November 25-én a székvárosi Szerb Nemzeti Színházban Vajdaság legrangosabb díjait adták át az arra érdemeseknek. A Fehér Ferenc művelődési díjat leghíresebb zongoraművésznőnk, Radulović Kinka Rita vette át.
Az Újvidéki Művészeti Akadémián végzett magiszteri tanulmányai után Bécsben, a művészeti főiskolán és New Yorkban, a Juilliardon, Sándor György osztályában képezte magát tovább. Gazdag pályafutása során a szakmabeliek számos hazai és külföldi – többek között az Európa díjazott hölgye (Parlament Europe Prix Femmes), Februári Díj, Belgrád Októberi Díja... – elismeréssel tüntettek ki.
A közvetlen, kedves, szerény művésznővel, aki jelenleg nemcsak az Újvidéki Művészeti Akadémia Zeneművészeti Tanszakán, hanem a szarajevóin is tanít, életútjának egyes élményeit elevenítettük fel.
* Szabadkáról indult a pályafutása, művészetszerető, -pártoló családból...
– A 87 éves édesapám, Ferenc annak idején rendező akart lenni, de akkoriban művészi szakra nem írtak ki ösztöndíjat. Édesanyját daganatos betegségben sikeresen megműtötték, ami pályaválasztáskor motiválta, hogy orvos, szívgyógyász legyen. A tavaly elhunyt édesanyám, Erzsébet fizika-kémia szakos tanárnőként dolgozott. A szüleim egész életükben művészekkel barátkoztak, és ott voltak a legfontosabb művelődési eseményeken. Sokat jelentett ilyen családban nevelkedni. A keramikus, Moják Aranka és a festő, Petar Mojak voltak szüleim komái. Újvidékre kerülve náluk laktam. Ötévesen kezdtem zeneiskolába járni, tizenöt évesen, az általános iskola nyolcadik osztályának befejezése után már diplomáltam a középfokú zeneiskolában. Azt mondtam: „Nem akarok várni négy évet, már most zeneakadémiára szeretnék iratkozni.” A szüleim természetesen ebben támogattak. Így tanulmányaim miatt korán elkerültem Szabadkáról, szeretett szülővárosomból Újvidékre, ahol szintén nagyon szeretek lenni.
* Nemrég Fehér Ferenc-díjjal tüntették ki. Hogyan van jelen életében a zene, az irodalom, a költészet?
– Nagyon sokat olvasok, az irodalom és a zene szeretete együtt van jelen az életemben. Gyerekkoromban nagyon szerettem olvasni a Jó Pajtást. Azt hiszem, Fehér Ferenc költőnek (posztumusz) elismerés, hogy róla nevezték el a rangos művelődési díjat, nekem pedig nagy öröm és elismerés, hogy első alkalommal vettem át ezt a róla elnevezett kitüntetést. Fehér Ferenc egyébként édesapám barátja volt. A vele való találkozásokra nem annyira emlékszem, mert még nagyon kicsi voltam, amikor hozzánk járt.
* Sokat utazott, több mint ezerszer lépett közönség elé az egykori jugoszláv tagköztársaságokban, Európa számos országában, az Egyesült Államokban, Thaiföldön, Izraelben, Kanadában, Ausztráliában. Mégsem maradt külföldön. Miért?
– Egy évig New Yorkban éltem, tanultam, négy és fél évig pedig Németországban éltünk első férjemmel, aki Kölnben tanított a zeneakadémián. Havonta egy hétre leutaztam Újvidékre megtartani az óráimat az akadémián, három hétig pedig Németországban koncerteztem.
Válás után hazatértem. Azóta sok év telt el. A második férjemmel, két egyetemista, kosarazó lányunkkal jobban érzem magam itthon, mint külföldön. Manapság Szerbiából könnyebb utazni fellépésekre, mint abban az időben, amikor ez vízum nélkül lehetetlen volt. Itthon maradásom másik szép oka, hogy az újvidéki zeneakadémia befejezése után segédtanárként kezdtem dolgozni, s már 38 éve tanítom az ifjú nemzedéket. Ennyi év után talán nyugdíjba is vonulhatnék, de úgy gondolom, írók, képzőművészek nem mennek nyugdíjba.
* Milyen érdekes színhelyeken lépett fel?
– Élmény volt számomra, amikor például a kristálypalotaszerű berlini botanikus kertben, növények között muzsikáltam, ahová a szervezők a közönség számára becipeltek négyszáz–ötszáz széket.
Sok-sok évvel ezelőtt férjemmel Tunisz Hammamet városában nyaraltunk, és egyik este betértünk kiállításnézésre a művelődési központba, amely olyan, mint egy gyönyörű márványpalota. Amikor a kiállítás szervezőnője megtudta, hogy zongorista vagyok, örömmel mutatta a szép zongorájukat, a következő évben pedig meghívott, hogy náluk tartsak hangversenyt. Vízzel kapcsolatos zeneműveket választottam, adtam elő: Liszt Ferenc kilenc darabjából álló, Zarándokévek (illetve Vándorévek) néven ismert zongoraciklusának második, A wallenstadti tónál című és A Villa d’Este szökőkútjai c. csodálatos darabját a tengerre néző amfiteátrumban, az elém táruló csodálatos látványban gyönyörködve játszottam!
1985-ben Ausztráliában, az új Victoria Centre-ben, valamint a nagy hajóhoz hasonló sydney-i Operaházban, versenyen és a döntőben léptem fel. Odesszában szintén csodaszép palotában muzsikáltam, ahol Liszt Ferenc is annak idején zongorázott. Hát nem érdekes koincidencia, hogy éppen Liszt kétszáz éves hangszere állt a múzeumba illő öltözőteremben. A zongorán felirat hirdette: „Ezen Liszt Ferenc játszott.” Megilletődve simogattam meg a hangszert, mielőtt közönség elé léptem, természetesen Liszt-műsorral.
* Nehézséget jelent-e, hogy a zongorista a fellépésein soha nem a saját hangszerén játszik?
– Soha nem tudom, mi vár rám. A szervezőknek mondom, nekem csak az a fontos, hogy a hangszer zongora legyen, és ne pianínó. Čačakon pianínó várt rám. A szervezők ugyanis azt hitték, hogy zongora. Nagyon nehéz lett volna azon eljátszani az Egy kiállítás képeit, Mogyeszt Muszorgszkij orosz zeneszerző legismertebb zongoraciklusát. Szerencsére a tárlatmegnyitón csak egy részlet előadását kérték. Akkor még 16 éves, másodéves akadémista voltam, a szervezők meg nem sokat tudtak a komolyzenéről. A rendezvény után vigaszként megvendégeltek egy jó rostélyossal.
Törökkanizsán meg a szervezők zongorát rendeltek, és izgultak, mert csak fél órával a koncert előtt érkezett meg. Amikor azonban kicsomagolták, láttam, szűz zongora. Huszonegy-két évesen engem ért a megtiszteltetés, hogy elsőként muzsikáljak rajta. Ez a zongora most is megvan.
Zomborról tudjuk, hogy szép zenei hagyománnyal dicsekedhet, ám sokáig nem volt jó zongorája. Az ex-Jugoszlávia idejében oda jártunk versenyre, emlékszem a régi Petrov zongorájukra. Amikor a SOMUS fesztiválon a sikerekhez gratulált nekem a városelnök, megköszöntem, de megjegyeztem: „Zombor közönsége megérdemel ennél sokkal jobb hangszert, hiszen sok művész jár ide hangversenyezni.” És megkérdeztem: „Nem vásárolhatnának új zongorát?” „Ezt, amit ön az imént mondott, kérem, írja meg a városi tanácsnak, s én felolvasom nekik” – válaszolta a városelnök. És így sikerült beszerezniük egy Yamaha zongorát.
Fantasztikus esemény volt számpmra, amikor 1972-ben a híres Szvjatoszlav Richter a szabadkai városháza Steinway zongoráján játszott, amelyet akkor átcipeltek a színházba. Fellépés előtt a zeneiskolában gyakorolt, és mi, diákok (én tízévesként) mint a csibék körülálltuk, hogy lássuk, a világ egyik legjobb zongoristája hogyan gyakorol. Három taktust bizony három órán át finomított, hogy a hangversenyen összeforrjon a zenével. Ő mondta a szabadkai zongoráról, hogy a három legjobb zongora közé sorolható Európában. Azóta sajnos nagyon sok idő elmúlt. Az említett zongorán fel kellene újítani a húrokat, kalapácsokat. Erre donáció szükséges.
* Tervei?
– Három szonátát készítek, Beethoven, Chopin és Liszt szerzeményeit. A másfél órás programmal a nagy-britanniai Norwich városháza szép termében lépek fel, áprilisban pedig a nemzetközi NOMUS keretében a kamarazenei esten fúvós ötössel. 2020 Beethoven éve lesz, születésének 250. évfordulója alkalmából újítom fel a zongoraversenyeit előadására – mondta Kinka Rita.
