A színháztudomány, az irodalomtudomány és a dramaturgia terén elért kiváló eredményeiért és a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferenciákon való kiemelkedő szerepléseiért az idén a magyarkanizsai Oláh Tamás érdemelte ki a VMTDK Kristálygömb Díját, akit néhány héttel korábban Magyarkanizsa község Iuventus Pro Urbe díjjal tüntetett ki. A fiatal alkotó az újvidéki Magyar Tanszéken szerzett először filológus-hungarológus, majd mesterfokozatú nyelv- és irodalomtanár címet, 2015-ben a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen okleveles színháztudomány szakos bölcsésszé vált, jelenleg művészettudományi doktoranduszi tanulmányokat folytat a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, dramaturgként, szövegkönyvíróként, rendezőként már több színházban is dolgozott, számos előadás és játékfilm elkészítésében vett részt.
Honnan fakad, milyen gyökerekből táplálkozik az a sokrétűség, ami az alkotómunkádat, illetve magát a személyiségedet is jellemzi, egyáltalán te hogyan határozod meg önmagad?
– Elsősorban színházzal foglalkozó emberként határozom meg magam, amibe szerencsére nagyon sok minden belefér. Kétségtelen ugyanis, hogy az elmúlt évek során volt szerencsém igen sokféle dolgot kipróbálni, és azt hiszem, az én esetemben talán alkati dolog az, hogy ennyi mindenbe belekóstoltam, mert biztos vagyok benne, hogy már egészen kicsi gyermekkoromtól elkezdett kialakulni az a képem a világról, miszerint jó több lábon állni, mégpedig azért, mert a mi közegünk sokkal összetettebb annál, mintsem hogy meg lehetne állapodni egyetlen pozícióban. Zentán születtem, de kisgyermekkoromtól kezdve Magyarkanizsán élek, ami egy nagyon fontos kiindulási pontot jelent az életemben. Egészen fiatal korom óta nagyon közel állok a természethez, a Tiszához, amelyek nagyon fontos inspirációs forrást jelentettek számomra. Amikor pályaválasztás előtt álltam, nem volt könnyű döntenem, hiszen – pontosan azért, mert annyi minden érdekelt – nagyon sokféle lehetőséget el tudtam magamnak képzelni. Mivel nehéz lett volna már az általános iskola befejezése után kijelölni azt az utat, amelyen járni fogok, a Zentai Gimnáziumba iratkoztam, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, hiszen maga Zenta és az ottani közeg is olyan inspirációs forrást jelentett számomra, amely azután még tovább tudott lendíteni, és két út, két pályakép rajzolódott ki előttem. Az egyik az irodalom szeretetéből, a másik pedig a színház szeretetéből fakadt, és ez két olyan út volt számomra, amelyeken egyszerre szerettem volna járni.
A színházzal, sokakhoz hasonlóan, te is amatőr színjátszóként kezdtél el foglalkozni. Hogyan bontakozott ki, miként vált egyre meghatározóbbá az életedben a színház iránti szerelmed?
– Valóban amatőr színjátszóként kerültem kapcsolatba a színházzal, ami igen fontos momentumot jelentett az életemben, csakúgy, mint az, hogy már egészen fiatalon közel kerültem a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjéhez, először versenyzőként, később pedig szervezőként is, ugyanis mindkét dolog egy-egy olyan közegbe húzott bele, amelyekben jól éreztem magam. És a két közeg között voltak olyan jótékony átfedések, amelyek azt eredményezték, hogy végül úgy döntöttem, nem fogok dönteni a két pálya között. A gimnázium befejezése után az újvidéki Magyar Tanszékre iratkoztam, mivel abban az évben nem nyílt rendezői szak az újvidéki Művészeti Akadémián, Magyarországra pedig nem szerettem volna elköltözni, nem akartam itthagyni Vajdaságot. Újvidék ugyancsak izgalmas közeget jelentett nekem, hiszen azt a világot mi, innen, a Tisza-parti kisvárosokból egészen másként látjuk, egészen másként éljük meg, mint amilyen valójában. Eleinte számomra is idegen volt, ám egy idő után átvettem a ritmusát, és ez olyan dolgokat kapcsolt be a gondolkodásomban és az érzelmi világomban, amelyeket azután nagyon nehezen tudtam elengedni. Élveztem az újvidéki éveket, a tanszéken kiváló évfolyamom volt, ugyanakkor a tanulmányaim mellett szerencsére sok időm maradt arra is, hogy színházzal foglalkozzak, aminek köszönhetően elkezdtem sokkal szerteágazóbban vizsgálni a színház világát. Ehhez hozzátartozik, hogy akkor, amikor középiskolás voltam, Zentán éppen nem működött a színház, hiszen akkor volt a nagy felújítás időszaka, ezért az első meghatározó színházi élményeim Szabadkához, azon belül elsősorban a Kosztolányi Dezső Színházhoz kötődnek. Az, hogy progresszív, kísérleti színházon nőttem fel, nagymértékben meghatározta azt az irányt, ahogyan a színházra tekintettem, illetve tekintek mind a mai napig. Egyre kevésbé láttam olyan szempontból irodalmi formának a színházat, hogy annak mindenképpen valamilyen drámai mű színpadi adaptációjának kell lennie. Aztán jött az Újvidéki Színház, amely a Kosztolányinak a 2000-es években megszokott előadásaihoz képest valamivel konzervatívabb irányvonalat képviselt, azonban semmiképpen sem lehetett azt mondani rá, hogy kockázatot nem vállaló, unalmas színház lett volna, sőt, pontosan azt láttam benne, hogy úgy termékenyíti meg az irodalmi szövegeket, hogy közben egy sokkal szélesebb közösséghez tud szólni, mint egy progresszív, alternatív színház. Végül mégsem iratkoztam rendezői szakra, mivel egyre szkeptikusabbá váltam azzal kapcsolatban, hogy a művészeti oktatás tud-e annyira széleskörű lenni, mint amilyen maga a tapasztalás lehet. Egyre több produkcióban vettem részt, Magyarkanizsán egyre többet dolgoztunk és egyre izgalmasabb dolgokat hoztunk létre a Gondolat–Jel Társulattal, és mindeközben egy olyan pályakép kezdett kirajzolódni előttem, amelyben összemosódnak a szerepek. Az alkotási folyamatban tehát egyre kevésbé voltak élesen elhatárolható szerepek, sokkal inkább az kezdett érdekelni, amikor emberek csoportja áll össze azért, hogy létrehozzon valamit, és abból kialakul valamilyen műalkotás, amihez mindenki azt teszi hozzá, amit abban az adott pillanatban a legjobban tud, ami abban az adott pillanatban a leginkább előremozdíthatja a műalkotás megszületésének folyamatát. Ennek során egyre inkább elkezdett foglalkoztatni a színház elmélete, és mivel Újvidéken nem tudtam volna színházelmélettel foglalkozni, elkerültem Budapestre. Be kell vallanom, korábban soha nem vágytam oda, hiszen már Újvidék is túlzottan nagyvárosnak számított az én kisvárosi lelkületemhez képest, mégis rendkívül izgalmas tapasztalatokat hozott, már csak abból kiindulva, hogy például Budapesten egészen mások az emberek, mint mondjuk, Újvidéken. Nagyon szerettem megélni ezeket az új impulzusokat, de minden hétvégén hazajártam Magyarkanizsára, hogy folytassam a megkezdett munkát. A budapesti éveket éppen ezért úgy éltem meg, mintha üdülni jártam volna fel, megmártózni abban a kulturális sokszínűségben és abban a temérdek lehetőségben, amit egy kétmilliós nagyváros kínál. Végül úgy alakult, hogy a doktori iskolát is Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kezdtem meg, és most is folyamatos átmenetben vagyok, ami azt hiszem, nemcsak rám, hanem az egész generációra jellemző. Én nem is tudom és nem is akarom elengedni az itthoni közeget, beleértve Magyarkanizsát, Újvidéket meg úgy általában Vajdaságot. Ennek eredményeként egyre inkább felszámolódnak a határok, akár földrajzi, akár egyéb értelemben is, hiszen a távolságok ma már semmilyen akadályt nem jelentenek. A heteimet Budapesten kezdem és Magyarkanizsán fejezem, a kettő között pedig valahol itt vagyok, ebben a régióban. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember ilyen dinamikusan tudjon tekinteni erre a régióra, és ne álljon meg, mert ha megállunk, az olyan megrekedést vonhat maga után, ami számunkra, alkotó emberek számára komoly visszaesésekkel járhat, vagy ha visszaesésekkel nem is, az inspiráció és a kreatív energiák megcsappanásával mindenképp. Ez persze nem azt jelenti, hogy néha nem kell megállni és figyelni azokra a közegekre, amelyekben mozgunk, hiszen azt gondolom, hogy minél több ilyen közeg van, annál gazdagabbá tudnak tenni bennünket.
A folyamatosan szárnyaló alkotómunkádhoz, illetve ahhoz, hogy nem elsősorban fizikai értelemben véve állandóan úton, vagy – ahogyan fogalmaztál – átmenetben légy, miből merítesz inspirációt?
– Elsősorban az emberekből. Nagyon szeretek egyszerre több közösségnek is a részese lenni, mert úgy vélem, itt, a Kárpát-medencében sok szempontból hasonlóak ezek a közösségek, mindenütt van valami közünk egymáshoz. A mesterképzés elvégzése után dolgoztam Erdélyben, Debrecenben, Budapesten meg természetesen itthon is, és azt tapasztaltam, hogy ott vannak a közös tapasztalataink, ugyanakkor ott vannak a különbözőségeink is, amelyek úgy tesznek bennünket különbözővé, hogy közben ugyanazt a közép-kelet-európai miliőt éljük meg. Számomra az a fontos, hogy azok a dolgok, amikkel foglalkozom, mindig reagáljanak azokra az emberekre, akik a közösségünk részei, illetve azokra a folyamatokra, amelyek a közösségünkben, a társadalmunkban lezajlanak. Úgy vélem, a művészet nem zárkózhat be egy ún. elefántcsonttoronyba, hanem ki kell onnan mozdulnia, be kell mennie az emberek közé. Ezért szeretem például a színház közösségi voltát, hiszen ott folyamatos párbeszéd zajlik. A színházi terekben rendkívül fontos a közös jelenlét, hiszen csak úgy tudunk számunkra fontos kérdésekről beszélni, ha vannak olyan felületek, amelyeken dialógusba tudunk kerülni egymással, és a színház a dialógus egyik formája, még akkor is, ha a néző azt hiszi, hogy nincs semmi dolga, csak beül a sötét nézőtérre, és csak a színpadon történik valami, hiszen szerintem egyebek mellett éppen az a jó színház ismérve, hogy teret ad a dialógus kialakulásának, nem feltétlenül a szó szoros értelmében vett párbeszéd által, hanem azáltal, hogy az a mű, amit a néző a színpadon lát, el tud benne indítani valamit, amit később, miután kilép a színházból, haza tud vinni és be tud építeni a mindennapjaiba. Ekkor éri ugyanis el a célját a mi munkánk.
A színházcsinálás folyamatában ma mi az, ami leginkább érdekel, legyen szó akár az elméleti, akár a gyakorlati oldaláról?
– A két terület tapasztalataim szerint elválaszthatatlan egymástól. Színháztörténettel is foglalkozom, a doktori kutatásom kifejezetten elméleti munka, amely rengeteg tanulsággal szolgál a munkám gyakorlati része számára. El kell mondanom ugyanis, hogy elsősorban vajdasági színháztörténettel foglalkozom, illetve azzal, hogyan lehet színpadra vinni a kisebbségi identitást, illetve hogyan változik egy kisebbségi közösség önmeghatározása a politikai rendszerek és a társadalmi körülmények változásai következtében. Ez a történeti kutatás bennem is nagyon sok mindent helyre tesz, sokkal jobban megértem általa azt a közeget, amelyben dolgozom, és azt látom, hogy hosszú évtizedeken át zajló folyamatok vezetnek el oda, ahol éppen most tartunk, tehát egészen egyszerűen segíti a rendszerben való gondolkodást és a közösségben való gondolkodást az, ha picit hátrébb tudunk lépni az alkotástól, és át tudjuk látni ezeket a nagyobb rendszereket, akár történeti, akár gondolati rendszerekről van szó. Nagyon izgalmas átlátni azt, hogy száz évvel ezelőtt hogyan vélekedtek a színházról, ezen belül a kisebbségi színházról, illetve hogyan valósították meg az ezzel kapcsolatos elképzeléseiket, valamint azt is, hogy ehhez képest ma mit tudunk lépni és mit kell lépnünk ahhoz, hogy olyan színházat tudjunk csinálni, ami fontos és hasznos tud lenni azoknak az embereknek, akik itt élnek.
Ha a tevékenységeidet leszűkítjük a színház világára, akkor is igen izgalmas sokszínűséggel találjuk szemben magunkat, hiszen amellett, hogy profikkal dolgozol, rendszeresen foglalkozol amatőrökkel, sőt értelmi fogyatékos személyekkel is. Mennyiben jelentenek számodra más kihívást ezek a területek, egyáltalán mennyire törekszel arra, hogy közös pontokat találj köztük?
– Azt hiszem, sokkal könnyebb közös pontokat találni ezek között a területek között, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. Valóban évek óta foglalkozom értelmi fogyatékos személyekkel, hiszen ha jól számolom, lassan három éve dolgozunk együtt a magyarkanizsai Mázlisták csoport tagjaival, igaz, ők sokkal régebb óta foglalkoznak színházi formákkal. Számomra ez a munka annak a megtapasztalását jelenti, hogy mennyire sok közös vonás van bennünk, emberekben. Ez nyilvánvalóan egy amatőr csoport, ahogyan a Gondolat–Jel Társulat is az, de engem a profi színházban is sokkal inkább a játszók emberi mivolta érdekel, mintsem az, milyen papírjuk van arról, hogy ők művészek. Azt kibontani, hogy emberként mi az, ami fontos számunkra, és melyek azok a közösségek, amelyek a mindennapi életünket meghatározzák – legyünk akár értelmi fogyatékkal élők, akár egy nagyvárosi kőszínház társulatának a tagjai –, nagyon izgalmas folyamat, és ezeknek az alapköveknek a megtalálása az, ami engem igazán mozgat és inspirál. Ezekből az alapkövekből épül ugyanis fel az egész társadalom. Nagyon fontosnak gondolom azt, hogy ne rétegszínházat csináljunk, ne rekesszünk ki embereket. Rendkívül jelentős tapasztalat számomra az, hogy amikor a Mázlistákkal elmegyünk egy-egy fesztiválra, vagy vendégjátékra, akkor hogyan alakul ki egyfajta híd a színházba járó átlagember és a fogyatékkal élő ember között. Nekem a hidak a fontosak, és azt gondolom, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy valaki fogyatékkal élő vagy egészséges, hanem arról, hogy ezek a hidak minden egyes előadás folyamán létre tudnak jönni, ugyanúgy be tudunk vonni a színházi aktivitásokba elesetteket, gyermeket, felnőtteket és időseket is, tehát valamilyen módon minden réteget meg tudunk mozdítani a színház révén, és én azt keresem, hogy ebben a folyamatban mik lehetnek a kulcsok. Nem a könnyebb utakat keresem, nem olyan előadásokat hozok létre, amelyek olcsó szórakozást biztosítanak, és ezáltal tömegeket mozgatnak meg, mert szerintem egészen biztosan nem a tömegességben van a kulcs, hanem abban, hogy ténylegesen meg tudjuk szólítani egymást, ténylegesen beszélgetni tudjunk egymással. Ezért inspirálnak ezek a nagyon sok tőről fakadó, nagyon sokféle háttérrel rendelkező emberek, akikkel szerencsém van együtt dolgozni, mert mindenki más, mégis mindenki ugyanazokat a dolgokat hordozza magában, és engem éppen ezek a dolgok érdekelnek a leginkább, azok, amelyek közép-kelet-európaivá, illetve mindenekelőtt emberré tesznek bennünket.
Az elmúlt évek során több szakmai díjjal is kitüntettek, emellett a közelmúltban Magyarkanizsa község Iuventus Pro Urbe díját, valamint a VMTDK Kristálygömb Díját is kiérdemelted. Milyen szerepet játszanak az életedben a díjak?
– Az elismerések, mint mindenkinek, nekem is jól esnek, hiszen azt jelzik, hogy jó úton vagy jó utakon járok. Az, ha az ember Iuventus Pro Urbe díjat vagy Kristálygömb Díjat kap, nyilvánvalóan egy pályának vagy egy pályaszakasznak az elismerését jelenti, azonban szerintem nemcsak így, összegezve, hanem minden egyes lépés után is érdemes odafigyelni arra, hogy az ember mit kap vissza azoktól, akikkel együtt dolgozik. Ebben az értelemben nagyon szerencsés vagyok amiatt, hogy rendkívül közeli kapcsolatban dolgozhatok együtt másokkal, és ennek folytán közvetlen közelről érezhetők azok az energiák, amelyek visszafelé áramlanak, vagy igazolva, vagy felülírva a döntéseimet. A siker mércéje számomra éppen ezért elsősorban az, hogy mennyit tudunk megtapasztalni egymásból, mennyit tudunk nyerni egymásból a munkánk során, és az az igazi siker, ha közösen létre tudunk hozni valamit, amiből egyénileg is gyarapodni tudunk. Számomra ezek a sikerek sokkal fontosabbak, mint az egyéni sikerek, még akkor is, ha azok esetleg díjak, rangos elismerések formájában manifesztálódnak.
