Ha most szeptember elsején, azaz szerdán reggel – a koronavírus-járvány okán – nem is szólaltak volna meg tájunkon az iskolacsengők, hogy jelzésükre a tudás fényes termeibe lépjenek diákok és tanáraik, itt belül, bennünk, egészen biztosan felhangzott volna az a bizonyos csalogató-riasztó berregés… Menni kell ennek a jelzésére, indulni új próbatételek és számonkérések felé, amelyek elöl kitérni nem lehet. Aki nem vállalja a kötelező megmérettetést, elveszíti esélyét a minden másnál nagyobb kincs, a tudás megszerzésére, anélkül pedig az életünk fut zátonyra.
A kívülről és belülről érkező csengőszó között persze óriási a különbség, nemcsak hangzásban, hanem minden más vonatkozásban is. Amíg csak az iskolaszolga lépteire figyeltünk, hogy indulnunk kell-e az újabb és újabb fogalmazványok meg számtanfeladványok misztikus birodalmába, addig minden mást megfogalmaztak és kiszámítottak helyettünk a felnőttek, ám amikor most befelé hallgatózunk a saját legtitkosabb világunkba, minden végeznivalóról magunk vetünk számot, minden cselekedetünkért magunk felelünk.
Felelünk a goromba szavakért, az elutasító gesztusokért, habár ezekre nem is köteleztek bennünket a szakadozott szélű tankönyvek. De felelünk a soha meg nem írt házi feladatokért, el nem olvasott könyvekért, lekésett első órákért is, most, amikor nem tudunk valamit, amit tudnunk kellene. Amikor levelünkben hibásan írunk le egy szót, anyanyelvünk valamely ritkán használt kifejezését, vagy beszédünkben nem jól használjuk… Esetleg eltévelyedünk a számok birodalmában, és becsapnak bennünket a jegypénztárnál vagy a piacon…
Rádöbbenünk: valamikor – önfeledt nebulóként – hívott bennünket ez a hang új és rendkívül izgalmas szellemi kalandok felé, amelyeket átélve „hétpróbás” felnőttekké szerettünk volna válni; ma viszont küld bennünket, sőt visszaparancsol a tiszta szellemiség fényes termeibe, amelyekben az élet legfőbb igazságai mondattak ki számunkra.
Jó lenne ezekben a szentélyekben találkoznunk egykori tanárainkkal és egykori önmagunkkal! Elhangzana kölcsönösen néhány figyelmeztetés és intelem, de talán egy-egy halkan kimondott dicséret és biztató szó is, hogy érdemes volt mégis, nem történt hiába semmi, habár vitathatatlanul elkótyavetyéltük ezt a jól induló századfordulót, benne életünk utolsó évtizedeivel és még hátralevő szakaszával. Mert hát nem a jóléten múlnak sokszor a dolgok, többet jelentenek a belső értékek – mondaná osztályfőnökünk, és még korábban, kisiskolásként, folytatásos regényt írnánk, amelyben a világűrben bolyong az egész osztály, Üveges Lenke magyartanárnő lelkes csapata, kozmikus szerelmeket élve át és heroikus küzdelmekben bizonyítva félelmetes bátorságát.
Hogyan lehet az, hogy ezek az akkor mellékesnek hitt osztályfőnöki órák maradtak fenn az idő rostáján, pedig ezeken komoly tudományokról csak akkor esett szó, ha valamit pótolni kellett? Ezeken igaz emberségről, önazonosság-tudatról és tartásról beszélt a mindenkori osztályfőnök, Rózsa László matematikatanár is nyolcadikban, aki mintha sejtette volna, hogy nem minden vihara vonult még el az atomkornak. Bár ne lett volna igaza!
Találkozni az agyonfaricskált iskolapadokban persze a mostaniakkal kellene leginkább, a hosszú útra most induló kisdiákokkal. Hátha valami megszívlelendőt is mondhatnánk nekik.
