Milyen Európában is élünk? Brüsszel székelyektől bretonokig fütyül az őshonos európai kisebbségekre, a kisebbségek nyelvi-kulturális jogaira. Egy francia (!) miniszter az uniós angol fölösleges voltáról értekezik. Kijevben újabb köréhez ért az ukrán oktatási és nyelvtörvényőrület, amely nekünk, magyaroknak Kárpátalján különösen fáj. Az utóbbi hetek nyelvpolitikai történései ezek, nem sokkal február 21., az anyanyelvek nemzetközi napja előtt, melyet a Földünk nyelvi-kulturális sokszínűségének megőrzéséért érzett felelősség hívott létre. Csak hát, mint oly sokszor, a szép szavak ezúttal sem esnek egybe a rút valóval.
Januárban szegényebb lett az EU a britekkel ‒ de úgy tűnik, a traumákból nem könnyű tanulni egyes üvegpalotákban. Néhány nappal az elválás után, a „sokszínűség egységében” fogant EU központjában szemrebbenés nélkül küldték kukába a Minority safe pack 1,1 millió aláírással szentesített polgárjogi kezdeményezését. Érkezett helyette egy 23 hivatalos európai nyelven kiizzadt 23 oldalas leirat, mely szerint Európa nyelvi-kulturális sokszínűségének s a kisebbségi emberi jogoknak védelmében semmilyen „további jogi aktusra sincs szükség”, ergo, itt van már a Kánaán! Azt azért a brüsszeli fogalmazvány elején büszkén fölemlegetik, hogy a nemi kisebbségi LMBTQI-stratégiához elkészült az (első) ötéves terv. Bezzeg nekik lehet stratégiájuk, meg jogi ezazamazuk is? Az ízetlenségre csábító szóvicceket ezennel elhagyjuk…
Apropó vicc, apropó britek. Vicces, hogy épp Clément Beaune francia EU-ügyi miniszter szeretne az európaiak „tört angolsága” helyett több nyelvi pluralizmust. Egy olasz lap már nyíltan a francia mellett tör lándzsát. Azt persze nem részletezi, ugyan hányan tudják földrészünkön a franciát kevésbé „törten”, mint a magát abszolút világnyelvvé kinövő angolt. Ahogy azt sem, hogy a szép, új világban hogy tárgyal mondjuk egy észt egy lengyellel Beaune módra? Pár perc alatt megtanítják egymásnak a másik anyanyelvét, vagy mégiscsak befut a francia?!
Súlyos szépséghiba a párizsi javaslatban, hogy azon országból jön, mely hideg kegyetlenséggel valósította meg a kulcsnyelvjáráson alapuló standard változat országos kizárólagosságát mindazon nyelvi kisebbségei (például bretonok, baszkok, gascogne-iak) kárára, amelyek 1789 előtt még nem voltak kisebbségek. Nem beszélve ezen állam diszkriminatív nyelvtörvényéről, mellyel sokfelé szolgált zsinórmértékül az őshonos kisebbségi nyelvek durva elnyomására. Elég a 2009-ben módosított szlovák nyelvtörvényre utalni, amely nemcsak a magyar, de még a szlovák nyelvjárások használatát is akadályozza. Éppen Párizs terhes kisebbségpolitikai örökségének brüsszeli reinkarnációja az, amellyel a Minority safe packet szembeköpték, s amelynek édesmindegy, lesz-e székely autonómia, s bedarálják-e a kárpátaljai magyar iskolarendszert? Márpedig utóbbi felett 2023-as céldátummal lebeg Damoklész kardja. Addig felmenő rendszerben fogy a magyar órák aránya elsőtől a tizenegyedik osztályig, utóbbiban már most is 10-20% közt lehet magyarul oktatni. Mindeközben a Kárpátokon túlról bérelt alakok terrorizálnak, uszítanak Kárpátalján. Nem mellesleg a magyar nyelvet már most is tilos a nyilvános szférában használni, jobban mondva a családi és egyházi szférán kívül mindenütt tilos. Igaz, magyar nyelvű vásárlásért-kiszolgálásért csak 2022. július 16-ától büntetnek. A törvényi kuss előtt még tán beszélgethetünk pár jóízűt Csaptól Husztig, akár egy kisboltban is.
Nagyon úgy tűnik, Európának s a világnak 2021-ben nagyobb szüksége lenne az International Mother’s Tongue Day szellemére, mint korábban bármikor. Mert nemcsak távoli vidékeken falja fel az unifikáció a világ nyelvi-kulturális örökségének döntő részét, hanem Európában is. Már azt, ami még maradt. Michael Krauss Alaszka-kutató nyelvész mondta 1991-ben: „ha a nyelvek elenyésznek, akkor megsemmisül a világ kulturális sokszínűségének gazdag szőttese is. Akkor a lehetőségek, hagyomány, emlékezet, a gondolkodás és kifejezőkészség egyedi megtestesülései ‒ jobb jövőnk értékes forrásai is velük vesznek”. Krauss harminc éve bő 3000 nyelvet tartott veszélyeztetettnek, durván az akkor számontartott nyelvek felét. Ma már kincstári optimizmus lenne ez. Azóta kihalt például Ausztrália őshonos nyelveinek kétharmada, s bár a biológiai és kulturális kihalás között gyakori párhuzamot von a nyelvész-szakma, ne feledjük, hogy a nyelvek halála nem a fizikai megsemmisülést, hanem a globális lingua francákba olvadást jelenti. Hubay Miklós megrázó drámájának címszavával az elnémulást, mely az UNESCO adatai szerint kéthetente meg is történik egy-egy földi nyelvvel. A valóságban gyakrabban.
Joggal kérdezhetjük hát, tényleg megállíthatatlan-e az emberiség kulturális kincsének felszámolása pár olyan nyelv kedvéért, melyek világnyelvi helyzetüknél fogva maguk is fakulnak. Tényleg megállíthatatlan-e a kisebbségben élő magyar nemzetrészek Trianon óta tartó kálváriája? (Zárójel: Szlovénia példaértékű kisebbségi modellt nyújt a Muravidéken.) Egy bizonyos: az öldöklő küzdelmet a globális gazdasági centrumok ellenében nyelv és kultúra fegyverrel nem nyerheti meg, másrészt a világnyelvekre is szükségünk van.
Okos kerülőutak, ravasz kiskapuk azonban vannak: ez pedig az elnémulás megakadályozása az anyanyelvek presztízsének növelésével, nyelv- és nemzethalál helyett a kisebbségi nyelvek, sőt egyáltalán minden anyanyelv felkarolásával. Erőszakos asszimiláció helyett politikailag támogatott disszimilációs stratégiák kellenek mindenütt! Nem szükségszerű a beolvadás valamely angol, mandarin, spanyol, portugál vagy orosz masszába, de a kárpáti román, szlovák, ukrán, szerb és horvát tömbökbe sem. Köröttünk meg kell végre érte(t)ni, hogy a be nem olvadás, az aktív többnyelvűség megőrzése nettó gazdasági, társadalmi és kulturális nyereség lehet mindenkinek. Disszimiláció az asszimiláció ellenében! Ha azok a társadalmak, ahol a magyarság 2021-ben kisebbségben van, az asszimiláció bűvkörében élnek, maholnap maguk is a világangolba kezdenek majd asszimilálódni, mivel nem értették meg a disszimiláció lényegét és erejét.
Elismerem, a disszimilációs feladat nem egyszerű sem az egyénnek, sem a közösségeknek, sem a politikumnak, ám egyszerűen nincs más esélyünk, mint ezt megoldani. A kárpáti láthatárt tekintve jobb oktatással a magyaroktatás minden szintjén, anyanyelvi óráktól a magyar mint környezeti és idegen nyelvig, jobb nyelvpresztízs-programokkal, jobb és hatékonyabb nyelvpolitikával. Persze csak akkor, ha meg akarjuk őrizni Földünk még megmaradt nyelvi-kulturális értékeit, benne szép anyanyelvünkkel és magyar identitásunkkal. Máskülönben viszont nem lesz közös nyelvünk unokáinkkal sem a szó szoros, sem pedig átvitt értelmében.
