Szávai Géza Székelyföldön született, ott élt, majd Bukarestben, jelenleg Budapesten, ahová 1988-ban menekítette át családját, 1994-ben könyvkiadót, folyóiratot alapított, addig számos szerkesztőségben újságíróskodott. Tudtam élete ezen szakaszáról is, de háttérbe szorította előttem rendkívül termékeny szépírói munkássága, esszészerzői produkciója. Pedig regényeiben, esszéiben háttérmunkásként állandóan jelen van a mindenre figyelő, minduntalan jegyzetelő, fényképező újságíró kíváncsisága, történetek, sorsok, események megörökítésének szándéka. Erre voltaképpen legutóbbi kötete, a 2019-ben megjelent, Amiért élünk című riportgyűjteménye döbbentett rá, azzal, hogy az újságírás legigényesebb műfaját művelő zsurnaliszta, a riportíró Szávai a szépíró eszközeivel dolgozott, vagyis kölcsönösen átjárt a literátori fikció és az újságíró dokumentarizmusa közti határövezeten.
Ám nem ez a poétika- és műfajközti szabadság miatt nem jelenhettek meg a maguk idején a most kötetbe szerkesztett írásai, az 1980-as évek második felében írott riportok zöme. Ezek az írások ugyanis az emberi kitartásról, élni akarásról, a túlélés csökönyös hajszolásáról, az önkéntes halál, vagyis a föladás stratégiájáról szólnak – csakhogy nem a társadalmi háttér megjelenítése nélkül. A zseniális mesteremberek, a hirtelen családfővé avanzsált anyák, a szülőket a rájuk nehezedő terhek alól mentesíteni kívánó gyermekek sorsa Erdélyben teljesedik ki, elválaszthatatlanul azoktól a társadalmi körülményektől, amelyek előidézték és fenntartották a székelység belső értékrendjének fönntartását, vagyis Szávai már az országból távozása előtt pellengérre tűzte a saját állampolgárait megnyomorító politikai diktatúra és az azt kiszolgáló poltronizmus folyományait, miként fogalmaz, „amikor az ember mesélni kezdi az életét, a hogyan mögött szinte mindig felsejlik a miért… ha élni és dolgozni hagyják, akkor előbb-utóbb mindenki keres, és talál valamit: azt amiért él.” (8.) Csakhogy az élni és dolgozni lehetősége nem alapvető alanyi jog a diktatúrában. Erről tanúskodik az autodidakta gépész, majd a tanult fodrász, virágkertész, az érettségizett sóbányász megkapó életútja, amely a szakma iránti rajongással cselezi ki a társadalmi és politikai buktatókat.
Például a vagyonból kiforgatást, a társadalmi rang és a szociális biztonság alattomos elorzását, ami mindennapos és általános jelenség volt a második világháború után Romániában: „Vlahicán akkora volt az udvarunk, hogy benne száz szekér elfért volna, hatvan asztagot kényelmesen rakhattak volna, szép nagy udvarunk volt, hatalmas, nagy kert, meg minden, tizenkét ökör, biztos volt tizenkettő, fejős tehén is sok. Juh is, vagy négyszáz, el lehet képzelni, ugye, na és aztán nem maradt mindebből semmi.
Maradt a munka.
A szegénység.
De anyám erősen ügyes asszony volt, úgy lovagolt, mint egy férfi.” (63.) Egy idős hölgy és már ugyancsak koros lánya emlékezik így a régi időkre, az újságíró pedig a következőket jegyzi füzetébe: „Ahol lehetséges még egy traktámentum, ott nincs minden veszve – még ha veszve van is.” (62.) A riportokból torokszorító emlékek villannak elő, mint például az a kép, ahogyan az egyszerre megélhetés nélkül maradt tehetős gazda az utolsó bikaborjút vezeti ki a família szeme láttára az istállóból, mert egyebe nem volt, amit túlélésük érdekében pénzzé tehetett volna. Az ilyen kíméletlen, megható jelenetek szoros párbeszédben állnak Ferenczes István Veszedelmekről álmodom (2018) című, székelyföldi dokumentumregényének oldalaival, a székelységet évszázadokon át el nem kerülő gyötrelmek szívszorító katalógusának lapjaival.
Mindkét könyvnek az erőszakos kollektivizálással, a nyakasabb gazdák betörésével, a parasztok földönfutóvá nyomorításával foglalkozó történeteiben „áradt a könny, folyt az alkohol” (90.). E kettő családokat zilált szét, kapcsolatokat mérgezett meg, életeket ragadott el, nem egy esetben gyermekéleteket, amire Szávai Géza fiatal újságíróként nem talált magyarázatot. Úgy gondolta, hivatalosan is zsurnalisztává avanzsálva utánajár a magukat elpusztító gyermekek történeteinek, de egyetlen szerkesztőségtől se kapott megbízatást, vagy bár bátorítást. Végül ezt a riportot nem írta meg, mert senki se hagyta volna megjelenni, miként az építő jelleget nélkülöző, tényekből táplálkozó, valóságfeltáró írásait sem. Így aztán mostani könyvéből nem derül ki, mi az, amiért érdemes meghalni. Pláne egy gyereknek. Pláne önkezétől.
Arról viszont tudósít, amiért túlélünk. A nyersanyaghoz csalárd úton jut: felesége osztályfőnökként, terápiás szándékkal dolgozatot írat életükről, családjukról a rábízott közel negyven vendéglátószakos kis-nagylánnyal. Az ugyancsak tanárkodó Szávai elolvassa ezeket a vallomásokat, hetet közülük részben átdolgoz, az elbeszélők nevét megváltoztatja, és a vallomásokat tablószerűen egymás mellé állítva közli. A hetvenes évek legelején szakmát tanuló fruskák zöme csonka családban nevelkedett, szinte veszettül óhajtották az apai szeretetet. Az apák viszont vagy fiatalon elhaláloztak, vagy elitták az eszüket és terrorizálták a családot, így nem számítottak valódi apának. Ezeket, a családjuktól elvadult férfiakat pedig a családjuk iránti gondoskodás felelőssége kergette az alkohol és az önrombolás őrületébe, ők azok, akik kiskorukban nem kötötték föl magukat, bíztak és reméltek, hogy családfenntartóként megállják a helyüket. Ám kiderült, ehhez komolyabban szembe kellene menni a pártállammal, ami kizárt és elképzelhetetlen. Megtörténhet, hogy abban a számtalan esetben, amikor a kétségbeesett családfők mély részegen törtek-zúztak, és feleségük, gyermekeik életére törtek, kábulatukban meg szerették volna szabadítani őket a várható, még sötétebb kor okozta a szenvedéstől, amit józanul nem tudtak egyéb módon megakadályozni. A kereskedelmi iskola vendéglátó ipari szakát választó erdélyi magyar lányok ez elől a kilátástalanság elől menekültek a munkába, ne kelljen asszonyként, kiszolgáltatott feleségként átélni mindazt, amit anyjuk elszenvedett, maguk alakíthassák sorsukat, szakadatlan munkával, optimizmusnak is mondható hittel és reménnyel.
„Lopott holmi” ennek az írásnak az anyaga, ami cseppet sem gond. Ráadásul azért, mert kiderül belőle, hogy Szávai osztályfőnök felesége és tanítványa közt barátnői viszony alakult ki, a diákja vették körül áldott állapota idején, majd a császármetszést követően meghalt csecsemője levesztése után. A gyermekhalál Szávai Géza óriási traumája, amit emigrációval igyekezett enyhíteni, és most boldog családapaként, többszörös nagyapaként él. Ahogy a keményfából faragott, lágyszívű székelyek zöme.
A könyvet meg minden kollégának ajánlom, el lehet belőle lesni a riportírás mesterfogásait, azt, hogy miként lehet közvetíteni elmondhatatlan érzéseket és érzelmeket.
A kötet tanulsága szerint Szávai Géza kényszerűségből lett a belföld eseményeivel foglalkozó újságíró. A világ iránti kíváncsisága hosszú utazásokra sarkallta volna, de nem kaphatott útlevelet, miként más, utazni vágyó román állampolgár sem: „Akkor miért fáj, hogy nem tudom »értelmiségileg elfogadhatóan« megmagyarázni korombéli írókollégáknak: nem vagyok hajlandó szégyellni, hogy mániákusan rögzítek itt mindenfélét; ha úgysem utazhatom be a világot, akkor alaposan, rögeszmésen felderítem, megismerem ezt a sorsverte kis részét, ahova bezártak. írok kilenc gépelt soros hírt az árpa aratásról, csak elmehessek, és megnézhessem Sz. Imolának a hegyvidéki szülőfaluját, amely lázad a téesz ellen; állandóan gyűjtök, kiszámíthatatlanul, következetlenül mindenfélét; másolom és gépelem tizennégy-tizenhat éves lányok viszonyulásait a megélhetéshez...” (117.)
