Pintér Lajos költészetében vissza-visszatér a képzőművészethez, leginkább a festészethez, köteteiben rendszeresen megjelennek a kortárs alkotók munkái által ihletett költemények. Kedvencei, egyebek közt Schéner Mihály, Tóth Menyhért, Damó István műveihez hasonlatosan ő a líráját szabadítja meg minden sallangtól, zavaró feleslegtől.
A költőnek a festészethez, a képzőművészethez, a képzőművészekhez kötődése egyenesen kibontható Pintér Lajos plasztikus, érzékletes és érzéki képi világából, ám most ez a versvilág találkozott Tóth Menyhért képi univerzumával, ami sajátos kötetet eredményezett. A költőt teljes kötet megalkotására sarkallta a képzőművészeti élmény. A vizualitás és nyelvben megfogalmazott alanyiság metszéspontja köré néhány személyes tényező is beékelődik. Pintér Lajos (1953) Szegeden született, de Csongrádon gyermekeskedett, Tóth Menyhért (1904–1980) pedig Mórahalmon látta meg a napvilágot, majd Miskén élt, vagyis ugyanabban a régióban nevelkedtek mindketten, de nem ugyanabban az időben. A költő végül Kecskeméten kötött ki, és minő véletlen, a festő alkotásainak zöme is Bács-Kiskun megye székhelyére került. Ezek persze mind a képzőművészet, mind a költészet szempontjából teljesen felesleges ismeretek.
A Tóth Menyhért-énekek kötet kilenc ciklusának 27 költeménye legtávolabbról se képleírás, hanem alanyilag átélt, lírai alkotás. Természetesen előfordulnak bennük utalások a művek színvilágára, a kisugárzásra, ragyogásra, a fehérrel vagy éppen feketével megfestett alkotások belső ellenpontozására, a visszafogott színpalettára, a vérre, illetve friss sebre utaló piros és a vörös pedig kiemelt hangsúlyt kap, ahogy hajnalban elvérzik a felkelő, alkonyatban a lenyugvó nap, mintha egy megsebzett hattyú szárnya hasítaná fel az égboltot, de a ház falára akasztott, száradó paprikafüzér is a fehér felület közepén éktelenkedő seb képzetét kelti. A leírás helyett Pintér Lajos azt a lelkiállapotot kívánja meglelni, amely a képek megszületéséhez vezetett. Rövid, néhány szavas verssoraiban fiktív történetek kerekednek, amelyek egyszerre közvetítik a festő és a költő gondolatait, meg a festmények keltette érzelmeket, és miként alább láthatjuk, anekdotaként is olvashatók.
Örvendetes, hogy a verskötet nem tartalmaz illusztrációkat, Tóth Menyhért alkotásainak másolatait, így a versek a maguk szuverén világát mutatják, nem terheli őket feleslegesen semmi, árad belőlük a két művész, a festő és a költő világszeretete, empatikus készsége és nem utolsósorban derűje és humora.
A kötet szép, jó kézbe venni, lapozni, az oldaltükör letisztult, mint ahogy egy ilyen kötet esetében elvárható.
Végül idemásolom a kedvenc és talán a kötet egészére jellemző, anekdotikus verset:
a csongrádi templom-ajtó
a csongrádi templom-ajtó
előtt haladt el
tóth menybért
az öreg csoszogi
szakadt volt fáradt
ég-földi vándor
a templom-ajtó félfájához
támasztotta vállát
ma nem osztunk
alamizsnát
szólította meg
berkecz plébános úr
nem koldus vagyok én
hanem festő
vándor festő
árván
világom járván
épp kopott már
e templom-ajtó
mondotta berkecz
plébános úr
jól megfizetném
ha lefestené
menyus mester
a jámbor bice-bóca
elbicegett
ócska festéket vett
s pemzliket
sietve lemázolta
a csongrádi templom-ajtót
és nevetett
őrülten nevetett
mit fizetek
kérdezte tőle
a botor plébános úr
semmit tán semmit
az isten fizesse meg
mondotta a festő
és elbicegett
fejét lehajtva
sírt magában
S akkor még két apró, bár talán nem felesleges megjegyzés: Tóth Menyhért festőművész úgy került Csongrádra több versben is, hogy Pintér Lajos egyik könyvéből se hagyja ki gyermekkora színhelyét; másfelől a történet valószínűsíthető is, hiszen a festő a második világháborút követően majdnem másfél évtizedig szobafestőként és mezőgazdasági munkásként tengette életét.