Hosszú ideig jól felismerhető, könnyen azonosítható borítóval jelent meg az elsőkönyvesek sorozata, a Gemma Könyvek. Aztán megszűnt ez a jellegzetességük, a borítók is alkalmazkodtak az újabb grafikai irányzatokhoz. Ennél fogva ránézésre senki se mondaná meg, hogy az Agancspark Gemma Könyv, a verseket elolvasva pedig azt se, hogy Cirok Szabó István elsőkötetes.
Lírája kiforrott, megszólalása halk, de mint a lassú víz, partot most – a víz különben költészetének egyik alapmotívuma –, tudja jól, hogy felesleges érckapukat döngetnie, nem kell világraszóló újításokkal zsúfolni verseit, biztos benne, hogy helyes úton halad.
Hogy mi számít helyes útnak a poézisben? Az, ami az érzelmi megdöbbenéshez vezeti az olvasót. Ebben a kalauzolásban pedig jártas a költő, egyfelől jó szeme van hozzá, hogy mást is meglásson, mint a többség, és ezt a többletet képes érzelmekbe átültetni.
Pedig nem is látott túl sokat a világból, a szűkösségből egyre kifelé táguló szülői lakhelyet, a kórházat körülvevő csenevész parkot, a védőoltásra érett nyuszikat, folyót, tavat még igen, de tengert nagy sokára. Előbb a nagyapa utazott a tengerhez, és érdekes módon mintha az unoka is nyomába eredt volna, és saját élményként élte meg az öreg ott jártának nyomát: „szépen mesélnek a sirályok, / milyen szépen mesélnek az / öregről, aki egy üvegben / hazavitte a tengert.” (A család tengere) A családon belüli kapcsolatok mellett viszont „valaki hiányzik a táncból”, létezik, ám nincsen jelen, valóságosságát a hiánya jeleníti meg. A távolságtartás, a kommunikáció hiánya mintha valamilyen stratégia része lenne: „Kibírhatatlan / hőséget akarok, mert ameddig nem / írok neked, hideg van, mint egy halpiacon.” (A halászhajókról)
A víz mellett, legyen az akár egy teli kád, vagy éppenséggel tenger, különböző vershelyzeteket generálnak a növények, az erdő, az állatok, mintha a költő véglegesen bele kívánna fészkelni a természetbe, dermedten bámulni a fák mozgását, agancsot növeszteni a homlokára, édesanyja kézfején sem ereket, hanem a bőr alatt húzódó gyökereket vél látni.
A kötetet a szerzővel egykorú, 1995-ben született Nagy Kornélia tervezőgrafikus illusztrálta. Néhány vers esetében valóban a szöveget értelmezi, de sokkal szívesebben készít a szövegtől elszakadó, saját autonómiával rendelkező rajzokat. Valami módon nemzedéki kiadványnak is tekinthetjük e versgyűjteményt, ugyanis a kötethez Celler Kiss Tamás Sinkó-díjas költő írt rövid méltatást, aki ugyancsak 1995-ben született.
Papp Katalin: Kés a párna alatt. Gemma Könyvek 46. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2019, 64 oldal
Ezzel szemben Papp Katalin versgyűjteménye egyszemélyes könyv. Mármint abban a tekintetben, hogy a versek mellett az illusztrációk szerzője is ő, a borító is az ő munkája felhasználásával készült. Mit mondjak, az illusztrációk láttán visítottam az elragadtatástól, a színes lenyomatoknak a 200 példányos megjelenés mellett kiállításon lenne a helyük. A versek viszont nem hengereltek le, de nem is ábrándítottak ki, sőt. Csak nem akartak megdöbbenteni, kiütni a biztosítékot, fölrázni vagy meglepni. A kötet címe, a Kés a párna alatt, két gondolatot indított el bennem, az egyik Bada Dada recés élű konyhakésére vonatkozik, ami lényegében semmi komoly dologra nem használható, rajzolóját is képtelen volt megvédeni az élet megpróbáltatásaitól. A másik, hogy az ifjú költőnő bizalmatlan a világgal, és felfegyverkezve kész megvédeni magát vele szemben.
Aztán kiderül, hogy nincsen benne szemernyi félelem se, belesüllyed a dunnába, az fiatal felnőttkorának védő magzatburka, ami óvja, hiszen még csak most kezdi tervezni életét. Könyve megjelenésekor csupán 22 éves a szerző, a verseket tehát ennél fiatalabb korában írta. Ennek tükrében már más olvasatot nyernek a költemények: nyitottságuk, őszinteségük, magabiztosságuk felértékelődik, úgy olvasom őket, mintha egy huszonéves lány távolról se titkos, de nem mindenkinek mutogatott naplóját lapoznám, életről, tervekről, családról, szerelmekről, szeretőkről, a dunna alá bújás kísértéséről és a kitárulkozás vágyáról. Lírája természetes hangfekvésben szól az eddig megemésztett világról, az erotikáról, a szexről… és a szögekkel töltött kispárnáról. Hát, ez a kispárna az ifjú költőnő álmatlan éjszakáinak okozója, az alatta rejtegetett kés pusztán felesleges rekvizitum.
Utolsó megjegyzésként még csupán annyit tennék hozzá, hogy a Gemma Könyvek újabb sorozata többnyire közli a szerzők, illusztrátorok portréit is. Papp Katalinnak a könyv hátsó fülén közölt arcképe annyira sötét és elmosódott, hogy ilyet egyetlen könyvkiadó se engedne meg magának. Tudván, hogy a szerző a kötet grafikai megtervezésében is részt vállalt, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy azért lett ilyen a fotó, hogy érezzük, a versben megszólaló a költő lírai alanya, nem pedig a majdani mérnöknő.
Kormányos Ákos: Paraván. Gemma Könyvek 48. Forum–FISZ, Újvidék–Budapest, 2019, 63 oldal
A három Gemma közül ez a leginkább zavarba ejtő, megdöbbentő, felkavaró. Kíméletlen. A százhúsz éve született Alfred Hitchcock filmrendező művészi hitvallása szerint az a cél, hogy „a néző a lehető legjobban szenvedjen”. Kormányos Ákos ezzel a hitvallással megegyezően vette célba az olvasót.
Az emberi test fiziológiai működését szívesen saját műveibe emelő Szilasi László a következőkkel mutatja be a könyvet majdani olvasójának: „Azt mondják, a szépirodalom (mint a neve is mutatja:) szép. Kormányos Ákos első kötete nem olyan dolgokkal foglalkozik, amiket gyönyörűnek szokás tartani. Kicipzározza, matat a testben, fölfelé, egészen addig, ahonnan a másik ered. Megmetélnek egy farkat, akkora lesz, mint a lovaké. Ebben a világban a reggeli pisilés a Muszáj Herkules. Ez itt nem spoiler. A könyv versei színes, erős szövegek. Mindkét irányból átütnek minden paravánon.”
Előrebocsájtom, Szilasi nagyon finoman fogalmaz, Kormányos valóban nem gyönyörűségekkel halmozza el olvasóját. Költői világában – mert tagadhatatlanul van neki –, a paraván az emberi testet borító bőr, ami mögé be kell lesnie, felfedezni az inak, erek, mirigyek, idegek, belső szervek, zsírok bonyolult működését. És most döbbenjünk meg, ezek szerelmes versek. A költő az „úgy szeretlek, majd megeszlek” kannibalizmusra visszautaló mondás mentén bontja ki szerelmi ámulatát, egyes testkalandjai számomra visszatetszők, gyomorforgatók, viszont egy összefüggő poétikát mutatnak. A szeretett nő nem csupán a száján, a punciján és az ánuszán át vehető birtokba – persze úgy is – ám az igazi élvezet a paraván mögött belülről figyelni a test fiziológiai működését és képzeletben elszopogatni a biológiai lényt.
Nem sikerült megszeretnem ezt az anatómiai leckékre, élveboncolásra alapozó költői világot. Elképzelni se tudom, hogyan fordulhatnának lírába az ilyen verssorok: „Hiányzik, ahogy szarsz. /Pisálsz.”
Egyébként jó választás volt Szabó Eszter munkáival illusztrálni a kötetet, jól harmonizálnak a versek mikrobiológiai világával (és ezt teljesen pozitív értelemben állítom).
