A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának elismerését Maurits Ferenc vajdasági festőművész vette át Magyarországon, a fővárosi Pesti Vigadó dísztermében december 3-án. A jeles festőt, grafikust, illusztrátort és költőt ennek kapcsán kerestük fel újvidéki otthonában.
Maurits Ferenc 1945-ben született Újvidéken, ahol az Iparművészeti Középiskola grafikai szakán tanult. 1966-tól 1983-ig az Új Symposion műszaki/grafikai szerkesztőjeként ő alakította ki az Új Symposion arculatát. 1983-ban a Forum Kiadó műszaki szerkesztője lett, 1984-től a Híd grafikai szerkesztőjeként dolgozott. 1970-ben jelent meg Piros Frankenstein című verseket és rajzokat tartalmazó kötete, amelyben egyenértékűek a szövegek és a rajzok.
Az illusztráció mint műfaj szerves része munkásságának. Sajátos vonalvezetésű, egyéni koloritású formavilágot alakított ki, melynek legfontosabb eleme a rezgő vonal, ezekkel a „drámai”, nyugtalanságról tanúskodó vonalakkal rajzolja portréit, tájait. 1997-ben megjelent műve, a Balkáni mappa három sorozatát (Hommage à Danilo Kiš, Párizsi napló, Boszniai látképek) mutatja be.
Maurits csoportos tárlatokon Berlinben, Pozsonyban is kiállította munkáit, egyéni tárlatát Szabadkán, Újvidéken, Belgrádban, Zágrábban Budapesten és több magyarországi városban láthatták az érdeklődők. 2018 áprilisában például Kecskeméten állított ki a Kápolna Galériában. Itt jelentek meg először a csipkeangyalok. A kiállításon csaknem száz kollázsrajzát mutatta be Ilia Mihály tiszteletére.
n A képzőművészeti díj átadásának örömét beárnyékolta bátyja halála…
– Hatgyermekes családból származom. Géza és Ottó bátyáim, Anna és Erzsébet nővéreim után jöttem világra 1945-ben ötödik gyermekként, már édesapám halála után. A II. világháború után nehéz idők következtek. Nem volt fényes gyermekkorom, de jó volt. Édesanyám rövid időre férjhez ment, 1950-ben megszületett Mária húgom. Ő féltestvérem, de számomra egész. Most halt meg Géza, Ottó pedig már tíz éve. A bátyáimmal tartottam a kapcsolatot, a lánytestvéreimmel is tartom. A nagycsalád, gondolom, összetartó. Szegénységben nőttünk föl, de szerettük, szeretjük egymást.1991-ben halt meg édesanyám.
n „Jó sötét, szurokfekete gyermekkora volt, de fénylő”, és az életből sokat megtanult. Mi volt számára meghatározó élmény?
– Mindennek az alapja a gyermekkorom. Újvidéken, a Telep városrészben születtem, a katolikus templommal szemben. A Petőfi kultúrkörbe (ma: magyar művelődési központ) jártunk moziba, és mivel otthon nemigen voltak könyvek, ott, a könyvtárban megtaláltam az olvasni valót, ami sokat jelentett nekem. A templom meg ott volt szemben. Az egész család oda járt misére, én hittanra is jártam, ministráltam, áldoztam. Szeretem a templomot, szeretem az angyalokat. Nem vagyok nagy hívő, de betartom azt, amit kell, és tudom, hogy a templom jó hely. Karácsony számomra a legszebb időszak, összejön, együtt ünnepel a család. A feleségem, aki most a színházban dolgozik, vásárol vörös „karácsonyvirágot” (mikulásvirág) meg néhány szép ágat, azt feldíszítjük.
n Mirjana Stojanović-Maurić munkáit, díszleteit, jelmezterveit a Szerb Nemzeti Színház közönsége jól ismeri. Művész házaspárként kiegészítik egymást?
– Éppen bement a színházba, egy balett díszletein és jelmezein dolgozik. Igazi színházi ember, nagyon jó rajzoló. Van, amikor 150 kosztümöt is elkészít. Én szeretem a színházat, a főpróbákra megyek el, ő azonban színház nélkül nem tudna élni.
n Amikor az interjú időpontját próbáltam egyeztetni, azt mondta, nagyon elfoglalt, egy könyvön dolgozik. Elárulná, milyen könyvről van szó?
– Sokat utazom. Tavaly meg tavalyelőtt voltam Berlinben, Párizsban, tavasszal Marseille-ben, Aix-en-Provance-ban, Nizzában, Cannes-ban… Egy kis versesköteten dolgozom. Címe: Berlini versek. Ez egy drága barátom, Bányai János in memoriamja lesz. 1960-ban ismerkedtünk meg, amikor egy tribünön felolvastam a verseim. Nagyon megtetszettek neki, és mindig biztatott, hogy írjak. Én azonban nagyon keveset írok. Ő pedig állandóan érdeklődött a festészetem és a rajzaim iránt. Eljárt a péterváradi műtermembe is, és haza is. Élvezettel hallgattam, amikor Bányai szépen felolvasott, és szépen beszélt. Sokat tanultam tőle, meghallgattam, amit mondott.
n Más művészek is hatottak a pályafutására…
– Énnékem nagy szerencsém van, hogy abban az évben, amikor megismertem Bányai Jánost, megismertem Tolnai Ottót is, aki meghallotta, hogy rajzolgatok, és kért rajzokat tőlem. 1961-ben indult a Symposion melléklet, és mielőtt folyóirat lett volna, nagyon sok számban megjelentek a rajzaim. A folyóirat, amikor megalakult, az az időszak volt életem Eldorádója. Képzelje, naponta tízen-tizenöten – Domonkos István, Gion Nándor, Utasi Csaba, Bosnyák István – összejöttünk. Mindez, amit említettem, hozzásegített ahhoz, hogy az legyek, ami vagyok.
Most minden csütörtökön találkozunk a Forum-ház klubjában, de mind kevesebben vagyunk. A régi gárdából csak néhányan maradtunk: Tolnai (Palicson), Domonkos (Svédországban), Böndör Pál és Végel László (Temerinben) él. Ladik Katalin Budapesten van. Csütörtöki napokon Böndör Pali, Faragó Kornélia (fiatal kolleganőm) bejár Temerinből Újvidékre, továbbá Gobby Fehér Gyula és Bordás Győző is hozzánk társul. Rettenetes, milyen veszteség-érzetem van, hogy sorjában Gion Nándor, Bosnyák István, Utasi Csaba, Bányai János, Gerold László, Fehér Kálmán, a kortársaim meghaltak. Idős korban rettenetesen nehéz nélkülük élni.
n Munkásságát a szakmabeliek számos díjjal jutalmazták. Ezek közül csak néhányat említsünk: Aranytoll-plakett könyvillusztrációért, Forum Képzőművészeti Díj, továbbá a belgrádi nemzetközi könyvvásár elismerései (1983 és 1988 között) könyvillusztráció kategóriában, Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díj, Szenteleky Kornél Irodalmi Díj…
n A legutóbbi, a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Díja mit jelent önnek?
– Szép elismerés ez minden szempontból. Pénzjutalommal is járt. A vérszegény tiszteletdíjak mellett egymillió forintot kaptam. A díjátadásról azonban haza kellett rohannom a bátyám temetése miatt.
Az elsőrendű grafikus, plakáttervező Baráth Ferenc ott volt pályám kezdetén, és azóta barátok vagyunk. Szerintem ő, aki már rendes tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, sokat tett azért, hogy én ezt a szép díjat megkapjam. Természetesen bizonyos körök, azok, akiket érdekel az irodalom, a Symposion, ismernek engem, az átlagember azonban nem tudja, mit teszek ezen a világon.
n Az újvidéki Modern Művészetek Képtára és a belgrádi Modern Művészetek Képtára, továbbá közgyűjtemények őrzik alkotásait... Milyen érzés, amikor elkerülnek a művei?
– Nem volt hiányérzetem soha, a régi rajzaimat azonban talán nem adnám senkinek. Nagy öröm, hogy nagyon fiatalon valóban sok képet eladtam. Az idő múlásával egyre kevesebbet. Ritkán vásárolt tőlem olyan valaki, aki ért a művészethez. Különben az átlagember, érthető, hogy nem nagyon szereti, az újfigurációt, amit régóta művelek. Festészetem központi témája, lényege csak egy: az ember, az emberi test ebben a végelláthatatlan rettentő térben, amelyben élünk mindannyian. Lényegében rajzoló vagyok. Mostanában nem nagyon festek, már nincs is hová tenni őket. A rajz pedig olyan művesség, amelyet finoman lehet művelni szinte mindennap. Olyan szép dolog az, amit folyamatosan lehet csinálni, és sokat elvégez az ember, ha mindennap dolgozik, ahogyan én dolgozom. Az írás nehezebben, küszködve megy, mint a rajzolás.
n A Bukott angyal ablaka c. kötetében, három ciklusban – Belgiumi séták (René Margritte múzeumát csodálva); Madridi séták (Goya és Prado dicsérete), Barcelonai séták (Tàpies, Gaudí, Miró és Dalí dicsérete) – utazásélményeit osztja meg velünk szöveg és kép formájában…
– El kell mondanom, életem fontos momentuma, hogy feleségem, amellett, hogy jó képzőművész, elsőrendűen megszervezi utazásainkat. Komputeren megnézi, hol mit érdemes megnézni. Így az évek során sok szépet láttunk: csodálatos városokat, gyönyörű múzeumokat, értékes művészi alkotásokat. Főleg Budapestről utazunk, mert ott vannak a nemzetközi, olcsó járatok. Amióta nem kell vízum, többször jártunk Madridban. A Prado Nemzeti Múzeum és Goya festményei, grafikái a mindenem.
Barcelonától 140 kilométernyire, a Figueres gyönyörű lankás vidékén épült Salvador Dalí hatalmas múzeumban is jártunk. A festő még életében befejezte, múzeum, színház is egyben. Az alapterveket, falakat és részleteket ő tervezte. Tavaly ősszel Párizsba többek a gyönyörű Orsay Múzeumba is eljutottunk. Nagy élmény eredetiben látni azokat a műveket, amelyeket addig a feleségem és én csak reprodukcióról ismertünk: Több alakalommal jártunk például Nizzában, ahol gyönyörű Chagall múzeum van. A festő egész idős koráig dolgozott. Még élt, amikor a gyönyörű múzeumot építették. Még ott is meghallgatták, mit mond a mester.
n A kritikusok szerint mind tartalmában, mind pedig fizikai megjelenésében figyelemre méltó darabja a vajdasági magyar irodalom idei könyvtermésének Böndör Pál Vásárlási lázgörbe verses elbeszélés kötete. Az illusztrációk az ön keze munkáját dicsérik.
– Böndör Pali a barátom, évek óta együttműködünk. A kézirat elolvasása után, kora tavasszal több mint húsz rajzot készítettem mintegy két hét alatt. A bevásárló figurát variáltam. A fedőlapon és a borítón kosár rajz van…
n Szeret (be)vásárolni?
– Nem nagyon szeretek vásárolni, de a Boesner cég (általában a bécsi) nagyönkiszolgálójában igen, mert utazásaink során ott beszerezhetek minden festéket, tollat, vásznat, papírt, füzetet, ami a grafikámhoz szükséges. Német acéltollat használok legtöbbet.
n Most a nappaliból áthívott Dániel fiának a szobájába. Miért ide?
– Meg akartam mutatni, hogy télen, amikor nem a műtermemben vagyok, hol dolgozom. Nősülés után egy évtizedet Újvidék Podbara városrészében éltünk, utána költöztünk e heréskerti felhőkarcoló kilencedik emeletére. Mivel a fiunk, aki szintén iparművészetet fejezett be, már nem velünk lakik, a volt szobáját használom rajzolószobának, mert ide nappal sok természetes fény jut. Munkaközben szívesen hallgatom Jacqueline du Pré és Pablo Casals csellisták lemezeit, Mozart, Beethoven szerzeményeit (ők a kedvenceim).
A következő kiállításomat készítem. Kamaszkor óra nagyon szeretem Pilinszky János verseit. Még 2017-ben illusztráltam őket. A fedőlapra készültekkel összesen 84 rajz van, amelyeket kinagyítva, kifényképezve számítok kiállítani.
n Elárulná, mit rejt a kartondoboz, amelyet a kezében tart?
– A boltban vásárolt fehér kartondobozt lealapoztam, megmunkáltam, olyan, mint egy könyv, s bele teszem a rajzokat. Ez viszont egy Bányai-mappa, amelyet akkor készítettem, amikor hatvanéves volt, a bombázások idején. Ebben ötven rajz van.
n Sokfelé utazott. Szeret Újvidéken, a szülővárosában?
– Igen. Hetvennégy éves vagyok. Egy óra alatt kigyalogolok a Kis-Dunára. Ha van annyi időm, három óra leforgása alatt kimegyek, ott sétálok, és visszajövök. Így megteszek összesen 15–20 kilométert.
Valamikor kerékpárral, oldaltáskával, tizenvalahány műcsalival mentem ki sötétben és hajnalban horgászni, villantózni harcsára, süllőre. Húsz kiló volt a legnagyobb harcsa, amit fogtam. (Akkor hagytam abba a horgászást, amikor a víz holttesteket hozott Vukovarról.)
Amikor lemegyek a töltésre, a Telep felé, elnézem azokat a fákat, amelyek még gyermekkoromban megvoltak. A Sodrosban olyan tiszta víz volt, hogy fürödtünk. Ötéves koromban én már tudtam úszni. Akkor szerettem meg a Dunát meg a halakat.
n Beszélgetésünk közben halkan szól a zene…
– Ez már Beethoven – jegyzi meg a művész.
n A nyugodt légkör hozzájárul ahhoz, hogy mindennap tudjon rajzolni, alkotni?
– Igen. Csak kívül-belül nyugodt légkörben tudok dolgozni – mondta Maurits Ferenc.
