Belelapoztam Erdei Ernő tetszetős kiállítású, zsebbe illő, kézre álló verskötetébe, és nyomban olyan érzésem támadt, hogy egy szentenciagyűjteménnyel szembesültem. A versek alig pársorosak, a verssorok is rövidek, rímelnek, zömmel valamiféle aforisztikus csattanóval zárulnak. Aztán egy ültő helyemben elolvastam a kötetet. Azt kaptam, amire számítottam: nem költészetet, hanem verseket. Jelenünk sötét oldalának hiteles lenyomatát, a kontár politika társadalmat megnyomorító lépéseinek bírálatát, a kisebbségi létbe taszított, már onnét is kiszorított nemzet állapotának megörökítését, az ember felelősségét a közösség iránt és a közösség szerepét az individuális felelősségvállalásban, intelmeket az egyén és a társadalom morális arculatának, a polgár gerinces erkölcsének megőrzésére, a nyelv és a kultúra ápolására, a kritikus gondolkodás buzdítására, mintha az emberré nevelés kézikönyvét olvastam volna.
Erdei Ernőnek ez az ötödik verskötete 2002 óta, ám ennek az információnak számomra semmilyen jelentősége nincsen, ugyanis a korábbiak egyikével sem találkoztam.
A mostani viszont kétségtelenül hamisítatlan füves könyv, abban a tekintetben, hogy útbaigazít, tanít, gyógyít, igyekszik csillapítani a kételyeket, szellemi gyógyírt nyújtani az embert érő csapásokra, lett légyen szó általános jelenségekről, aktuálpolitikáról, időszerű eseményről, a szerző aforizmákat, intelmeket fogalmaz meg, kinyilatkoztatásokat tesz, gondolatait szentenciákba tömöríti: „Kéz a kézben a lét és a halál / menetel az időn keresztül. / Ez oly szentséges aranyszabály, / mely a végnek megbékélést szül, / a kezdetnek meg dús fényeket.” (Aranyszabály) Helyzetjelentései, miként zsánerképei is, elkeseredettek: „Elhal a színház, a könyvbemutató, / hozzánk még szerény kiállítás sem ér… / Van volksparádé, kocsmai dáridó… / A valónkról ez világosan beszél.” (Helyzetjelentés) Aktuálpolitikai észrevételeinek állandó szereplői a hatalom túlkapásai és politikai analfabetizmusa, a hazudozó, zsebüket tömő politikusok, a meghunyászkodó, lázadásra képtelen, közömbösségbe kényszerített, kisemmizett és kiszolgáltatott polgárok.
„A béke feltételeit / mindig a győztes diktálja. / Ekképp békés-e a béke? / Nem, csak a vesztes kárára / kivetett jövendő képe.” – olvashatjuk a Diktátum című versben a fájdalmas időszerűséggel bíró régi gondolat újbóli megfogalmazását. A versek többsége ehhez hasonló életbölcseletet, aforizmát, szentenciát, aranymondást, tanmondatokat, erkölcsi ítéleteket fogalmaz meg, pl.: „Ember, a barátság nem eladó, / csak mint kincs ajándékba adható!” (Ár nélküli kincs)
Az erdészmérnök képesítésű Erdei Ernő Pancsován él, egyike azoknak a pótolhatatlan, meghatározó személyeknek, akik képesek csokorba fogva megtartani szigetlétében a maroknyi magyarságot, akik nélkül nem működne a közösség: „Ahogyan a kis esőcsepp /életet ad a tengernek, / úgy a közösség a létét / köszönheti az embernek.” (Ahogyan) – miként ez fordítva is igaz: „kiemelkedtél a közösségből, / így vagy annak örökös adósa.” (Szempont)
A szerző szociális érzékenysége is szentencia-teremtő: „Kik bőségben gázolnak térdig, / azok / a kenyér árát sosem kérdik / pedig / ahol nincsen falatnyi kenyér, / ott a morzsa is aranyat ér.” (Érték) Ebből az érzékenységből egy teljes, igaz, rövid ciklust bont ki a külföldi, nyugati boldogságkeresésről. Nem azt mondja, mint az üres szalmát cséplő politikusok, hogy a boldogulás során körömszakadtáig kell ragaszkodni a szülőföldhöz, hanem a körülmények és lehetőségek objektív mérlegelése után, a külföldi munkavállalás buktatóinak ismerete mellett úgy véli, nem kell gáncsolni azt, aki megélhetését külföldi munkavállalással kívánja megteremteni és biztosítani.
Persze még az aforizmák és szentenciák között se minden arany. A terjedelmes produkció közepette olykor megbicsaklik a szerző hangja, ilyenkor verse öncélú verselmény marad csupán. Máskor azon bukik a vers, hogy elcsépelt gondolatokat igyekszik újrafogalmazni. Ugyanakkor némely verse páratlan remeklés. De ennek ellenére nem költemény, nem költészet. A költői iskolák ugyanis a kezdetek kezdetétől úgy tartják, hogy a költészet egyenrangú eleme a szentencia, vagyis az általános igazság, a valóságról alkotott ítélet, és a piktúra, avagy a leírás, ez alatt értvén az összes költészeti eszközt is, hasonlatot, metaforát, asszociációt, hogy csupán a legegyszerűbbeket említsem. Erdei Ernő verseit a szentencia élteti, de a piktúra teljes mértékben hiányzik belőlük, egyszerűen eszköztelenek. Ez a hiány nem fogyatékosság, hanem voltaképpen az alkotói program, az egyedi poétika egyik irányelve: „Ha a vers csupán a szép szavak világa, / akkor benne a gondolat hiába / keresi a helyét. […]” (Szó és gondolat)
P. H. Lovecraft: Mire való a vers? című tanulmányában kifejtette, hogy bizonyos tartalmak közlésére a vers inkább alkalmas, mint a költemény: „A korokon átívelő tapasztalat megmutatta nekünk, hogy a verses forma emelkedett ritmusai és egységes mintázatai elsősorban a költészetnek nyújtanak megfelelő közeget – amelynek lényege, hogy erős érzelmeket állít elénk élesen, egyszerűen, és főleg nem intellektuálisan ábrázolva őket közvetett, figuratív, képi eszközökkel. Ezért hát nem éppen bölcs dolog ezeket a ritmusokat és mintázatokat alkalmazni, mikor nem akarunk mást, mint kijelenteni, állítani, vagy prédikálni.”
Nem hagyhatom említés nélkül a verskötetet illusztráló Gráf Dóra grafikáit, amelyek a hat versciklus élén, kortárs látványvilággal vezetnek be Erdei Ernő sajátos alkotói közegébe. A könyvhöz Dudás Károly írt eligazító utószót.
