogy a protestantizmus Kórógy, Szentlászló és Rétfalu közösségének soraiban a magyar történelem, a magyar népélet részeként lombosodott ki, és teremtett ma is élő kultúrát. Tarczay Erzsébet tanulmánya bevezetőjében kiemelte: bár a horvátországi reformációnak azon a vidéken keletkezett a legnépesebb tábora, ahol a „legműveltebbek” voltak a papok, s ahonnan az „irodalmuk is kiindult”, elenyésző a maga korában keletkezett, forrásként fölhasználható irodalma, történetét az országgyűlés protestánsok ellen meghozott határozati, valamint a katolikus egyház iratai, a tiltó rendeletek, a püspökök és a kanonokok egyházlátogatásai során szerzett tapasztalatainak leírása, valamint a zágrábi püspökökhöz írt panaszlevelek, és – nem mellékesen – a megtért szerzetesek beszámolói alapján lehet összefoglalni. Megjegyezte: „A mai horvát történetírók nem említik szeretettel a reformációt, inkább a horvát nemzeti irodalom és tanügy történeteiben talált méltó elismerésre az itteni reformációi munkásság, s a protestantizmus hatása.”[2]

A horvát országrészek tagoltsága, megosztottsága folytán a reformáció tanítása más-más formában jelentkezett a három szlavón vármegye – Szerém, Verőce és Pozsega – területén, az osztrák katonái igazgatás alatt létező határőrvidéken, és az egyházilag a zágrábi püspökséghez tartozó Muraközben, hiszen a népesség más és más hagyományok között élt. A muraköziek az akkori tanúsítványok szerint nagyrészt horvát nyelvűek voltak – a szlovénhez közelálló vend, a „lingua Insulae” volt a nyelvük –, és a mentalitás tekintetében is nagyon közel álltak a vendekhez, akik viszont nagy örömmel fogadták a protestáns tanítást. Mindamellett „egész más lelkületűek a horvátok a Dráván túl, mely földet a 16., 17. században Szlavonia néven említenek, s csak a Szávántúli részek neve volt Croatia”.[3]

A maga korában talán egyetlen országban sem járt oly kevés eredménnyel a reformátorok buzgalma, mint Horvát–Szlavónországban. Nem, mintha a horvát lélek nem vágyakozott volna a „tudatos hitre, megértett vallásra, világosságra”, az első hitszónokok komoly megértésre találtak a horvátországi főpapoknál és a főuraknál, a „Habsburgok keze” azonban zsenge hajtásaiban törte le a hitélet új virágait, időt, kiteljesedési lehetőséget sem adva a reformáció otthonteremtő igyekezetének. „Nálunk protestáns és magyar egy fogalom lett mindjárt a reformáció hajnalán – mutatott rá tanulmánya bevezetőjében Tarczay Erzsébet. – Magyar vallás lett a reformált hit. Szabadsága és világos volta vonzotta hozzá a látni szerető magyart. Így történt, hogy hazánkban századokon át egy fegyver küzdött a szabad hazáért, s a szabad hitért. Ha megmarad nemzetünk híven a reformált hit mellett, mint volt Pázmány előtt, ha nem tér rá újra a Habsburgok útjára, ma egységes magyar vallásban megerősödve, összekapcsolva élhetne tán minden magyar speciálisan nemzeti és nem univerzális, általános életet.”[4]

Horvát területekre a reformáció a külföldön járt teológusok, főurak és nemesek révén jutott el, akik közül sokan részt vettek a krajinai, a bajor és a württenbergi reformzsinatok heves vitáiban. Ha valami mégis visszafogta, olykor akadályozta az új tanok terjedését, az maga a nyelv volt; míg másutt a protestantizmus az anyanyelven történő tanítással szólította meg a népet, addig a horvát területeken a glagolita igehirdetés terjesztése érdekében betiltották a horvát nyelvű istentiszteletet. Mindamellett a horvátok nyelve vidékenként más és más volt. A tengermelléki horvátok, a dalmaták, az isztriaiak, a csakovstina dialektust beszélték, rengeteg olasz elemmel keverve a szláv szavakat, mi több, írásban és nyomtatásban a glagol írást használták. Nyelvüket illyrica lingua, illyro-croatica lingua-nak nevezték, s a tanulmány írója kiemelte: ezen a nyelvterületen született a horvát irodalom. Beljebb a szárazföldön Modrus, Zágráb, Belovár, részben Varazsd főispánságok területén a kajkavstina dialektus volt a nép nyelve, ahol viszont a szláv nyelvbe nagyon sok magyar és német kölcsönszavat illesztettek, régi írásaikban pedig a magyar helyesírást is használták. Ettől keletebbre és délre a bosnyák–szerb határ közelében élt a legtisztább, legszebb, legdallamosabb horvát dialektus, a stokavstina, amely a legközelebb állt, a szerbhez. Ezen a vidéken viszont török szavak és kifejezések keveredtek a szláv szavaik közé. Tovább színezte a horvátok közösségét a muraközi horvátok nyelve, a „lingua Insulae”, amely viszont a szlovének nyelvéhez közeli tájnyelv volt. „A reformált tanokat hirdető prédikátoroknak ezekkel a nyelvi különbözőségekkel is meg kellett tehát küzdeniük. Az írás-olvasás is nehézséget okozott, mert míg a kajkavstina területén a latin ábécét használták, a stokavstinában inkább a régi cirill írást.”[5]

A továbbiakban Tarczay Erzsébet áttekintette a horvát nyelvű református irodalmat, bemutatta a szerzők pályáját, a nyomdák működését és a katolikus egyház ellenintézkedéseit – mindezeket a horvát kultúra alakulásának, fejlődésének a fényében. A horvát katolikus egyház a jezsuita rend Horvátországba történt behívásával törte meg a protestáns mozgalom térhódítását. A jezsuiták behívását 1606-ba egy megtérített kálvinista javasolta, aki Pozsonyban, az országgyűlésen ismerkedett meg a jezsuiták oktatási programjával, és hazájába visszatérve javaslatot tett Zágráb városának a rend betelepítésére. Így jöttek be a jezsuiták először Zágrábba, ahol Blazsekovics Benedikt vezetésével azonmód iskolát alapítottak. Nyugat-Horvátország két legnagyobb protestáns központjába, Károlyvárosba és Szamoborba, valamint Szlavóniába a jezsuiták mellett térítő ferencesek is érkeztek. Ezzel egy időben Muraközben a pálosok vették föl a küzdelmet protestantizmus terjesztésével. A teljesen német fennhatóság alatt lévő horvát határőrvidéken pedig az új eszmék szinte teret sem nyertek. A történetíró megjegyezte: a reformáció európai térhódítása idején a horvát nyelvterületeken csatát veszített, olyannyira, hogy a Muraközben, Varazsd és Károlyváros környékén egyenesen becsületsértésnek számított, ha valakit protestánsnak neveztek. Tarczay Erzsébet megjegyezte: „Én inkább azt tapasztaltam ott laktomban, hogy a népnek tudomása sincs a protestantizmus mibenlétéről”.[6]

Tarczay Erzsébet A reformáció Horvát–Szlavonországban című tanulmánya alapján újfent kiderült, a szerző kiváló ismerője volt a horvát történetírásnak. A hivatkozott munkák sorában ott szerepel Bucsar Ferenc Povjest reformacije i protureformacije u Hrvatskoj (1910) című monográfiája mellett Vjekoslav Klaić öt kötetes Povjest Hrvata od najstarijih vremena do svršetka XIX. stoljeća (1899–1911) történeti munkája, Kukuljević Ivan Neke gradine i gradovi u Kraljevini Hrvatskoj, Tadije Smičiklas Povijest Hrvatske és Šime Ljubić Pregled povjesti Hrvatske (1864) című monográfiája is.

Bajza József A reformáció Horvát-Szlavonországban című könyvről a Századokban közölt ismertetőjében Tarczay Erzsébetet „a horvát tárgyú tanulmányairól előnyösen ismert” történetíróként mutatta be, bár azt is hozzátette: olyan szerző ő, akinek írásai „nem eredeti kutatások eredménye”, témái kidolgozásakor többnyire a horvát szakirodalom önálló összefoglalását, feldolgozását adja. Mindemellett – néhány szerkezeti hiba kiemelésével – elismerte, „a horvát reformáció adatait ilyen teljességgel egy munkában még senki sem foglalta össze”.[7] Bajza József A magyar-horvát unió felbomlása (1925) című értekezés, és A horvát kérdés (1941) című tanulmánygyűjtemény szerzője fontosnak vélte hangsúlyozni: a horvátokhoz a reformáció két irányból jutott el, a német–szlovén és a magyar közvetítők révén. „Az előbbi úton inkább Luther, az utóbbin inkább Kálvin tanai terjedtek. Az előbbi irányzatot elsősorban a szlovén Trubar Primus tevékenysége és Ungnad Iván urachi nyomdája, az utóbbit Sztárai Mihály, a Zrínyiek és nedelišćei nyomdájuk képviselik.” A reformáció azonban csak az északi területeken nyert némi teret, a XVI. század közepén a Draskovich György zágrábi püspök vezetésével megindul ellenreformáció azonban hamarosan azt is fölszámolta; 1567-ben már törvény mondta ki, protestáns embernek Horvátországban nem lehet birtoka, és nem viselhet hivatalt sem. A XVII. században a horvátok között már csak elvétve akadnak protestánsok. „Elszigetelt jelenség és csak a Muraköz közelségével magyarázható, hogy Varasd városban 1612–1613-ban a protestánsok magukhoz ragadják a hatalmat.”[8]

(Folytatjuk)