Tengerfehérvári menyegző
Könyves Kálmán és Horvátország meghódítása
Ha már a históriás körültekintésekben oly szépen kiteljesedett a horvátok története, föl-fölbukkanó magyar királyokkal, vitézekkel és egyházi máltóságokkal, hát keressük meg azt az eseményt, amikor a magyar és a horvát történelem – érdekek és ellentétek együttesében – évszázadokra összeforrott, vélhette a szerző, Tarczay Erzsébet, amikor régmúlt idők magyar királyai felé fordult a figyelme. S meg is találta hősét egykori dicső királyunk, Könyves Kálmán alakjában, akinek történetét az 1929-ben megjelent Kálmán király című ifjúsági történelmi regényében írta meg.
A történet nyolcszáz évvel korábbi időkre nyúlik vissza, a messzi Lengyelországban egy elrejtett kolostor egyik cellájának félhomályában egy szépreményű ifjú irattekercsek és papírlapok fölé hajolva tölti az éjszakáját. „Görnyedten ül, a sok görnyedéstől háta kissé meggörbült. Ablakán már kezd beszűrődni néhány halvány hajnalsugár, de ő azt nem veszi észre. Bozontos nagy fejét tenyerébe hajtja, és merően néz az előtte fekvő könyv megsárgult lapjaira. – Majd cellája ablakán kitekintve a derengő fényre, úgy érezte: – Nincs már messze az az idő, mikor cselekedhetek, mikor megmutathatom, hogy itt sem éltem hiába, hogy itt is csak rád gondoltam, fáradtam: szép magyar hazám!”[1] Az Árpádok sarja, az alig húsz esztendős Kálmán herceg a cella lakója, kit nagybátyja, a szent életű magyar király, László küldött el a hazájától messzi tájakra. Kolostorfalak közé zárta, hogy fegyelmezze „magasra szárnyaló lelkét”. Le akarta törni benne az ifjúi vakmerőséget, melyet korábban a csehekkel vívott háborúban tapasztalt. „Hadd éljen ott, hadd tanuljon ott szelídséget, türelmet, önfegyelmet, lemondást. Hiszen minderre oly igen nagy szüksége van egy leendő királynak.”[2] Magyarhonban, az agg László király körüli rendeknek ugyanis egyetlen reményünk az ifjú Kálmán herceg, tőle várják a nemzet dicsősségének megőrzését, megújulását.
Székes Fejérvár fényes királyi palotájában gondok felhőzik a magyar király homlokát. Elkeserítő hírek érkeztek a meghódított Horvátországból, ahol László király helytartója, a déli tartomány hercege, a szertelenségéről ismert Álmos önkénye nyomán lázadásba törtek ki a nemesek, és elüldözték a királyi hatalom képviselőjét. Álmos most ott áll a király trónusa előtt, s oly lángoló szemekkel néz az urára, hogy az szinte perzsel. A király érzi szemében a gyűlöletet, s nem tudja eldönteni, mi fáj neki jobban: az ifjú pillantása, vagy a csalódottság. Néhány héttel később Marcellus prépost, László magyar király embere megérkezett a lengyelországi kolostorba és hazavitte nevelt fiát, Kálmán herceget.
Megérkezésekor terített asztal fogadta az ifjút, s az Istennek elmondott hála után a Bakonyból érkezett kobzos lépett az asztalukhoz. „Belenéz a napba, lenéz a nagy tóra, szemeit ráveti a magyar királyra. És megszólal ajka. Regél régi korról, vándorló Magyarról, vadászó Hunorról, tengeren és tavon ringva csónakázó, tengerparton, tavon hálóját kivető, régi magyarokról. Zengve száll az ének. Viszi a lelkeket, viszi magával messze napkeletre.”[3] Éneke hallatán az emlékezet visszaszállt a múltba, el-elkalandozott a tekintet, a régi képek láttán el-elábrándozott a lélek.
Ezerkilencvenhatot írtak akkor az írástudók, magyarhon vidékein éppen keresztes hadak vonultak a Szentföldre, s az őket kísérő martalócok sanyargatták a jobbágyokat, feldúlták Magyarországot. Az ifjú Kálmán király átengedte ugyan a francia-német hadakat az országán, de seregével a nyomukba szegődött, és Zimonyig kísérte őket. Visszatérőben a Tisza mentén Álmos csatára hívta őt, de Kálmán kerülte az összecsapást, katonáinak erejére most a horvátok országában volt szüksége. „Lelkes katona-arcokon nézhetett végig Kálmán király, amikor serege élén a Dráva mocsaraihoz elérkezett. Nem riadtak meg a magyar vitézek a keresztes lovagok elbeszéléseitől.”[4] Hatalmas fákat döntöttek az ingoványba, nagy köveket kötöztek rájuk, s rőzsével fedték be, így teremtettek maguknak járható utat, erős töltést a vizenyős talajon. Útjuk a Száva mentén sem volt könnyebb, de Isten oltalma, a gondviselés mindvégig velük volt. Így jutottak el ahhoz a katedrálishoz, amelyről magyar földön már legendák keringtek. A templomdombot mély árok vette körül, az árkon itt-ott fahidak vezettek keresztül. „Fent a dombon, erős fallal körülvéve, bástyákkal megerősítve ott állt a templom, melyet László építtetett, és a magyarok első királyáról nevezte el. Éppen harangoztak. Kongó, érces hangon szólt a harang. Meghatottan hallgatták a magyar katonát. Mintha István király beszélt volna hozzájuk a harangok szavával. Mintha biztatta volna őket, hogy ne csüggedjenek. Mintha otthon volnának a messzi idegenben a harangszó hallatára. Biztatást vettek ki a zúgó harangokból, hogy a magyarok istene segíti őket ebben a háborúban is.”[5]
A zágrábi székesegyház előtt horvát nemesek csoportja fogadta Kálmán seregét, s egy aggastyán köszöntötte az érkezőket. Beszéde végeztével meghajtotta ősz fejét, és a király lábai elé letette a magával hozott ajándékot: „egybe fűzött, szépen kidolgozott tizenkét menyét bőrét”. Kálmán bátorító szavakkal mondott köszönetet a hódolóknak, s a nagyrabecsüléséről biztosította őket. Szavait mélységes csönd fogadta. „Bánatos lelküknek oly igen nagyon fájt, hogy aki ilyen szépen beszélt hozzájuk, kinek szeretete óvja ezentúl őket, hogy az új uralkodó nem közülük való. Nem élt az itt soha! Nem ismeri őket! Hogyan fogja majd a szegény horvát nép szükségét, bánatát, sok apró panaszát megérteni? […] Tudták, tapasztalták még László király uralma idejéből, hogy úgy senki sem fog bánni velük, mint a magyar király.”[6] Csak Petur vezér nem volt a hódolók közt.
