„Kell egy háborúnak lenni”

Régi szokása a muraközi embernek, hogy a munkában egymást segítik, pénzért csak „úrnak mennek dolgozni”. A szegény ember napszámba megy a vagyonosabbhoz, hogy az igás marhával segítse őt a mezei munkák elvégzésekor. „A nép szorgalma vidékek, sőt községenként is különböző. A hegyvidékiek híresek szorgalmukról, míg Alsó-Muraközben több olyan község van, melynek lakói túlságosan szeretik a kényelmet, s e régibb, jó időkből származó tulajdonságuk mellett inkább éheznek, semhogy a dolog keményebb végéhez nyúljanak.”[1]

A Muraközben a legelők 1870-es években történt kisajátítása s elkülönítése óta az állattenyésztésben nagy visszaesés tapasztalható. A kihasítást követően a volt legelők aránytalanul nagy része került a gróf Festetics-féle uradalom birtokába, számos település egykori nagy legelőterülete mindössze 30–40 holdnyi kiterjedésre zsugorodott. Alig 30–40 év választ el attól „az aránylag boldognak tartott kortól, mikor még egy közönséges gazdának átlag 15–20 darab marhája, 3–4 pár lova, s nagyszáma disznaja ékesítették istállóit.” Milyen más világ is volt az a valamikori Muraközben! Gönczi Ferencz meglátása szerint „a hajdani ősjellegű legelőknek hírmondója maradt fenn egész Muraközben: a Goricsántól észak-keletre fekvő, egész a Muráig terjedő »Bánát«, hol a marhák tavasztól őszig künn hagyatnak egyfolytában”. A kisbirtokosoknak, a parasztságnak csak némely helyeken van kielégítő mennyiségű rétje, azért az uradalomtól „bizonyos mennyiségű napszám szolgálmány mellett” vesznek fel negyedében kaszálót. Ez az állapot döntő mértékben befolyásolta az állattenyésztés és a gazdálkodás hanyatlását. „A szegényebb gazdák közül, széna hiányában, sokan tisztán kukoriczaszárral telelnek ki; szerencse, ha néha-néha répával, vagy annak szárított levelével tehetik változatossá szarvasmarháik sovány étrendjét.”[2] Tavasz felé, midőn már a kukoricaszárból sem telik, a legelőre bocsátásig tusával [csumával] húzzák ki az etetést. A tusát összetörik, forró vízzel meglágyítják, s kukoricalisztet hintve rá, adják a marháknak. Ezért azután a legszegényebbek csak a legeltetés időszakában, tavasztól késő őszig tartanak tehenet, télire a takarmány hiánya miatt eladják.

A gazdák túlnyomó többsége tehenekkel végzi összes mezei munkáit, s ez meglátszik az állatok állapotán is, ami megfigyelhető bármelyik muraközi vásáron is: a vézna, sovány, bozontos szőrű szarvasmarhák között csak itt-ott lelünk „emberségesebb ápolásról tanúskodó példányra”. Összehasonlíthatatlanul jobb állapotban van a lótenyésztés, hiszen itt található a tenyésztési célokra nemesített, úgynevezett muraközi ló, a nori. „E ló hasonlít a Stayer, Vas- és Sopron-megyei (heinz) lovakhoz, csakhogy nem oly nagy, oly nehéz termetű. A muraközi testes, erős, teherhordásra és munkára, szóval igáslónak kiválóan alkalmas, futásra azonban kevéssé alkalmazható. Szőre rendesen piros-pej és sárgás, de szürke, deres, sőt czifra szőrű is számos található.” A muraközi ember szereti a lovát, az istállót rendben, magát a lovat mindig tisztán tartja, takarmánnyal bőségesen ellátja. Lóvásárairól híresek Dráva-Vásárhely, Szent-Ilona és Perlak települések.[3] A cserjés-bokros erdők kecsketenyésztésre is alkalmasak, ezek a szegény sorsú emberek tehenei. A sík vidéken, ahol sok a tócsa, a mocsár libát és kacsát tartanak.

A Muraközben a birtokok túlnyomó része a földmívelő parasztság kezében van, tehát kisbirtok, a hajdan virágzó, gazdag középbirtokok idővel elpusztultak. Nagybirtok csak egy van, Festetics Jenő grófé. A nép nagy része szegény. „Igen alantas mértéket kell vennünk, hogy egyötöd részét középmódúnak állíthassuk. Sok család van, mely egy-két hold föld jövedelméből éldegél, ez neki – házán, s talán háziállatain kívül – mindene. Középmódúak a 10–12 hold fekvőséggel bírók, kiknek ennél több birtokuk van, már a gazdagok sorába vétetnek.”[4]

A muraközi embernek minden szorgalma s igyekezete mellett is nehéz boldogulnia, a jelenlegi „ősalakban folytatott” gazdálkodási mód mellett a vagyonosodás lehetősége el van zárva előle. Az öregek a „régi jó időkről” oly előszeretettel emlékeznek meg, azt „saját egyéniségük érzelmi körének múltból táplálkozó édes emlékein kívül maga a birtok és lakosság közti kedvezőtlenebbé vált arány”, a birtokviszonyokon belüli aránytalanságok létrejötte, az elszegényedés eléggé megmagyarázza. Nagy változás állt be a muraközi nép évszázadokkal korábbi, s a mostani sorsa között. Az egyik megkérdezett elmondása szerint: „bizony régebben nálunk sokkal jobb világ volt, mint most. Istenfélőbbek, alázatosabbak voltunk; ételben, italban, ruházatban egyszerűek, munkában serények. Rét, legelő, szántóföld elég volt; lovat, marhát, s más háziállatot bőven tarthattunk. Kevesen voltunk, mindenkire szép birtok nézett.” Most? „A nép büszke. Urasan szeret élni, ruházkodni, a legegyszerűbb is. Az egyszerű kukoricza-málé, káposzta, répa- s krumplileves reggelit sok helyen a kávé váltja fel. […] Ott pedig, hol nekünk kóczmadzagon lógott a 3 kr-os somogyi bicska, vagy a vászon pénzes zacskó, a mostani legényeknek zsebóra ketyeg, nem ritkán ezüst lánczon. Rétje ma csak néhol van a gazdáknak, a legelőt elvette az uraság, ami a községnek hagyatott, az kicsi, s keveset érő. Lovuk, marhájuk fele sincs a mostani gazdáknak a régiekhez képest. Hajdan 4 ökörrel, 4 lóval szántogattunk, most jó, ha kettő telhetik a befogásra. Ökrök helyett tehenekkel dolgozunk, mégpedig a szegényebb gazdák egyesben, gyeplősen. A malaczokat felébe, az üszőket borjúba adjuk ki felnevelésre. Aztán hol vannak a 40–50 holdas telkesgazdák? Kihaltak! Utódai 3–4 hold földön tengődnek, harmadában vesznek fel földet, negyedében kapálnak az uraság birtokán. Öregapjuknak stayerek csépeltek, ők meg már feleségeikre is sort kerítenek. A mi apáink szűrujjakban, ládafiában hevertették pénzüket, most szerencse, ha a mindennapi szükségre telik. Nemcsak félre nem tehetünk, s nem szerezhetünk, hanem adósságba is verjük magunkat. A takarékpénztárak elrontottak bennünket. Nagyon elszaporodtunk, elrosszultunk, azért évről-évre jobban érezzük Isten csapásait. Kell egy háborúnak lenni, s legyen is, mely bennünket megritkít.”[5]  

(Folytatjuk)