Ahogy a világ változik körülöttünk félelmeivel és álnokságaival, szapora gyászjelentéseivel, mindinkább megértjük az Emberfia testi-lelki gyötrelmeinek lényegét. Olyan emberekért áldozta fel magát, akik halálra kínozták, keresztre feszítették, elárulták… Senkinek kétsége ne legyen: az ilyen személyek velünk is megteszik ugyanezt más módon, még ha jót tettünk is nekik, övéiknek, a közösségnek! Vagy talán éppen azért?!
Megértjük a litániákon esténként imádságos könyörgésre gyülekező idős nénikéket, akiket kutató tekintettel keresek mindig a piacok árusai között, hogy tőlük vegyem meg a kis kertecskéjükben termelt fokhagymájukat, vagy éppen tüzelős sparheltjeik lernijében sütött finom pogácsájukat…
A litániák könyörgésében megnyilvánuló fennkölt lelkiség sok évtized távolában felvillanó képeket idéz fel szemünk előtt, imádott, becsült emberek arcát, de az idők során felújított, megváltoztatott templombelsőt is – oltáraival, festményeivel, szobraival…
A kék ruhás Mária-szobor is ott áll egy kicsiny falusi mellékoltár mellett, ragyogó örömmel az arcán: feltámadott a holtra kínzott, keresztre feszített egyszülött fia.
Néztem, sokat néztem a gipszből szépre formált asszonyalakot – az egyenes tartású fiatal nőt, aki a harminchárom éves Jézusnak a nővére vagy akár a húga lehetett volna, de aki csak ilyen lehet: szép, a szeretet megtestesítőjeként.
Talán nem is áll újra meg újra elém ilyenkor húsvétkor, ha nem emeli úgy fel kedves arcát a szobrász simogató keze; fel a nap színeitől megfestett égbolt felé, ahol csodálatos világokat sejt a kipányvázott elme. Az emberi értelem, amely igazán csak az álmaiban képes kirótt sorsa elé lépni. A gyermek anyját álmodja magához, az anya lányát vagy fiát, legyen hároméves vagy harminchárom…
Ebben a reményteli magasra tekintésében teljesedett ki számomra az anya, aki az élet legkivételesebb pillanatát élhette meg: szeretett gyermeke újraszületésének mérhetetlen döbbenetét. Nagyobb örömet a világra hozásánál, mert méhében hordozott magzatáról még semmit sem tudhatott, ám felnőtt fiát ismerte már, látta és láttatott általa.
Az emberek pedig a maguk módján beszélnek össze-vissza, hogy talán mégsem az történt meg, aminek meg kellett történnie, hanem ellopták a testet… Ám Mária arcán ott a fény, amely csak az anyának lehet sajátja.
A kalmárlelkű elöljárók és az irigy csőcselék akkor sem gondolt a gyermeke életének örvendő és újraszületésében reménykedő anyával. Mert nem számolt az újraszületés lehetőségével. Magának óhajtott megszerezni mindent, másoknak adni nem kívánt semmit. Képes volt saját társai torkának esni, elárulni tanítóját. Ma ugyanezt teszi.
Ha messzire távozottak után néz ma a kicsiny mellékoltár Mária-szobra, megváltozik-e a tekintete? Látja-e sokat szenvedett síksági táj embereit, akik mentek vagy maradtak, mindenképpen egy más, boldogabb és békésebb világ eljövetelére várnak. S készülnek benne egy, az eddigieknél biztatóbb húsvét megünneplésére. Amely az emberségében megtisztuló téveteg halandóval születik újjá.
