A Pro Cultura Hungarica díjas, Radnóti- és Latinovits-díjjal is kitüntetett kunszentmiklósi versmondó, versvándor, tanár: Tóth Péter Lóránt személye, tevékenysége ismert és elismert a vajdasági közösségek körében is. Eddig 69 délvidéki települést látogatott meg 200 előadással. Nagy nyilvánosságot mozgatott meg a legutóbbi útja, amelynek keretében Radnóti Miklós születésének 110. és halálának 75. évfordulója alkalmából gyalogos vers-zarándoklatra vállalkozott a szerbiai Bortól a magyarországi Abdáig, a tragikus sorsú költő és a többi ártatlanul elhurcolt bori munkaszolgálatos emlékére. A zarándoklatot végig kísérte, rögzítette kameráival a Pannon RTV stábja. Az útról dokumentumfilm-sorozat és egész estés dokumentumfilm is készült. Mindezek az alkotások sorra nyertesen kerültek ki a különböző rangos filmfesztiválok programjaiból, itthon és a határainkon túl egyaránt. A neves versvándort, tanárt a Radnóti-úton tapasztaltakról, a COVID-helyzet okozta kényszerpihenő hatásairól, útitervekről, jelenlegi motivációkról kérdeztük.
Milyen új erkölcsi, világlátási tartalmakat adott hozzá az életedhez a Radnóti-út?
– Új erkölcsi vagy világlátási tartalmat nem adott. Inkább megerősítette bennem a meglévőket. És ez számomra nagyon fontos tapasztalás volt, mert olyan ember vagyok, aki képes elbizonytalanodni. Önmagában. A másik emberben. A munkájában. A világban.
Itt most egy példát szeretnék csak elmondani. Amikor szombaton elindultunk Borból, nagyon szaporáztam a lépteimet, hiszen az ünnepi program miatt csak délután indultunk el. Az indulásnál csak arra tudtam gondolni, hogy 24 nap múlva meg kell, hogy érkezzek Abdára. Semmi másra. Mondhatom talán azt is, hogy ilyen értelemben csak magamra gondoltam. Az indulás napján az sem érdekelt, hogy tudják-e tartani a lépést velem a Pannon Televízió munkatársai, vagy sem. (A Pannon RTV négyfős stábja végig kísérte a 850 kilométert, és készítettek egy egész estés filmet és egy sorozatot az útról.) Csak a cél érdekelt. Aztán első nap eltévedtünk. Vissza kellett mennünk a busszal és az autóval Borba. Mindenki nagyon csalódott és borzasztóan fáradt volt. Herczeg Zsolt, a film rendezője csak úgy egyezett bele abba, hogy másnap gyalog kezdhessem újra – és ne kelljen busszal felmenni oda, ahová az indulás napján kellett volna megérkeznünk –, hogy megígértem: figyelek a tempómra és a stábra! Megértettem: nem az út van énértem, én vagyok az útért. Nem a stáb van értem, én vagyok a stábért. Alázat. Csak az alázat visz előre, semmi más. És az egymásra való odafigyelés. Ezek a gondolatok kísértek végig az úton.
Melyik helyszín: megálló, pihenő vagy éppen megérkezés volt ezen az úton számodra a legmeghatározóbb, és miért?
– Alázatot kísérőmtől, egykori magyar tanáromtól, Bődi Szabolcstól is folyamatosan tanultam. Ha ő nincs, valószínűleg nem jutok el Belgrádig. Vizet és ételt hozott. A napi táborhelyre való megérkezés előtt kilométereket gyalogolt velem. Elviselt, amikor a fáradtságtól elviselhetetlen voltam. Megmosta és bekötötte a lábamat.
Nem feledem az út csendjeit és az imáimat sem. A szeretet, amellyel fogadtak és másnap utamra bocsájtottak a magyar közösségek. És nemcsak a magyarok! Sok faluban megállítottak a szerb lakosok, nézték a zászlót, olvasták a cirill menlevelemet, és nagy tisztelettel áldást kértek a szerencsés célbaérkezésemért. Enni adtak, vizet adtak, szállást adtak. Egy nemzet nem tudja önmagában és önmagától gyűlölni a másik nemzetet. Ahhoz olyan emberek kellenek, akikkel tele volt a rémséges XX. század. Dolgozni kell az egymás mellett való békés életért, mert mi, közép-kelet-európai népek – ha tetszik, ha nem – egymásra vagyunk utalva.
Több interjúban is nyilatkoztad, alapélmény számodra az olvasás, a versek, a mesék hallgatása majd mondása, miből töltekezel gyerekkorod óta. Mit olvasol jelenleg, illetve mire, milyen utakra készül a versvándor a korona(vírus) idején?
– Tavaly április elsejétől életem legszebb könyvecskéje nyílt ki előttem. Kisfiam, Péter Zalán lassan már tíz hónapos lesz, és mindennap csak nézem, nézem ahogy ismerkedik a világgal. Azt már most látom, hogy csak úgy, mint az apja, nem tud sokáig egyhelyben maradni. De hogy válaszoljak a konkrét kérdésre is… Még 2020. november 10-én volt az utolsó előadásom, Debrecenben. Azóta a gyermeknevelés mellett előadásokat készítek, és ehhez rengeteget olvasok. Az idén született 120 esztendeje a felvidéki magyarság mártír politikusa, Esterházy János, valamint az idén született 125 éve Erdély legendás püspöke, Márton Áron. Róluk készítem most rendhagyó irodalom- és történelem óráimat. Példaértékű életük, sok küzdelmük a kisebbségi sor(s)ba taszított magyarság mellett olyan tanítás, amit szeretnék megmutatni, elmondani a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyar közösségeknek. Már egy kicsit messzebbre is tekintek, hiszen 2023-ban fogjuk ünnepelni a garabonciás vándor költő, Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját. E jeles dátumhoz kapcsolódó kulturális programok előkészítését is megkezdtem. Egyszóval a versvándor a korona(vírus) idején leginkább szellemi utazásokat indít, illetve emellett igyekszik rendszeresen beiktatni rövidebb fizikai utazásokat is: futó edzések formájában.
Elmondásod szerint az origó számodra mindig Kunszetmiklós volt. Jelenleg hol, hogyan élsz, mennyiben változott az életviteled az elmúlt évek alatt és mindez, például a lakhelyváltoztatás, hogyan hatott a versvándori küldetésed betöltésére?
– A lakhely, vagy is a „kezdet és a vég” továbbra is Kunszentmiklós. Itt élünk, itt lakunk a családommal. Persze, ahogy lehetőségeink engedik, mentünk és megyünk feleségem szűkebb hazájába, Pélmonostorra, a horvátországi Drávaszögbe. A járványügyi korlátozások miatt értelemszerűen sokkal kevesebbet tudtam utazni az elmúlt időszakban. Délvidéken – lassan már egy éve lesz! – utoljára tavaly március 10-én léptem fel a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon. Azóta sajnos nem jártam felétek, hiányoznak a vajdasági barátaim, az ottani előadások, találkozások. Úgy tűnik, most nyílnak a határok és végre folytathatom délvidéki útjaimat, mert még „réges-régen”, vándorlásaim legelején megfogadtam: a határon túli területek minden égtáján 100-100 települést fogok felkeresni előadásaimmal. Délvidéken először 2009-ben jártam (akkor még kellett az útlevél), azóta 69 délvidéki települést látogattam meg, 200 előadással. Hiszem, hogy vannak még útjaim dél felé!
Vannak új vállalások az életedben, ha az emlékezetem nem csal, egy útikönyv, napló megírásának ötletét is dédelgetted, megvalósulni látszik ez?
– Az útikönyv témája is Délvidékhez kötődik. Bár talán nem az „útikönyv” a legjobb kifejezés. Nem is tudom mi a „műfaj”. A témát tudom csak: szeretném a 2019-es Radnóti Miklós vers-zarándoklatot megírni, elmesélni írásban is az embereknek. Írásban is, hiszen élőszóban rengeteg alkalommal elmeséltem már a Kárpát-medencében, illetve a Pannon RTV-nek köszönhetően film és filmsorozat is készült az útról. De szeretném megírni. Elsősorban a fiamnak. S aztán hogy a szöveg lesz-e olyan minőségű, hogy kiálljak vele a többi ember elé is, ezt most még nem tudom megmondani. Elkezdtem írni, de nagyon az elején vagyok.
Az idei Magyar Kultúra Napra közzétettél egy magvas jegyzetet arról, mennyire fontos volna az ünnepek, nemcsak az adott napokon való megélése, hanem a kultúra a szó legnemesebb értelmében ,,hétköznapi” megnyilvánulásainak a befogadók általi kibontakozása is. Milyen további lépéseket lehetne tenni ennek érdekében társadalmilag, illetve milyen újévi jókívánságot fogalmaznál meg a magad és a Kárpát-medence meg a diaszpóra magyarsága számára?
– Jövőbeli terveim között szerepel, hogy eddigi előadásaimat és persze a soron következőket is bemutassam ne csak a magyar ajkú, de a körülöttünk élő népek között is. Ezzel kapcsolatban korábban voltak biztató próbálkozásaim: Boszniában szerb nyelvre fordították az 1956-os eseményekről tartott előadásomat. Ukrajnában a magyar felmenőkkel rendelkező, de már csak az ukrán nyelvet ismerő diákok közt meséltem Szent László királyról. Továbbá Csehországban cseh diákoknak Radnóti Miklósról beszéltem, természetesen nyelvi tolmácsolás segítségével. Őszintén mondhatom, nagy sikere volt ezeknek az előadásoknak is. Ilyenfajta kezdeményezésekben szintén látok jövőt. Miért? Azért, mert a közép-keleti népek elfogadási, megértési szándékához, így ahhoz, hogy bennünket, trianoni magyarokat is megértsenek, az kell, hogy a „többségi” nemzet nyelvén is szóljunk. Beszéljünk, meséljünk magunkról. Ismertessük meg történelmünket, irodalmunkat a szlovákokkal, szerbekkel, ukránokkal, románokkal, horvátokkal. Az ő nyelvükön. Iskolákban. Mert a békés jövő záloga az iskolákban, a diákok lelkében van.
Ezzel a gondolattal szeretnék jó erőt és egészséget kívánni minden magyarnak és nem magyarnak az egész világon!
