1926. február 22-én hatalmas tömeg áll az isztambuli Páduai Szent Antal-plébánia udvarán. A belvárosi sétálóutca mentén fekvő templomban a város a világháborút követően jelentősen megfogyatkozott keresztény közösségének képviselői mellett ott találjuk a török zenei élet jelentős személyiségeit is, sőt, a templom udvarán a frissen alapított Konzervatórium koszorúja a legnagyobbak között van. Nem véletlen ez: az elhunyt a Konzervatórium nyugati zenei tanszékének oktatója, a Szultáni Gárdazenekar ezredese, az isztambuli zenei szalonok és követségek koncerttermeinek ismert doyenje, s nem utolsósorban Liszt Ferenc egykori tanítványa. A rejtélyes személy nem más mint Lovag Hegyei Géza, a századforduló egyik elfeledett magyar zenésze, aki három szultán és a konstantinápolyi teljes diplomáciai kar személyes ismerőseként összesen tizennégy kitüntetéssel a mellén, stílszerűen egy koncert után lett rosszul és hunyt el 1926. február 19-én. Ki volt ez a mind Magyarországon, mind Törökországban alig ismert művész, aki egy óbecsei zsidó kereskedő fiaként szinte egyedülálló karriert futott be az átalakulóban lévő Oszmán Birodalomban?
Hegyei Géza 1862-ben született a vajdasági Óbecsén. Kereskedő édesapja, Hegyei Béla (szül. Sonnenberg Albert) a csehországi Bechinben látta meg a napvilágot, édesanyja, Schöffer Fáni Szabadkáról származott. A család az 1870-es évek elején költözött Budára, ahol az apa a Rudas fürdő szomszédságában álló Propeller Szállót működtette, illetve a hotel alatt felszínre bukó „meleg és jóízű” forrásból nyert vizet Hungária néven árulta a különböző panaszokkal küzdő betegeknek. Géza eközben a Budai Reáliskolában fejezte be középfokú tanulmányait – nem túl jó eredménnyel –, majd lett az akkoriban még gyermekcipőben járó Zeneakadémia zongora szakos növendéke. Tanára az a Gobbi Henrik volt, akinek a tanulóit maga Liszt Ferenc is sokszor meghallgatta magyarországi tartózkodása során. Bár hivatalos tanár-diák viszony nem alakult ki Liszt és Hegyei között, valószínűleg a mester személyesen segítette a fiatal tehetséget. A két év tanulás után a zenei karriert választó Hegyei vizsgakoncertjét Liszttel közösen adta, majd ezt követően országos és nemzetközi turnékon vett részt. A korabeli sajtó beszámolói szerint első konstantinápolyi fellépésére 1888 januárjában került sor, ahova Klapka György, egykori 48-as honvéd hívására érkezhetett, és ahol élete hátralevő, csaknem 40 évét töltötte.
Az Oszmán Birodalomban a 19. század során végbement reformok egyik következményeként a nyugati komolyzene is gyökeret vert az egyébként jelentős olasz, francia, zsidó, örmény és egyéb levantinus lakossággal bíró városban. A Szultáni Gárdazenekar vezetője a neves zeneszerző, Gaetano Donizetti testvére, Guizeppe Donizetti pasa lett. Konstantinápolyban megjelentek a nyugati típusú koncerttermek és operák, így II. Abdulhamid az általa használt Jildiz palota mellé is előadótermet építtetett. Azonban hiába volt Hegyei zenei háttere kiváló, s hiába emlékezett még mindenki Liszt 1847-es konstantinápolyi látogatására, a magyar művésznek megközelítőleg két évet kellett várnia arra, hogy személyesen léphessen fel a szultán előtt. Ő maga erre egy 1914-es riportjában így emlékezett vissza:
„A pénteki szelámlikot követően minden esetben fényes és pompás lakomát rendeztek. A lakomára szóló meghívás a legnagyobb megbecsülésnek számított. A lakoma után a szultán és háreme, illetve a palota népe a Yildiz Kioszk pompás színház épületében mulattak. A színházban az első osztályú háremhölgyeknek (kadinefendiler) rácsos lodzsák voltak kialakítva. Ezek egyikébe ült be a szultán a háremével. Mindenféle zenei művek hangzottak el. A program ugyanakkor általában régi olasz operákból állt. Az uralkodók és a meghívottak a Parterre-ben, állva nézték az előadást. Ugyanis ebben a szalonban ülősorok, fotelek nem voltak. Amikor 1889-ben, két év várakozás után a szultán óhajából első koncertemet adtam, a színház fogalma ezt jelentette. Egy pénteken késő este a kapumban egy szultáni hintó állt meg és a palotaszolga azt mondta: a szultán azonnal a magyar művészt akarja hallani. Elvittek a palota színházába. A gazdag repertoáromból játszottam darabokat. Ugyanakkor személyesen a szultánt nem láttam. A háremével a rácsos lodzsában ült. Az előadás alatt az uralkodó folyamatosan az elismerését közvetítette felém. Rövidesen a szultán két unokahúgának oktatását kaptam feladatul, de nem mondhatnám, hogy ennek felhőtlenül örültem volna.”
A nagy áttörést követően Hegyei karrierje fokozatosan ívelt felfelé: az állandósuló udvari fellépések mellett játszott többek között a perzsa, francia, német, osztrák–magyar követségek fogadásain, számos jótékonysági koncerten, illetve a francia (L’Union Francaise), a német (Teutonia) és a levantei (Cercle d’Orient) klubok rendezvényein. Bár a török zenekutatók között tartja magát a legenda, hogy Hegyei egy szerelem miatt maradt a török fővárosban, ennek ellentmond, hogy csupán 1906-ban vette feleségül egykori tanítványát, a helyi görög közösségből Zygomala Katalint, akitől öt gyermeke született (Géza, Károly, Margit, Katalin, Zsuzsi). A nemzetközi karrier mellett azonban nem feledkezett meg magyar gyökereiről sem: elvállalta a Konstantinápolyi Magyar Egylet tiszteletbeli elnöki pozícióját, és többször játszott az egylet rendezvényein. Gróf Széchényi Ödön pasával is rendszeresen találkozott, és együtt szereztek egy tűzoltóindulót. Emellett az első világháború alatt fellépett a magyar Vörös Félhold Bizottság megalakulásának örömére rendezett budapesti jótékonysági koncerten, majd szervezőként vett részt az 1916-os és 1918-as konstantinápolyi jótékonysági koncertek megvalósításában, melyeken Medek Anna, Hubay Richárd és az Állami Honvédzenekar lépett fel. Korabeli híradások szerint ekkoriban a zeneakadémiára is hívták oktatni, a nyugalomba vonult Chován Kálmán utódaként, s ezt nagy megtiszteltetésnek tartotta annak ellenére, hogy visszautasította a lehetőséget.
A török összeomlás után görög rokonainak köszönhetően azon kevés magyar egyike volt, aki a városban maradhatott. A török függetlenségi háború sikere és a köztársaság 1923-as kikiáltása után a konzervatórium alapítóinak egyikeként a nyugati zenei tanszék oktatója lett. Elismerően beszélt Musztafa Kemál Atatürkről, aki szintén tisztelte a magyar művészt. Közvetlenül halála után Ankarában lett volna fellépése, Atatürk meghívására. Évtizedes szolgálataiért számos török, francia, magyar és egyéb országok kitüntetéseit kapta meg, amit kevés fennmaradt fényképe alapján büszkén viselt. Szerette és büszke volt gárdazenekari egyenruhájára. Neve annyira összeforrt a város zenei életével, hogy alakja feltűnik számos török regényben és anekdotában, s nagy valószínűséggel őt láthatjuk a rejtélyes francia karikaturista, Hassan egyik alkotásán is. Annak ellenére, hogy családjának és hozzátartozóinak nagy része megőrizte izraelita vallását, Hegyei Gézát katolikus szertartás szerint temették el Isztambul Feriköy kerületének katolikus temetőjében. A családi sírt ma már csak egy rozsdás kereszt jelöli, amely szemléletesen mutatja be, hogy miként merült feledésbe az egykor kiváló magyar művész első és második hazájában is.
Miért pont most, és hogyan tovább?
Talán nem merült volna feledésbe Hegyei neve, ha a fönt részletezett információkat ismertük volna korábban is. Ám néhány, alapvető tévedésen alapuló török cikken és bejegyzésen kívül kevés információ állt rendelkezésre Hegyei magyarországi és törökországi tevékenységéről és jelentőségéről. A fordulatot egy 2018. decemberi telefonhívásnak köszönhetem, mikor az isztambuli irodám telefonvonalának másik végén az óbecsei származású Ács Péter jelentkezett. A kölcsönös bemutatkozást követően megkérdezte, hogy ismerem-e Hegyei Géza nevét. Igennel válaszoltam, bár sokat akkor még nem tudtam róla azon kívül, hogy Isztambulban tevékenykedett. Péter kifejtette, hogy óbecseiként különösen fontos számára Hegyei alakja, akiről nagyon kevés elérhető információ van, így örülne, ha közösen próbálnánk meg tovább kutakodni. A hívást levél és üzenetváltások követték, és megállapodtunk abban, hogy míg Péter Hegyei magyarországi életét, addig jómagam törökországi tevékenységét fogom kutatni, és ha van egy kis szerencsénk, talán összejön egy kisebb cikkre való információ. Péter lelkesen bújta a korabeli magyar sajtót, és szállította a családra vonatkozó életrajzi adatokat, születési és halálozási kivonatokat, míg a török vonalon sokkal lassabban haladt a munka. Egy dolog azonban nagyon hiányzott: egy kép Hegyeiről. Mígnem egyik nap újra kinyitottam a fentebb már említett Hassan nevű karikaturista munkáiból készült katalógust, s ebben az egyik rajzon Hegyei is feltűnik. Legnagyobb meglepetésemre a kép utáni oldalon Hegyeire vonatkozóan egy rövid leírás, illetve két fénykép is mellékelve volt, a képek alatt pedig rövid megjegyzés: Károly Aliotti személyes tulajdona. Péterrel azonnal tudtuk: Hegyei egyik lánya egy bizonyos Aliottival házasodott össze, így minden bizonnyal a családi hagyaték tulajdonosával van dolgunk. A szociális média segítségével hamarosan kiderült, hogy Károly Isztambulban, pontosabban abban a Pera/Galata negyedben él, ahol dédapja is rendszeresen fellépett, s ahol jómagam is lakok. Bár az első megkereséseinkre nem kaptunk választ, rövidesen sikerült eljuttatni érdeklődésünk valódi okát. Pár napra rá este 7-kor ismeretlen számról indított bejövő hívást mutatott a telefonom, s másnap már Károly irodájában ültem. Egy fiatal, több idegennyelvet beszélő művészettörténésszel, egy vagyonos török család magángyűjteményének kurátorával ültem szemben. A sors fintora, hogy irodája az Isztambuli Magyar Intézet egykori épületének szomszédságában, a Hegyei ravatalául szolgáló templom utcájában fekszik. Miközben a forró teámat szorongatom egy meglehetősen alacsony és kényelmetlen fotelen, Károly szenvtelenül és kissé hidegen kérdezi, hogy mit akarok. Röviden elmesélem a korábbi hónapok eredményeit, és félszegen megjegyzem, hogy ha esetleg lenne a kezében bármilyen személyes jellegű irat vagy kép, az nagyban segítené a további kutatásainkat. Ugyanazzal az izgalommentes kifejezéssel mondja, hogy hat családi albumja van Hegyei hagyatékából. Az izgalomtól alig hallhatóan megkérdem, hogy mit szólna hozzá, hogy ha ezeket kölcsönkérném és esetleg digitalizálnám? – Ráér most? – kérdezi. Persze – felelem, és 10 perc múlva már a lakásában adja a kezembe az albumokat. Fényképek, személyes levelek, a kor leghíresebb diplomatáinak névjegykártyái, eredeti koncertposzterek és Hegyei fellépéseiről szóló újságkivágások sorakoznak egymás után. El sem hiszem, de újabb 10 perc múlva már hazafelé cipelem a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat. Törökország számos véres puccson, politikai változáson ment át a 20. században, így a személyes archívumok a megtorlásoktól való félelem miatt a tulajdonosok halála után nagyrészt megsemmisülésre ítéltettek. Ezért is írtam a felbecsülhetetlen szót. A történet innentől kevésbé látványosan ugyan, de folyamatosan halad a maga medrében. Ma ott tartunk, hogy a hagyaték feldolgozása és értelmezése nagyrészt befejeződött, s azon dolgozunk, hogy Hegyei munkásságát és az isztambuli zenei közegben elfoglalt helyét egy nemzetközi kutatókból álló csoporttal közösen mutassuk be, aminek végeredményeképpen tudományos és ismeretterjesztő írások, kiállítások és koncertek valósulhatnak meg Isztambulban, Budapesten és esetleg Óbecsén.
Most ránk vár tehát a feladat, hogy megismertessük ezt a méltatlanul elfelejtett, a magyar és török zenei élet között évtizedeken át hídszerepet betöltő személyiséget a török és magyar nagyközönségnek, illetve visszaadjuk őt szülőhelye, Óbecse számára is. Hiszen ahogy a Pesti Hírlapban megjelent nekrológjának szerzője írja: „Magyarország is emlékezzék meg egy pillanatra idegenbe szakadt nagy fiáról, aki harminchat éven keresztül csak büszkesége, apostola volt a magyar névnek itt, távol keleten.”
* A szerző az Isztambuli Magyar Intézet igazgatója
