„Kell egy háborúnak lenni”

Panaszos sorsa határozza meg a muraközi ember mindennapi tevékenységének a rendjét is. Minden gazda tudja, mikor, melyik héten, mely napon kell kukoricáját, borsaját, burgonyáját elvetni, hogy jó termésre várhasson, s minden „valamire való gazdasszony fejében tartja azt a szerencsét biztosító, s hozó hetet vagy napot, amelyen a majorság megültetendő, hogy biztosan költsön, hogy a kikelendő szárnyasok szépek, nagyok legyenek.”

„A zabot, árpát tavasszal, mihelyt a föld engedi, a burgonyát fekete vasárnap hetében, hajdinát, kölest Jakab-nap körül szokás vetni. De az sem jó gazdasszony ám, ki még azzal sincs tisztában, hogy a kendert Ilona hetében, a lent fekete héten, a káposztát Pünkösd s Úrnap táján kell vetni, ültetni.” A kukorica törését Szent Mihály után kell kezdeni, a kalászosokat Péter és Pál napja után aratni. A kender-törés és tilolás nagyasszony s kisasszony napok között kell elvégezni. „A káposztát, ha kántorhétben vetették, kántorhétben kell betakarítaniuk is. Szent Iván vértanú lefejezése napját minden becsületes keresztény megjegyezze, nehogy a káposztafejek ugyanazon a napon való lekaszaboltatása által azt megszentségtelenítse.” A majorság tartása körül is kialakult a kellő rendszer. „Csak azokkal a libákkal szerencsés a ház asszonya, amelyek Szent-György előtt kelnek ki; csak azokból a csibékből lesznek jó tojótyúkok, melyek nagyboldogasszony és kisasszony között látják először a napvilágot.” Írásában Gönczi Ferenc megjegyezte: a nép életében a gazdasági tevékenységet „babonaságba olvadó” szokások kísérik. „Ott vannak a nap s a hold tünetei, a háziállatok szokatlan magatartása, a levegő hőmérséke, nedvessége, a szél iránya, a felhők alakja, az önmagán érzett változás. A sibilla, csízió, a százesztendős jövendőmondó is csak tud valamit.”[1] A hold udvara szeles időre mutat, a rossz időt kukoríkulásával a kakas is megjósolja. A távoli harangszó hallása, a békák kuruttyolása, a füst alant járása, a tyúkok késői künn maradása, mind-mind üzenetet hordoz a gazda és a gazdasszony számára.

A muraközi nép sorsával együtt érző néprajztudós úgy látta: „A számtalan babonaságot nem is említve, hiedelmek, nézetek s szokások ily nagy, részben naiv és helytelen szabványainak korlátai között űzi a muraközi nép gazdálkodását. Már pedig ott, hol a folyton növekvő számú birtok-szétdarabolás a birtokosnak a birtokához való arányát csak kedvezőtlenebbé teszi, mely a mezőgazdaságra s állattenyésztésre egyaránt kihat; egyes régebben űzött gazdasági s foglalkozási iparágak (dohánytermelés, selyemtenyésztés) megszűntével a nép jelentékeny mellékjövedelemtől fosztatott meg, s azok egyikét sem bírja pótolni; hol az öröklött, ferde szokásoknak a gazdasági józan elvek hátrányára oly nagy befolyása van a gazdálkodás módjára és irányítására; a szorgalom s a munkakedv nem több a réginél; a jövedelem folyton kevesebb, az igények nagysága az élelem a ruházat tekintetében messze felülmúlja a régit, ott a jólét mértéke fokonkint lejjebb fog szállni, s az elszegényedés, pauperizmus általános terjedésének mi sem vágja útját.”[2]

Az elszegényedés ilyen gyors térhódítása mellett a háziiparból származó jövedelem jelent némi kiegészítést a muraközi ember számára. A hegyvidéki ember az ő három kr-os nyírfaseprűivel, olcsó szakasztóival és vékáival az egész nyugati Muraközt ellátja. A férfi a hátára, az asszony a fejére helyez 15–20 drb seprűt, s legyalogolva a sík vidékre, házról-házra járva kínálgatják áruikat megvételre. Mások gereblyék, túrószárítók, kalitkák, szalmaszékek, pamlagok készítésére, kefekötésre használják fel téli hónapokat. Viszonylag önállóak a teknővájók, aki edényeiket, főzőkanalaikat és teknőiket a vásárra viszik, vagy a közeli falvakban hordozzák körül eladás végett. A nőknél a fonás maradt az egyik legfontosabb háziipari tevékenység, régi jelentőségéből azonban, mint másutt is, sokat veszített. Régi időkben a hegyvidéki szegényebb leányok s asszonyok fonóba álltak az Alsó-Muraköz községeiben. „Ősszel, Katalin-vásár alkalmával – rokkáikkal kezükben – a csáktornyai piacra álltak, s akik fonóba hívták őket, itt mindjárt megalkudtak velük. Díjazásuk a koszton kívül, minden lefont orsó után 2 kr. volt. Biz’ az sovány kereset volt, mert a legkitartóbb munka mellett sem bírtak 2 orsónál többet megfonni, s így naponkint legfeljebb 4 kr.-t kereshettek, de legalább nem kellett saját kenyerüket fogyasztaniuk.”[3] Az alsó-muraközi asszonyok viszont kitűnő vásznaikról váltak ismertté, ők látták el  házi vászonnal a környék leghíresebb vásárait, Varasdon, Csáktornyán és Ludbregben egyaránt keresettek voltak az áruik. De árulnak ők gombolyagokat, kész ingeket, gatyát, vánkos-héjat, dunnákat, ez utóbbiakat alkalmanként tollal is megtöltve.

Faluhelyen, kivált szegényebb községekben, kevés iparos élhet meg a munkájából, ezért vagy olcsó díjazás fejében kénytelen folytatni a mesterségét, vagy felhagy annak művelésével. Ilyenkor egyes iparágakat maga a nép kénytelen megtanulni, ám azt ő is csak mellékfoglalkozásként űzi. Nyáron a saját földén a mezei munkáját végzi, télen az iparágát űzi. Akinek azonban mesterségéből eredően, legalább alkalmanként nyáron is akad dolga – az ács, a csizmadia, a takács, de leginkább a kovács és a molnár –, az szívesen végzi a munkáját nyáron is. A hegyvidéki csizmadiák rendre „elhívatnak egyes családos gazdákhoz, s ott teljes ellátás, s némi díjazás mellett addig dolgoznak, amíg csak munkájuk akad. Némelyek pedig még a közelmúltban is faluról falura jártak, s ahol munkát találtak, s nyertek, ott megtelepedtek; ha végeztek, tovább vették útjukat. E régi szokás már teljesen kialudt.”[4] Pásztor, napszámos, cséplő, vályogvető, vincellér, tojásszedő, kereskedő, s végül a halász és aranymosó csak a szegényebbek soraiból kerültek ki. A háziipar valamely nemét a lakosok többé-kevésbé egész Muraközben űzik.

A legősibb kenyérkereseti foglalkozás a Muraközben is a pásztorkodás, „a hajdani erdődús, s óriási terjedelmű legelőkkel bővelkedő Muraközben nem is volt az még a közelmúltban sem utolsó szolgálat. Ma éppen, hogy a nyomorúságos tengődésről biztosítja az illetőt. Fizetésük ősi szokás szerint néhány forint készpénz, termény, s az őrzés ideje alatt házankint kenyér, zsír, szalonna, tojás stb.” A napszámosként való elszegődésre a mezei munkákon kívül a vasutak, egyes kereskedések, különösen egy-két nagyobb fakereskedés adnak alkalmat, míg csépelni a felső muraköziek Zala- és Somogy-megyékbe járnak. Vályogvetéssel itt-ott cigányok, vagy a teljesen vagyontalan emberek foglalkoznak. „Vinczellért a nagyobb szőlőbirtokosok tartanak a szőlő és a gyümölcsösök felügyeletére, s a kialkudás szerint apró munkák végzése végett. Fizetése: lakás, marhatartás, egy kis darab föld, s rét, s hozzá – mint tréfásan megjegyzik – szabad lopás.”[5] Gyakori a vásározás, a lókupeckedés, a tehén- és disznó- és a kukorica-kereskedés, mellettük a fuvarozók. Néprajzi tekintetben a legnevezetesebb mellékfoglalkozása a muraközi népnek a halászat és az aranymosás. Gönczi Ferencz A muraközi nép mellékfoglalkozásai című tanulmányában az etnográfiai sajátságok mellet a vidék lakóinak szociális helyzetét, rétegeződését, egyben összetartozását és egymásra utaltságát is megrajzolta.

Hogy Gönczi Ferencz zrínyifalvi tanító néprajzi kutatásai mellett pedagógusi munkáját sem hanyagolta el, bizonyítja a Muraköz című lapnak a Csáktornyán 1900. május 29-én a muraközi tanítók tartott évi közgyűlés eseményeiről szóló beszámolója, melyből kitűnik: a találkozón Gönczi Ferencz felolvasta A magyar nyelv tanítása a magyar és nem magyar ajkú népiskolában című értekezését.[6] Ugyancsak a Muraköz közölte hírt, miszerint Ruzsicska Kálmán kir. tanfelügyelő Kovács Gyula stridói áll. isk. igazgató-tanítót, Luttár Nándor gánicsai áll. isk. tanítót, Gönczi Ferencz zrínyifalvi áll. isk. tanító és Tóth Kálmánné hodosáni áll. isk. tanítónőt külön jutalomban részesítette.[7]

(Folytatjuk)