– Tudod, mi ez? – emelte magasra az öregasszony a padláson talált képet.
– Persze hogy tudom – morogta zihálva az öregember –, ezerszer elmondtad már: nem is kép ez, hanem igazi festmény. A kék égen fehér bárányfelhők úsznak, alatta templomtornyos város, a házak sárga foltjain árnyék ölelkezik a fénnyel, még a fák mélyzöld levelein megtapadt por is látszik.
– Nem. Ez már nem festmény. Ez egy sonka – nevetett az öregasszony, és úgy fordult meg, kezében a bárányfelhőkkel, a templomtoronnyal, a falevelekkel, mint aki táncba vinné nagy örömében az egész világot.
– Bolond vagy – legyintett az öregember, kínok között felemelt feje visszahanyatlott a párnára.
– Márpedig ez sonka. Pontosabban – és ekkor az öregasszony ég felé nyújtotta mutatóujját – ebből lesz a sonka. Merthogy most én ezt a képet eladom, és teljesítem az álmod: akkora sonkát, igazi füstölt házi sonkát veszek neked húsvétra, hogy be sem fér az ajtón.
Az öregember újra mondta volna, bolond vagy, de csak egy köhögést elnyomó sóhaj surrant ki a száján, amit persze az öregasszony nem hallott. Már a konyhában húzta lábára a cipőt, kendővel kötötte be a fejét, és nekiindult a városnak, otthagyva a száz éve épített udvari lakást az újságpapírba csomagolt képpel (ami igazi festmény!), neki a lassan estére váltó délutánnak, hogy meg se álljon a szállodáig, ahol, megírta az újság is, jótékonysági est keretében ünnepelnek a város előkelőségei.
– Talán a szél lökte be? Csípős köd elől menekül? Ha tatár kergeti, miért éppen ide zavarta? Morcos hang fogadta, amikor az öregasszony bebotorkált az étterem ajtaján. Kopott cipője, tipp-topp, sárfoltot ejtett a szőnyegen. Torkokban rekedt a szó, szájak nyíltak az ámulattól. Volt, aki zavartan lötyögtette poharában a whiskyt, mintha azt számolná, hányszor koccan össze a jégkocka, mielőtt elolvad a maró szeszben.
– Nem a szél lökött be, nem menekültem én semmi elől, tatár miért is kergetne? – melegítette fel otthonról hozott mosolyát az öregasszony, arcáról a ráncok közül néhány esőcseppet is kisodort bütykös ujjaival.
– Asszonyom, ez egy étterem. Első osztályú, kifejezetten exkluzív. És úgy vélem, ön talán rossz helyre nyitott be! – lépett elé a pincér, vörös sörényű, magas férfi, testét csillogó, bordó egyenruha fedte, iskolában tanult jó modorát elfojtott düh karcolta.
– Megkérem, távozzon, zavarja az itt szórakozókat. Itt tilos koldulni – mutatott az ajtó felé, drága öltönyökbe bújt vendégektől várt szavaiért elismerő, halk morajt.
Senki nem szólt. A bárzene spanyol ritmusról andalító angol dalra váltott, a dallamok körbefonták a halvány fényt szóró lámpák búráját, asztalok, székek lábát, rásimultak a színházban nagy sikerrel megrendezett jótékonysági koncert után vacsorára betérő hölgyek estélyi ruhájára, férfiak öltönyére, megbotlottak az arany karkötőkön, nyakkendőtűkön, elcsúsztak a kézzel varrt cipők fényén, a lakkozott körmökön.
– Dehogy koldulok. Csak ezt a képet kínálom. Szép is, öreg is, értéke lehet. Nem is kevés… – mondta az öregasszony. És a bekeretezett vásznat úgy emelte a feje fölé, mint egy trófeát. Amit azért kapott, mert leélt hetvennyolc évet és kilenc hónapot. Mert beletörődött, hogy az ő méhe nem tud kihordani gyereket. Mert eltűrte, hogy évekig három műszakban nyomorítsa a gyár, futószalag mellett kopogtassa konzervek bádogtetejét, vasárnapi ebédnél lesse, vajon meg tud-e menteni egy szelet húst másnapra is. Megérdemelte, mert két rokkantnyugdíjból is meg tudta venné mindazt, amiről két beteg még álmodni mer, mert évek óta ápolja az urát, akinek a rák éppen most marja szét a tüdejét. És megérdemelte, mert az államalapító király emlékére rendezett nyári ünnepen elhitte: a pesti tűzijáték milliónyi rakétája közül egy, igen legalább egyetlen egy azért lobbantja fényét, hogy őt, csakis őt mosolyra fakassza.
– Asszonyom, én igazán nem akarom megbántani, de innen akkor is távoznia kell. Zártkörű rendezvénynek ad otthont, csakis kifejezetten meghívottaknak exkluzív éttermünk, ez nem rongyszőnyeg szagú ócskapiac – vastagodott a pincér hangja, hogy aztán elnyelje a csönd. Hosszú csönd volt ez, másodpercekig tartó. Kés nem ütközött villával, pohár feneke sem koccant az asztalon.
– Én megnézném. Mutassa azt a képet – állt fel asztalától egy köpcös férfi, s mire az öregasszony felé fordulhatott, már meg is markolta a keretet.
– Tört ezen már a festék, gyűrt a vászna, ugyan mégis mennyit remél érte? – döfött kérdésével az öregasszony felé.
– De hát a szép bárányfelhők, meg a templom, láthatja! Ma már nem festenek ilyet. Ma már nem is festenek, csak bekenik festékkel a vásznat, és kétfejű nőket mázolnak, meg lila bikákat. Csak tíz darab ezrest kérnék érte – motyogta az öregasszony. Arca vörösödött, amikor meghallotta, az asztaloknál, gyertyafényes homályban előbb csak cincogós nevetésbe fordul a gúnyos mosoly, majd már olyan is akadt, aki a vécé felé indulva, röhögését rejtette kövér ujjai mögé.
A köpcös, fejét rázva, nem kell!, visszaült helyére, na, nénikém, maga meg elhúzhat az ócska festményével, keretét kínálja tűzifának – sziszegte a pincér, nagyon halkan, nagyon mosolyogva. Türelmét elégette már régen a düh, de elegáns vendégeit csak nem veszítheti el egy vénséges banya miatt, aki belerondított ebbe a gyönyörű estébe, külváros poshadt szagát vonszolta magával olyan terembe, ahol párizsi parfümök illatától szédül le a falról még a tapéta is.
– Miért bánt, ártottam én magának? – harapdálta szája szélét az öregasszony, és lenyelve sírását már csak ötezret kért.
Egy, a szomszédos sörözőből áttévedt férfi mustrálta akkor már a képet, tekintete a festmény és az öregasszony ráncai között járta a táncát.
– Ötezer? Hát annyit talán tudok adni. Mégis hol találta? – tapogatta a keretet, simogatta a vásznat. Szeme sem rebbent, csupán a nyaka köré tekert hosszú sálja vetett új fodrokat, amikor ujjai alá bújtak a felhők, tenyere melegítette a képre festett templom tornyát.
– Örököltem, házunk padlásán ma végre megtaláltam, esküszöm, nem lopott – hebegte az öregasszony. Amikor pedig kezébe nyomták az ötezrest, könny buggyant szeméből, gerincét egyenesítette az öröm,
nyelvével simogatta kiszáradt szájpadlását. Úgy érezte, egy pohár vízért feláldozná összes, frissen kapott pénzét, mert már érezte a sonka sós ízét.
– Most már tűnjön el, gyorsan szedje a lábát, mielőtt rendőrt hívok. És örüljön, hogy élnek még rendes, szánakozó urak is a földön – sziszegte a pincér. Az öregasszony, aki úgy látta, kígyónyelv villant elő a pincér fogai közül, gyorsan elfordította a fejét, vásárlójának kínált volna hálálkodó szavakat, de azt már elnyelte csöndesedő város, az utcán nyújtózkodó sötét. Az étterem falait ekkor olasz zene simogatta, és tucatnyi torokból kiszabadult sóhaj.
– Ki volt ez az alak, mégis ki lehetett? – susogott az asszonyok kérdése minden asztalnál. Egy senki, vonogatták vállukat a kihűlő vacsora fölé hajló férfiak. Igazán senki, ismételték minden falat után.
– De neki köszönhetjük, hogy az öregasszony elszállt, mint a füst, talán nem is volt itt soha – nyugtázta egy kövér férfi, aki unalmában újra számolni kezdett: mégis hány millió kéne még ahhoz, hogy bekerüljön a száz leggazdagabb magyar közé.
– Biztos elissza a pénzt, ezek már ilyenek – biggyesztette száját a felesége, dühösen markolva apró kézitáskáját, amelyen a félhomályban, hiába forgatta ötödször is a lámpák felé, nem csillantak elég fényesen az igazgyöngyök.
– Ötezret te is adhattál volna. A whiskyd többe kerül – mordult férjére egy asszony –, legfeljebb kukába dobod az első sarkon.
– Ugyan, csak nem hiszed, hogy ilyen szeméttel égetem magam – nyelte az utolsó falatot a férfi, fogai még szorgosan őrölték a pácolt nyúlgerincet.
– Biztos művész volt. Talán ő is festő, vagy inkább költő, esetleg szerelmes regényeket író zseni. Olyan szépen tekeredett nyakán a sál – ábrándozott a lány, aki Angliai egyetemről érkezett haza.
– Művészek nem járnak ide. A művészek éheznek, pénzért kuncsorognak, és észre sem veszik, hogy ez a világ már nem róluk szól. No, persze kivétel az, aki a százeuróst rajzolta – nevetett az apja, mert az ötezrest mégsem neki kellett kifizetni, hogy véget érjen a kínos szituáció, hiszen akadt egy bolond, aki odanyomta azért a mázolmányért az utolsó pénzét.
Az étteremben nyújtózkodott az unalom, az irodában halkan kattogott a pénztárgép, a ruhatárban mosolygós néni kínálta távozóknak a kabátokat. Senki nem sejtette: az a hosszú sálba burkolt nyak milyen melegséget érez már percek óta. Egy sarki lámpa fényében fürödve szélesre nyúlt a férfi arcán a mosoly, szájában hörögve állt össze hanggá a boldogság.
– Milyen gyönyörű! – nézte a képet, kinyújtott karjára szitáló esőt váltó hópelyheket sodort a szélt. – A nagybányai festőiskola mesterének műve, XX. század eleje, azonnal láttam. Háromszázezernél kevesebbet a zsugori galériás sem ad majd érte – lazított a sálon. És azt kívánta: a buta, ráncos öregasszonynak ajándékozzon a sors boldog húsvéti ünnepeket.
